MÚLT
A Rovatból

Különutak a szocializmusban: a maszek zöldséges és a butik

A legnagyobb menők a maszek zöldségesek voltak, a legnagyobb menőség pedig a butikban vásárlás.
Tóth Eszter Zsófia írása a Napi Történelmi Forrás online magazinban, Címkép: Fortepan/Urbán Tamás - szmo.hu
2018. május 26.



A Napi Történelmi Forrás szerkesztősége történész kutatókból álló progresszív csapat, amely 2015-től napról napra, képekkel illusztrált, idézeteket és visszaemlékezéseket interpretáló cikkeivel kívánja bemutatni a múlt történéseit, megragadni a hátunk mögött hagyott évszázadok hangulatát. Céljuk, a "nem mindennapi történelem" bemutatása.

A maszek zöldséges fogalom volt az 1980-as években. Bár a szocialista időszakban mindenki egyenlőnek számított, a jövedelmek között igenis volt különbség. A kiemelkedően magas jövedelműek közé tartoztak a maszek zöldségesek is, akiknek kacsalábon forgó nyaralójuk volt a Balatonon és természetesen nem lakótelepeken éltek. Írásomban annak járok utána, hogyan ábrázolta őket a korabeli sajtó. A maszek zöldségesek magánkisiparosként a szocialista gazdaság kereslet-kínálati viszonyai között betöltöttek egy űrt: szép, jó minőségű árujuk volt, igaz, drágábban, mint az állami boltokban, de a vevőknek így is megérte náluk vásárolni. A butik különlegesnek számító divatcikkeket árusító kiskereskedelmi bolt volt a szocialista időszakban. A maszek kiskereskedelem bástyája, ahol menőnek számított vásárolni. Szemben a konfekcióiparral, egyedi termékeket és nem tucatárukat árusítottak. Mai cikkünkben a szocialista gazdaság ezen két különutas résztvevőjét járjuk körül.

A maszek zöldséges

"A dinnyelétől ragadós százasokból összeszedett vagyon lehetővé tett egy morzsányi luxust."

– olvashatjuk egy retroblogon. A maszek a szocialista időszakban kiváltságosnak számított, nem az államnak dolgozott, hanem a maga ura volt, magán kiskereskedőként. Kevés szakmában engedélyezték ezt: cipész, zöldséges, trafikos kapott leginkább lehetőséget magán kereskedelmi tevékenység végzésére. A maszek zöldséges áruja, bár drágább volt az államinál, sokkal szebb és jobb minőségű volt, részben ez tette lehetővé meggazdagodásukat. A maszek zöldségesek a termelőktől vásárolták fel az árut, majd azt adták el. Az árrés képezte a meggazdagodás alapját.

"Az árak — mindenki számára egyformák. A maszek zöldségesnek éppen úgy negyvennyolc forintba kerül egy kiló eper, mint a háziasszonyoknak. Természetesen a kiskereskedő már annyiért árulja a saját boltjában, amennyiért el tudja adni..."

(Forrás: Népszava, 1987. június 16. 16.)

A hartai Lenin MGTSZ tej- és zöldségboltja, no meg borozója, 1975. (Jáki László/Fortepan)

A maszek zöldségesek világa egy mini kapitalizmusnak számított a szocializmusban: a piacgazdaság törvényei működtek számukra. Aki nagyobb haszonra tett szert az értékesítés közben, többletjövedelme lett.

Maszek zöldséges — csak ez a két bűvszó lebeg előtte. Ki tudja, miket képzel mögé. Azt hiszem, mind a ketten sejtjük. Minimum egy villát Pasaréten, nyaralót a Balatonon, ezüstszürke dízel-Mercit, távol-keleti körutazást… Szó se róla: akad dúsgazdag ember a szakmában, nem is egy.

(Forrás: Új Tükör, 1983. október 23. 8.)

