Egy esőkabátos, magyar turistalány kint, egy fiatal, brit arisztokrata bent – három úti pillanat, ami megváltoztatta az életem
Életem legszebb útiélményeinek semmi köze a kötelező helyi turistalátványosságokhoz. Az utazás épp azért fantasztikus dolog, mert sosem tudhatod, mi találja el úgy a szíved, hogy az valóban átformál benned sok mindent. Íme az én kis listám.
1. A fülemet súrolta egy kapualjba kiteregetett alsógatya, egy kölök eltalált egy focilabdával
Aki látta "A nagy kékség" című filmet (Luc Besson rendezte, nem is film, inkább egy vallás), megérti, miért akartam mindenáron eljutni Taorminába. Bakancslistás...lett volna, ha nem lenne még korai feldobni a bakancsot. Szóval nagy álom volt, és pár éve tető alá is hoztam. Hosszú-víkend Szicíliában. Havas-holdbéli séta az Etnán (tényleg olyan, mint egy másik bolygó), nyüzsgő Palermo, tele kisrobogós, Gucci napszemüveges macsóval (mi csak szervdonoroknak hívtuk őket a vezetési stílusuk miatt), rikító leanderbokrok, kagylós spagetti, és aztán végre Taormina.
Tudni kell, hogy az a városka Szicília Szentendréje, turistáknak kigiccselt ékszerdoboz. Egy Verdi opera díszletét is lekörözi. De engem nem ez érdekelt. Elszakadtam a többiektől - máig nem értik - szkippeltem az ókori színházat meg a cuki bevásárlóutcát, és addig bolyongtam sikátorról sikátorra, míg végül kilyukadtam egy koszlott kis utca végén. Valahol kiabáltak, a fülemet súrolta egy kapualjba kiteregetett alsógatya (komolyan), egy kölök eltalált egy focilabdával (szkúzi szinyorina), de belefért. A városnak tulajdonképp itt volt vége.
Alattam citromfák, sziklák - Taormina hegyre épült - és a végtelen tenger. A Nagy Kékség, szó szerint, ahogy a filmben láttam. A filmben, aminek a végén a fiatal szabadmerüléses búvár egyedül lebukik a víz több száz méteres sötétjébe, és a merülősínt elengedve egy delfin után úszik. Bele a semmibe, palack nélkül, a biztos halálba. Ezt akartam ott megérteni, a kopott sikátorban.
Taormina, SzicíliaMi olyan vonzó ebben a vibráló kék végtelenségben, ami - ha nem is ilyen művészi tragikummal - de a földlakók legalább kétharmadát megrészegíti? Mi a tenger titka? Nem értettem meg, de ez már nem is volt fontos. Csak ültem, szememet vakította a nap meg az azúr csillámok, aztán úgy álltam fel, hogy végülis a végére jártam a dolognak.
Láttam a tengert Taormina csúcsairól, éreztem a citromfák sóval kevert illatát, és ha akartam, ha nem, pár pillanatra megérintett a világ egyik legnagyobb misztériuma.
Engem soha nem fog úgy megszédíteni, mint Luc Bessont, de nem baj. Majd megszédít más.
2. Bézs-barna kockás kasmírmellények, tweed nadrágok, puha krémszín golfsapkák
Tegyük félre az osztályharcot, ennek a sztorinak mégis lesz hozzá köze. Néhány éve egy kedves barátnőmmel, egy szintén kedves barátnőmnél töltöttünk pár napot Oxfordshire-ban. A nagy hírű Oxfordot persze nem lehetett kihagyni, végig is szántottunk rajta, tetszett is - különösen egy szabadtéri Szentivánéji álom színelőadás maradt meg bennem, ahol a színészek a fákról ugrándoztak le a fűben dekkoló, csepegő esőben is szép számú közönség elé.
De nem ez a lényeg. Mivel nyári szünet volt, a legendás, szigorúan zárt, bentlakásos college-ok belső kerengőibe és lélegzetelállító parkjaiba kivételesen bebocsátást nyerhettünk. Már órák óta kóboroltunk a vörös téglafalas, harsogóan zöld angolkertek labirintusában, amikor elszakadtam a többiektől. Nem tudom, hogyan keveredtem át egy privát rezidenciához, mindenesetre egyszer csak ott álltam egy vascirádás, félig nyitott kapu előtt, és véletlenül belestem. Egy másik univerzumba, és ez most nem csak metafora.
