29 évesen győzte le a rák, előtte a Guardianben osztotta meg utolsó gondolatait egy brit fiatal
Mindig tragikus dolog szembenézni egy gyógyíthatatlan betegséggel, tudni azt, hogy mennyi idő maradt még az életből. Különösen egy fiatalnál. Mint Elliot Dallennél, akinél két évvel ezelőtt, 29 évesen diagnosztizáltak mellékvesekéreg-rákot.
Elliot tisztában volt azzal, hogy meg fog halni. Áprilisban már írt egy cikket a Guardian arról, hogy a jelenlegi járványhelyzetben számára a betegség végső stádiuma azt jelenti: nem éri meg a karantén végét, nem töltheti utolsó hónapjait úgy, ahogy szerette volna, hanem, mint a koronavírus által „fokozottan fenyegetett személy”, bezárásra ítéltetett, barátai és családja nélkül. 2020. szeptember 7-én adta fel szervezete a rák elleni harcot. Utolsó erejével azonban még összeszedte gondolatait életről és halálról, amelyek szintén a londoni lapban jelentek meg alig néhány órával azelőtt, hogy végleg lehunyta a szemét.
A Londonban élő, wales-i születésű Elliot bevallotta, hogy a karantén végül is nem bizonyult olyan sivárnak, mint ahogyan azt elképzelte, sőt az első hetekben „könnyedén lebegett az időben, elfoglalta magát és vidám volt”, elvégre nem voltak halaszthatatlan dolgai, és az adott keretek között azt csinálhatott, amit akart. Aztán állapota rosszabbodni kezdett, vészesen lefogyott, az áttétek miatt reggelente húszperces köhögési rohamok fogták el, és egy idő után már a szteroidok, a morfium és egy jeges ital sem segített, hogy pánikérzését csökkentse. A magány még nyomorultabbá tette, szerencsére húga június végén hozzáköltözött.
Ekkor döntöttek úgy az orvosok, hogy megpróbálkoznak Elliotnál egy kísérleti stádiumban lévő gyógyszerrel, amit már több mint egy éve ígértek neki. Ugyanakkor figyelmeztették: ezzel legfeljebb néhány hónappal tudják meghosszabbítani az életét.
A reménység azonban nem tartott sokáig, mert már nagyon rossz állapotban volt. Alig kapott levegőt, nehezére esett a mozgás, letargiába esett. Mindössze egy hétig kapta a kezelést, de jártányi ereje is alig volt, úgy érezte, mintha influenzás lenne és közben az agyára köd ülepedett volna le. Ekkor értette meg, hogy nincs menekvés.
„Azt hittem, hogy ezáltal teljesen felszabadulok. Tévedtem. Mivel már nem volt miért harcolni, csak várnom kellett. A harc érzelmi és mentális lett. És arra késztetett, hogy visszatekintsek” - írja Elliot.
A fiatalember élete a végzetes diagnózisig szépen alakult. Elégedett volt a munkájával, egészségével, kapcsolataival. Azt tervezte, hogy megtanul spanyolul, elmegy Dél-Amerikába, talán valamilyen önkéntes munkát is vállal. Elképzelte, hogy családot alapít 40 éves kora körül, gyermekei lesznek, de azt sem tartotta kizártnak, hogy egy világutazó agglegény lesz, aki barátai gyerekeinek mesél kalandjairól. Mindezeket azonban már nem élheti meg.
„Mindenki meghal, és mindig vannak olyan helyek és élmények, amelyek hiányoznak valakinek az életéből – a világnak túl sok szépsége és kalandja van egy ember számára” – elmélkedik, és úgy érzi, hogy a rá szabott időt jól töltötte.
Elliot a Guardienben megjelent utolsó írásában megköszönte barátainak és mindazoknak a biztató szavait, akik gondoltak rá, és akiket megindított első cikke. „Az, hogy velem vagytok és pozitívak vagytok, sokat segít. Vidámságot, örömöt, nevetést akarok. Azt hiszem, nagyon is lehetséges így meghalni. Igaz, ott lebeg felette a szomorúság árnyéka, de azt akarom, hogy mindenki elengedje magát és érezze a szeretetet.”
A fiatalember azt írta, hogy a közelgő halál bölcsebbé tette, és fontosnak érezte, hogy utolsó gondolatait megossza az itt maradókkal.
Megtanulta a hála fontosságát. Még a legrosszabb pillanatokban is, amikor sokkolta a diagnózis, kínozták a kemoterápia mellékhatásai, lelkileg mélyponton volt, tudta, hogy ott van a csodálatos családja, a barátai, akikre számíthat, és visszaemlékezett a velük töltött nagyszerű időkre.
Ráébredt arra, hogy egy jól megélt élet elég hosszú lehet, függetlenül annak tényleges időtartamától. A világ tele van fantasztikus pillanatokkal, merítsünk belőle, amennyit csak tudunk.
„A legtöbb ember arra számít, hogy megéri az öregkort. Én most már az öregséget kiváltságnak tekintem. Senki se panaszkodjon, hogy egy évvel öregebb lett, még több az ősz haja és a ránca. Inkább annak örüljön, hogy megérte. Ha pedig úgy érzed, hogy nem hoztál ki mindent a tavalyi évedből, próbáld jobban kihasználni a következőt.”
Elliot harmadik tanulsága, hogy merjünk sebezhetők lenni, és fogadjuk el mások segítségét, még akkor is, ha egy olyan társadalomban élünk, amely az egyéni képességeket és a függetlenséget díjazza. Erre is a rák és szerettei odaadása tanította meg.
„Tégy valamit másokért” – tanácsolja Elliot, azokra gondolva, akik nem érezhetik a segítő szeretet kiváltságát, mint ő, a Black Lives Matter harcosaitól a kétségbeesetten Angliába igyekvő migránsokig.
Elliot búcsújában bolygónk védelmére is figyelmeztet. „Én hamarosan elmegyek, de az emberiségnek továbbra is szembe kell néznie a széndioxid-kibocsátások hatalmas kihívásával és az élőhelyek megmentésével. Volt szerencsém látni néhány természeti csodát, és megérteni, hogy milyen értékesek. Remélem, ezt a következő nemzedékek is elmondhatják, de ehhez egy nagy közös erőfeszítésre van szükség.”
Miután az áprilisi cikke után nagyon sokan megkeresték és kérdezték Elliottól, hogy mit segíthetnek, mi tenné őt boldoggá, barátaival és családjával azt találták ki, hogy létrehoznak egy alapítványt az ő emlékére, fiatal rákbetegek támogatására.
„Az élet élvezet. Használd ki, ahogy tudod” – ezek voltak Elliot Dallen utolsó leírt szavai.
