„Nagyon valószínűtlen, hogy ez véletlen” – halállista sokkolja Amerikát: egymás után tűnnek el és halnak meg a titkos kutatásokhoz hozzáférő tudósok

Miközben a világtengerek rekordszinten melegszenek, az Észak-Atlanti-óceánon, Grönlandtól délre egy makacsul hűlő „hideg folt” jelzi, hogy valami nincs rendben a bolygó éghajlati rendszerében. Egy új kutatás szerint a jelenség nem a szelek szeszélyes játéka, hanem a Föld egyik létfontosságú óceáni szállítószalagjának, az Atlanti meridionális áramlási rendszernek (AMOC) a gyengülése áll a háttérben.

A május végén publikált, nagy visszhangot kiváltó tanulmány szerint a hűlés nemcsak a felszínen, hanem a mélyóceánban is kimutatható, ahol a légköri hatások jóval gyengébbek, ez pedig erős érv a rendszer lassulása mellett. A friss kutatás eredményeiről a CNN is beszámolt.

A tudósok régóta vitatkoznak arról, mi okozza a „felmelegedési lyuknak” is nevezett anomáliát, amely 1900 óta közel egy Celsius-fokkal lett hidegebb. A mostani kutatás azonban az óceáni hőszállítás megváltozását nevezi meg fő okként. Stefan Rahmstorf, a tanulmány egyik szerzője, a Potsdami Egyetem professzora szerint a bizonyítékok egyértelműek. Azt mondta, a jelenség hajtóereje, hogy „az óceán hőszállítása változik”.

A kutatás következtetéseit külső szakértők is erősnek tartják, bár a kérdést nem tekintik lezártnak. David Thornalley, a University College London professzora szerint a tanulmány erősíti a bizonyítékokat, de óvatosságra intett, mivel a valós megfigyelési adatok esetenkéntiek.

Thornalley hozzáfűzte: „nem hiszem, hogy ez a tanulmány lesz a végső szó az ügyben.” Jonathan Baker, a brit Met Office vezető klímatudósa is úgy látja, a munka további bizonyítékot ad az AMOC hozzájárulására, de nem dönti el végérvényesen a kérdést.

Az AMOC egy hatalmas óceáni szállítószalagként működik: meleg, sós vizet szállít a trópusokról észak felé, ahol a víz lehűl, lesüllyed, majd a mélyben dél felé áramlik vissza. Ez a rendszer felelős nagyrészt Európa viszonylag enyhe éghajlatáért. A globális klímaváltozás miatt olvadó sarki gleccserek azonban hatalmas mennyiségű édesvizet juttatnak az óceánba, ami felborítja a rendszer kényes só- és hőmérsékleti egyensúlyát, és lassítja az áramlást.

Egy esetleges AMOC-leállás következményei katasztrofálisak lennének. A modellek szerint felgyorsulna a tengerszint-emelkedés az Egyesült Államok keleti partvidékén, Európa telei pedig a mostaninál jóval hidegebbé és viharosabbá válnának. A változás az egész bolygóra kihatna, eltolva az afrikai és ázsiai monszunrendszereket, ami hosszan tartó aszályokhoz vezethetne. A folyamatok összetettségét jelzi, hogy a rendszer megbillenése egybeeshet olyan más éghajlati jelenségekkel, mint a Csendes-óceán térségét befolyásoló El Niño.

Egyes tudósok arra figyelmeztetnek, hogy a rendszer már ebben a században elérhet egy olyan billenőpontot, ahonnan már nincs visszaút.

Megkezdődtek az emberen végzett tesztek egy olyan génterápiával, amely a sejtszintű öregedés visszafordítását ígéri. A bostoni Life Biosciences kedden bejelentette, hogy beadták az első adagot annak a páciensnek, aki részt vesz az amerikai Élelmiszer- és Gyógyszerügyi Hivatal (FDA) által engedélyezett klinikai vizsgálatban. A cég célja, hogy regenerálja a glaukóma miatt károsodott látóideg-sejteket – írta a Gizmodo.

A kezelés lényege egy módosított vírus, amely célzottan megtervezett géneket juttat a szem sejtjeibe.