Oxford, Anglia
A pázsit olyan volt, mint egy viktoriánus korabeli filmben, egy fehér kavicsos kis szigeten kovácsoltvas teázó-asztal, rajta porcelán, limonádéskancsó, torták. A füvön három fiatal - két fiú és egy lány, alig húsz évesek - a golfütőiket próbálgatták. Bézs-barna kockás kasmírmellények, tweed nadrágok, puha krémszín golfsapkák. Csendben voltak, csak az ütők suhogtak. Aztán az egyik mondott valamit, felnevetett, és szórakozottan hátranézett, épp felém. Találkozott a tekintetünk.
Egy esőkabátos, magyar turistalány kint, és egy fiatal brit arisztokrata bent. Olyan valószínűtlen élmény volt. Ritkán hiszem azt, hogy valami örökre elérhetetlen számomra....de akkor azt a rácsos kapu mögötti jelenetet annak éreztem.
És valljuk be - az is. Nem mintha baj lenne. Szeretem az esőkabátos életemet. Mégis fura volt néhány másodpercig a bőrömön érezni, hogy ahova születsz, az bizony nagyon nem mindegy, és a világ - bármilyen multikultinak, mobilisnak és virtuálisan sokszínűnek tűnik is - azért csak egy bizonyos szintig átjárható.
3. Fogatlan száját mosolyra húzta, és minden nap adott egy szál rózsát
Ha gyerekkoromban valaki azt mondja, hogy huszonévesen eljutok Washingtonba, és a legjobb barátom egy néger (bocsánat, afro-amerikai) virágárus lesz, valószínűleg kiröhögöm. Pedig szó szerint így történt. Egyetemi ösztöndíjjal pár hónapot Amerikában töltöttem, és bár rengeteg koleszos haverom is volt, a legszebb emlékem Sammy, a washingtoni metró Dupont Circle nevű megállójánál dekkoló "illegális" virágárus maradt. Egy szakadt takaróra teregette ki a - kétes eredetű, ám szép és kreatív csokrokba kötött - virágait. És amikor meglátott engem, fogatlan száját mosolyra húzta, és adott egy szál rózsát. Minden nap, mikor, milyet.
A képen nem Sammy van - őt sajnos nem fotóztam le - de a közelben táborozó utcazenészeket igen
Próbáltam beszélgetni vele, de aki hallotta már a "Black Englisht", vagyis a feketék által beszélt amerikai angolt, az tudja, hogy felsőfokú nyelvvizsgával is teljesen lehetetlen megérteni. Így többnyire hümmögtünk meg vigyorogtunk, kézzel-lábbal hadováltunk. Ő is érezte az akcentusomat, kérdezte, honnan jöttem, mondtam, hogy Európából, mire ő: "Á, Párizs!" (Amerikában általános vélekedés, hogy Európa KIZÁRÓLAG Párizst jelenti). Kedveltem őt, vártam, hogy naponta lássam, bár időnként egy-egy hétre eltűnt (állítólag bevitték a sittre, mert volt egy kis területi vitája más önjelölt virágárusokkal, ami tettlegességig fajult), de aztán mindig újra előkerült.
Mielőtt hazarepültem, szóltam neki, hogy holnap jövök utoljára. És ekkor jött a meglepetés: másnap elhozta a feleségét, bemutatta - az asszony is fogatlan volt, olyan aranyosak voltak együtt - és kaptam tőlük egy csokor rózsát meg egy plüssmacit. Így, visszaemlékezve már tudom, hogy amire Oxfordban rádöbbentem, az talán mégsem teljesen igaz. Tényleg nagyon nem mindegy, hova születünk, de a világ - bármilyen multikultinak, sokszínűnek tűnik is - azért mégis csak átjárható.
Emberséggel, amit például Sammytől kaptam. Semmi mással.