Muszbek Mihály, a Skála Coop vezérigazgató-helyettese szerint a maszek zöldséges titka az volt, hogy igazi gazdaként, rugalmasan alakítja az árakat és udvariasan kínál. Az állami boltok alkalmazottait ezzel szemben nem motiválta semmi az értékesítés sikerében. Egy zöldségesbolti alkalmazott 8000 Ft-ot keresett havonta. (Forrás: Reform, 1988. december 23. 6.) A Ludas Matyi cikkében is az érdekeltséget emelte ki, a maszek zöldséges még a felújítással is gyorsabban végzett, mint az állami bolt, hogy csak kevés időre kelljen bezárnia:

"Egyszer (...) utánajártam, hogy a maszek zöldséges bolt miért nincs sohasem zárva festés, tatarozás miatt, (és) miért van hetekig zárva az állami zöldség- és gyümölcsüzlet, amikor tatarozzák? Arra az egyszerű eredményre jutottam, hogy a maszek zöldséges egyetlen éjszaka kimeszeli a helyiséget, felsúrolja a padlót, lemossa a pultot. (...) Ehhez felvesz néhány hozzáértő szakmunkást, akik (...) rohammunkában elvégzik a tatarozást."

(Forrás: Reform, 1988. december 23. 6.)

A maszek zöldségeseknél kaphatóak voltak olyan termékek is, amelyek az állami boltban nem. Árkus József egy ezzel kapcsolatos párbeszédet írt le tárcájában:

"Bemegy egy vevő a maszek zöldségeshez, és felháborodik, hogy miért kerül tizenkét forintba a sárgabarack, amikor az államiban csak hat forint az ára. A boltos megkérdezi, hogy akkor miért nem ott vesz? Mert ott éppen nincs, mondja a vevő. Mire a maszek: — Ja kérem, ha nekem nem volna barackom, nálam is hat forintba kerülne."

(Forrás: Népszabadság, 1980. augusztus 17. 16.)

Zöldséges az üllői úton, 1975. (Magyar Rendőr/Fortepan)

1982-ben a Jövő Mérnökében egy ironikus cikket közöltek arról, hogy amikor egy házban a felsőbb emeleteken nem volt víz, a maszek zöldséges s butikos felesége megoldotta, hogy náluk legyen és még árusítottak is belőle a lakóknak. A kivagyiság, a találékonyság korabeli paródiáját olvashatjuk:

"Nyolcadik emelet 45. Nickelfingher Arnold, maszek zöldséges.

— Nálunk van víz.

— ? ?

— Kristálytiszta karsztvíz folyik a csapból.

— Ez hogy lehetséges?

— Tudja, itt alattunk 3 ezer méterre jó minőségű ivóvizet találtak. Fúrattam egy kutat és most a ház oldalán egy csövön jön hozzánk a víz.

— Ez nagyon sokba kerülhetett. Mivel foglalkozik a kedves felesége?

— Butikos.

— És mit szóltak ehhez a lakótársak?

— Itt az emeleten a szomszédoknak kimérjük a vizet. Tíz forint egy vödör. Nagyon örülnek neki."

(Forrás: Jövő Mérnöke, 1982. szeptember 24. 6.)

Zöldségesbolt a Váci út és a Forgách utca sarkán 1976-ban (Urbán Tamás/FORTEPAN)

1983-ban a maszek zöldséges előnyeit ecsetelte a Népszabadság:

"Magam akkor is úgy vélem: messze vagyunk még attól, hogy mindenki egyaránt vehet a bőség kosarából, ahogy a magyar költő álmodta, vagy a mindenki szükségletei szerint elv gyakorlati megvalósulásától, amit tudományos világnézetünk megalapítója az emberiség történelme legfejlettebb társadalmának ismérvei között sorol fel. Egyelőre elég, ha az ember valahol lakása közelében belenyúlhat a zöldségeskosárba, s nem kell messziről cipelnie magával mondjuk a burgonyát, ami olcsó népélelmezési cikk. Hogy a maszeknál drágább, mint az államiban? Istenem, ha másképpen nem megy, legyen úgy. Mit érek vele, ha olcsóbb másutt a krumpli, csak éppen nem vagy nagyon bonyolultan jutok hozzá?"