A terápia biztonságát egy "kapcsolóval" igyekeznek garantálni: a befecskendezett gének csak akkor aktiválódnak, ha a páciens a doxiciklin nevű antibiotikumot is szedi. Enélkül a rendszer kikapcsolt állapotban marad. Sharon Rosenzweig-Lipson, a cég tudományos vezetője szerint a géneket egy nyolchetes perióduson át folyamatosan aktívan tartják a jobb eredmény érdekében.

A kezelés tudományos alapját a Nobel-díjas Sir Shinya Yamanaka felfedezései adják, aki elsőként azonosította azokat a géneket – az úgynevezett Yamanaka-faktorokat –, amelyekkel a felnőtt sejtek őssejtszerű állapotba programozhatók vissza. Erre építve David Sinclair, a Harvard genetikusának laboratóriuma mutatta ki egérkísérletekben, hogy három specifikus gén aktiválásával visszafordítható a látásvesztés. A Life Biosciences – amelyet Sinclair társalapított – ezt a módszert fejlesztette tovább.

Az eljárás azonban komoly kockázatokat is rejt. Egyes kutatók attól tartanak, hogy az „átprogramozás” elszabaduló sejtnövekedéshez, akár daganatok kialakulásához vezethet. Korábbi kísérletekben a Yamanaka-faktorok bizarr daganatokat, úgynevezett teratomákat hoztak létre, amelyekben akár fog, haj és szem is kifejlődhetett.

A cég éppen ezért választotta a szemet a kísérlethez, mert az egy viszonylag elzárt szerv, ahol a nem várt következmények kevésbé tudnak elterjedni a szervezetben. Pete Williams neurobiológus mégis óvatosságra intett a nagy figyelemmel kísért eljárás kapcsán.

Bár a mostani klinikai vizsgálat még messze van a halhatatlanságról szőtt álmoktól, fontos első lépésnek számít. Karl Pfleger, egy versenytárs cég befektetője szerint az eljárásnak inkább a jövőbeli kutatásokra lehet ösztönző hatása.

„Az optimista forgatókönyv az, hogy ez néhány embernél megoldja a látásvesztést, és katalizálja a jövőbeli munkát. Nem arról van szó, hogy az orvos felír majd önnek egy pirulát, amely megfiatalítja” – tette hozzá.

Magyarországon a génterápia neve leginkább a ritka genetikai betegségekkel, például a Duchenne-féle izomsorvadással vagy az SMA-val küzdő gyermekek számára indított, több százmilliós gyűjtések kapcsán vált ismertté. Ugyanakkor a technológia már itthon is bizonyított: a közelmúltban egy új eljárásnak köszönhetően egy születésétől fogva siket kislány kapta vissza a hallását, ami jól mutatja a célzott kezelésekben rejlő potenciált.

Via Gizmodo

Mi van, ha a mesterséges intelligencia nemcsak a munkafolyamatainkat, hanem fokozatosan az agyunk működését is „átírja”? Az ötlet, hogy a túlzott vagy helytelen MI-használat hosszabb távon akár egy új, klinikai tünetegyütteshez vezethet, most először kapott koherens tudományos keretet. Egy kedden megjelent, átfogó elemzés szerint a „számítási sérülés” jelensége egy „AI Brain” nevű neuropszichiátriai szindrómában csúcsosodhat ki, amelynek feltérképezésére sürgős kutatási programra van szükség – írta a Psychology Today. A koncepció szerint a probléma nem egyetlen drámai eseményből, hanem apró, ismétlődő negatív hatások összeadódásából eredhet.

A legfrissebb kutatások már most aggasztó pszichoszociális változásokra utalnak. Egy, az MIT és az OpenAI által végzett négyhetes kísérletben azt találták, hogy a magasabb napi ChatGPT-használat nagyobb magányérzettel, erősebb érzelmi függéssel és a valós társas kapcsolatok csökkenésével járt együtt.

Más vizsgálatok azt mutatták ki, hogy bár az emberek gyakran empatikusabbnak értékelik az MI válaszait, érzelmi támogatásért mégis inkább egy másik emberhez fordulnának. A jelenség hátterében az is állhat, hogy az ember–MI visszacsatolási hurkok jelentősen erősebben felerősíthetik a már meglévő észlelési, érzelmi és társas torzításainkat, mint az ember–ember interakciók. Ennek oka részben az, hogy a felhasználók hajlamosak alábecsülni, mekkora befolyással van a mesterséges intelligencia a saját ítéletükre.

