A tanárnő, aki különleges mesevilágot alkot gyerekekkel, gyerekeknek
Gyakorló szülőként számomra egy dolog fontos igazán egy pedagógus, egy tanár kapcsán. Szeresse a gyerekeket. Mert ez egy olyan alap, amelyre bármi építhető: egymás tisztelete, az általa tanított okosságok iránti érdeklődés, a közös nevetések és az a jellemformálás, amely kétségkívül a szülő feladatainak pillére, de ha a gyerek naponta 6-8 órát az iskolában küzd, akkor ott a tanár is óhatatlanul elemévé válik ennek a fejlődésnek.
Ez az alap, amire persze az is épül, ha az adott tanár szenvedélyt érez a saját munkája, a saját tantárgya kapcsán is. Számomra ők a pedagógusok, akik előtt emelem kalapom és akikből talán manapság egyre kevesebb van.
Hollenczerné Balogh Ilona ilyen pedagógus, illetve ő az, akire ránézek és olyan szeretettel mondom azt, "tanár néni", amennyire csak lehet - még egy felnőttnek is.
Ilona közel negyven éve tanít általános iskolában, de ő ezzel nem elégedett meg: szabad idejében, a tanórák után, a hétvégéin is gyerekekkel van, velük foglalkozik és ötvözvén a kreativitást, a kézügyességet és a határtalan fantáziát, gyöngyfűzésre tanítja az országot.
- Mikor döntött úgy, hogy a tanári pályát választja?
- Már a gyerekkoromban volt egy izgalmas játék, amit a barátnőimmel játszottunk. Tanítónéniset. Osztálytársnőmmel alig felsősök voltunk, amikor megnyitottuk az „iskolánkat”, amelyben mindenki ovis volt. Mivel lakótelepen laktunk, sok kisgyerekre tudtunk így vigyázni, a szülők megbíztak bennünk. Volt órarendünk és az órákat felváltva tartottuk, amelyeken mindig nagy volt a vidámság. Ez meghatározta pályaválasztásunkat is, hiszen én matektanár lettem, a „kolléganőm” pedig óvónő.
- A matematika a leginkább földhöz rugaszkodott tantárgy, ott törvények vannak és nem igazán jellemző a kreativitás.
- Kicsit régen voltam gyerek, de már akkor is fontos volt az alkotás az életemben. Minden a keresztszemes varrásokkal kezdődött, aztán következtek a gyöngyfonalas, virágmintás hímzések. Ezek olyan jól sikerültek, hogy a családom tagjai még most se tudják megkülönböztetni a terítőm színét, illetve visszáját, mert nem láthatók a csomók, az elfűzések. És abban az időben nagy divat volt még a kötés is. Imádtam, csodaszép pulóvereket kötöttem.
2000 előtt egy kis iskolában tanítottam technikát, ahol az egyik nap egy fiúcska gyöngyből készített állatkát hozott és megmutatta az osztálytársainak. Nagyon nagy sikere volt, hirtelen mindenki gyöngyállatkákra vágyott.
Kérték tőlem, hogy mi is készítsünk ilyeneket órán. Hűha… könnyű ezt kérni, de én még sosem fűztem azelőtt. Igaz, kaptam egy kis „képzést” a tanítványomtól, de az kevés ahhoz, hogy másokat is tanítsak. Ekkor kezdődtek el a gyöngyös napok, könyvesboltokba kezdtem járni, hogy ötleteket találjak. Már nem emlékszem arra, hogy mit is fűztünk, de született néhány alkotás. Később otthon a gyerkőceim is hamar megkedvelték a gyöngyfűzést, és egyre több ötletem született, mert a könyvekben található fűzési minták általában szűkszavúak voltak, illetve nem kezdőknek valók.
Közben másik iskolába kerültem, ott egy kicsit megtorpant a gyöngyfűzési lehetőség. De addig gondolkodtam a folytatáson, amíg megszületett az ötlet, hogy hogyan tudunk majd gyöngyöt vásárolni, és 2000. őszén elindulhatott az iskolánkban a gyöngyfűző szakkör. A kezdetekhez kaptunk egy kisebb adag gyöngyöt, aztán „önellátók” lettünk. Hogyan? Mindig mindenki minden alkotását megduplázta, az egyik az övé volt a másik pedig a közösbe került. Azután iskolai, illetve községi rendezvényeken árultuk, így lett pénzünk a következő évre. Évről évre több alkotás készült, így egyre több gyöngyöt tudtunk vásárolni."