(Forrás: Népszabadság, 1983. június 15. 4.)

1983-ban Komár László énekes a maszek zöldséges lányát tartotta a legszebbnek:

"Ma már nem foglalkozom világsztárokkal. Megelégszem a közvetlen környezetemmel is. Pillanatnyilag a sarki maszek zöldséges lánya a legszebb nő számomra. A hozománya sem megvetendő, de már nős vagyok!

(Forrás: Ifjúsági Magazin, 1983. 11. 18.)

A Népszabadság újságírója azonban 1987-ben már nem volt elégedett a maszek zöldségesekkel – ami nem csoda, mivel nem a szocialista gazdaságnak termeltek hasznot, hanem saját maguknak:

"Hogy a maszek zöldséges árai magasabbak — bár árui szebbek —, mint az állami vagy a szövetkezeti üzletekéi, azon már nem csodálkozom. De azon igen, hogy a maszek zöldséges egy hajszálnyival sem kedvesebb a vevőihez, mint az állami elárusító. Még inkább azon, hogy pontosan ugyanolyan fejszámoló bűvésznek mutatja magát, mint alkalmazott kollégái: rádobja a mérlegre a drága primőrt, még meg sem áll a mérleg nyelve, ő már közli is megfellebbezhetetlen ítéletként a félelmetes sebességgel kiszámított, vagy inkább kinyilatkoztatott végösszeget.

(Forrás: Népszabadság, 1987. július 9. 4.)

Az Új Tükörben arról írtak, hogy a diákok szerint felmerült: érdemes-e tanulni, mivel zöldségesként iskolai tudás nélkül is meg lehet gazdagodni: az olyan sokszor és fennen hangoztatott primitív diákvélemények, hogy a maszek zöldséges egyetlen József Attila-sor ismerete nélkül is megkeresi a maga hatvanezer forintját. (Forrás: Új Tükör, 1986. október 26. 45.) 1988-ban az Új Tükör azért kritizálta a meggazdagodott zöldségeseket, mert nem adakoztak jótékony célokra:

"A mai magyar zöldségmilliomosok még nem alapítottak képtárat, nem tettek alapítványt a vakok javára, sem a kezdő zöldségesek megsegítésére. Ülnek a pénzükön, jobb jövőre várva. Vagy gyorsan, iszonyú sebességgel „felélik”."

(Forrás: Új Tükör, 1988. január 31. 8.)

Zöldséges az óbudai Föld utcában a Szőlő és Solymár utca között 1973-ban (Urbán Tamás/FORTEPAN)

A maszek zöldségesek meggazdagodása tehát egy egészen sajátos szocialista jelenség volt. Kellett hozzá az, hogy az állami boltokban kapható áruknál jobb minőségű termékeik legyenek, leleményesen felvásárolják a termelőktől az árut. Az áru eladásában, mivel saját zsebre dolgoztak, érdekeltek voltak. A hirtelen meggazdagodásnak az 1980-as években az állam már nem tudott, nem mert gátat szabni, így irigyeiknek csak vitriolos újságcikkekre futotta.

A butik

A butik szó eredeti jelentése egyébként kis bódé, elárusítóhely és csapszék volt. (Forrás: Hexendorf Edit: Jelentésfejlődés és nyelvművelés. Magyar Nyelvőr. 1973. 151.) A butik fogalmát így definiálta 1971-ben a Magyar Ifjúság:

"A butik tulajdonképpen apró kis női divatüzlet, ahol a legújabb divatos holmik napok alatt árusításra kerülnek, ahol a bizsutól az estélyi ruháig, a bőrmellénytől a divatbohóságig mindent árusítanak. Londonban, Párizsban, Stockholmban vannak utcasarkok, amelyek csupa ilyen kis apró „divatböngészdéből” állnak, mégis egyetlen üzletben sincs egyforma holmi."

(Forrás: Magyar Ifjúság, 1971. december 10. 27.)