A pszichológiai hatások mellett már közvetlen idegtudományi bizonyítékok is léteznek. Egy áttörést hozó kísérletben kutatók egy GPT-alapú modell segítségével képesek voltak célzottan befolyásolni az emberi agy nyelvi hálózatainak aktivitását. A modell által generált meglepő, jól formált mondatok erősen aktiválták ezeket a területeket, míg a lapos, kiszámítható szövegek gyenge aktivációt váltottak ki. Ez felveti a kérdést: mi történik, ha az agyunk a folyamatos MI-interakciók miatt tartósan alulstimulált állapotba kerül, hasonlóan egy nem használt izomhoz?

Ez az „automatizálási torzítás” néven ismert jelenség, vagyis a hajlam, hogy kritikátlanul megbízzunk egy gépben, évtizedek óta ismert probléma. Az orvosképzésben már le is írták azt a veszélyes hármast, amit az MI okozhat: a meglévő készségek elvesztését, a rossz készségek elsajátítását és azt, hogy bizonyos alapvető készségek már ki sem alakulnak.

A helyzet súlyosságát jelzi, hogy a magyar közbeszédben is megjelent már az „AI brain fry”, vagyis az AI-agyfáradás kifejezés, amely a felhasználók által tapasztalt újfajta mentális kimerültségre utal. A jelenség azt a kognitív terhelést írja le, amit az MI által generált tartalmak folyamatos ellenőrzése és finomítása okoz a mindennapi munkában.

A megoldás a kutatók szerint egy hosszú távú, nagyszabású vizsgálat lehet, amely a híres Framingham Szívtanulmány mintájára évtizedeken át követné az embereket, hogy azonosítsa az MI-használat valódi kockázati tényezőit. Addig is a legfontosabb, hogy a mesterséges intelligenciát az emberi képességek kiegészítésére, és ne azok helyettesítésére használjuk, miközben tudatosan fenntartjuk és ápoljuk a valódi emberi kapcsolatainkat.

A Naprendszer korai története egy kaotikus időszak volt, ahol bolygók lökődhettek ki a csillagközi térbe, a mai rend megmaradása pedig egy hajszálon múlhatott. Az egyik legelfogadottabb elmélet, a Nice-modell szerint

Egy új kutatás azonban éppen ennek a modellnek a következményeit vizsgálva jutott meglepő eredményre: a folyamat annyira erőszakos lehetett, hogy az Uránusz holdrendszerének szinte el kellett volna pusztulnia.

A Johns Hopkins University kutatóinak szimulációi azt tesztelték, mi történik a Jupiter és az Uránusz holdjaival azokban a forgatókönyvekben, amikor egy vagy két extra bolygó is részt vesz a korai bolygótáncban – írta a Space.com. A modellek túlnyomó többségében az Uránusz holdjainak pályája annyira megzavarodott, hogy ütköztek, kidobódtak a rendszerből, vagy pályájuk drasztikusan átrendeződött.

A kutatók szerint az eredményeknek több lehetséges magyarázata is van.

Az egyik, hogy az Uránusz holdjai valóban átestek ilyen ütközéseken, és a mai rendszer már egy újraformálódott állapotot tükröz.

A másik, hogy a Nice-modell jelenlegi formájában hiányos.

A harmadik lehetőség, hogy a Naprendszer egy rendkívül ritka és szerencsés eseménysoron ment keresztül, ami azt jelentené, hogy „a Naprendszer meglehetősen valószínűtlen instabilitási fejlődésének eredménye, amely szinte semmilyen mély találkozást nem tartalmazott az Uránusz és a többi óriásbolygó között”.

A tudósok ugyanakkor elismerik, hogy egy négy milliárd évvel ezelőtti eseménysor rekonstrukciója hatalmas kihívás.

A James Webb-űrteleszkóp felvételei minden eddiginél részletesebben mutatták meg a bolygó gyűrűit és holdjait, a legújabb kutatások pedig azt is tisztázták, hogy a jégóriás valódi színe nagyon hasonló a Neptunuszéhoz.

Ezek a fejlemények azért is fontosak, mert egyre több tudós véli úgy, hogy az Uránusz nagyobb holdjainak jeges felszíne alatt folyékony óceánok rejtőzhetnek. A bolygó légköréről közben kiderült az is, hogy a kén-hidrogén miatt jellegzetes, záptojásra emlékeztető szaga van.

Via Sciencealert