A butik szó változatairól 1974-ben értekezett a Népszava újságírója:

"Nem tudom, mikor kezdődött Budapesten a „butik”-járvány. Először csak magánüzletek cégtábláján figyelhettük meg a tüneteket, mégpedig azonnal többféle változatban Volt — és van —, ahol csak amúgy „magyarosan” Butik, másutt a nyugati műveltség hatására már Boutique, és akad félművelt változat is: Boutik."

(Forrás: Népszava, 1974. március 15. 5.)

Annak ellenére, hogy 1973-ban maga a belkereskedelmi miniszter próbát gátat szabni a kifejezés terjedésének, az elnevezés népszerű lett. (Forrás: Új Tükör, 1974. január 22. 17. 5-ös állásfoglalás) 1972-ben riportot közölt az Ifjúsági Magazin arról, miért öltözködnek butikból a tinédzser lányok: Zsuzsa textilgyárban dolgozott, estin járt gimnáziumba: barátnőjével

"Ma éppen gazdag zsákmányt ejtettek egy József körúti butikban: kapucnis kardigánok, lábszárra tekerhető saruk kerülnek elő a szatyrukból. Zsuzsa még egy kötött mellényt is megrendelt 720-ért. — Ezernyolcszáz elment, mert piszok drágák a maszekok — jegyzi meg Zsuzsa. — De megéri. Az ember legalább nem érzi magát uniformisban.

(Forrás: Ifjúsági Magazin, 1972. június 5.)

A cikkben megszólaltattak butikosokat is:

"Mindent kis szériában, hogy egyénien öltözhessenek, ez az elvem — mondja Vámos László divatáru kereskedő a Fürst Sándor utcában. Való igaz, az egyik szoknya zsebén kör van, a másikén szív, és az árak sem túl magasak.(...) Vannak, akik naponta bejárnak figyelni az újdonságokat. Félretetetik, aztán fizetés után jönnek érte — tájékoztat Nagy Sándor Szent István körúti mini-üzletében.” Volt, aki számjegyeket kért a pólójára, olyat, ami a nyugati beat együttes tagok pólóján látott, meglett az is.

(Forrás: Ifjúsági Magazin, 1972. június 5.)

Butik a Kígyó utcában, 1972 (Urbán Tamás/FORTEPAN)

Menő butiknak számított például a híres focista, Bozsik József feleségének trikotázsa a budapesti Kígyó utcában (más Aranycsapat tagoknak is adtak engedélyt butik nyitására). Elek Lenke így emlékezett vissza a Bozsik Trikotázs (kötöde) kínálatára 2016-ban:

"A mára szinte eltűnt népszerűségű kötött pulóverek lelőhelyei fél évszázada és jó darabig a maszek kötödék voltak. Kiváltságnak számított, ha valaki ilyet nyithatott: 6:3 kellett hozzá, vagy kiváló felső elvtársi kapcsolatok, vagy mindkettő. A Bozsik kötöde ilyen volt, de a Váci utcai Gerti – kapualjban lévő kirakatával – kedveltebb lelőhelynek számított a budapesti fiatalok körében. Pedig mai szemmel nézve nagyon egyszerű, csíkos vagy uni (egyszínű, mintásan kötött), kerek vagy „tviszt” kivágású pulóverek készültek a hangosan zümmögő-kattogó kötőgépeken.

(Forrás: Elek Lenke: 50 év. Budapest, 2016. március, 9.)

A Váci utcai üzletek jelentettek egy darabka nyugatot a korabeli divatvilágban. Itt és a környező utcácskákban voltak megtalálhatóak azok a butikok, amelyeknek nemhogy vadászniuk kellett a vevőket, hanem alig győzték a megrendeléseket. Ilyen volt Bácskay Kitty boltja, a Kitty Lauro is. Kitty tolmácsként dolgozott korábban, ezt cserélte le a butikos hivatásra. Külföldi lapokból vett szabásminták alapján készített egyedi tervezésű ruhákat. Pataki Ági modellnek pedig a Váci utca 10. szám alatt volt üzlete és híre volt a Rotschild butik is. Az Új Tükör 1980-ban egy pályamódosító fogorvosról számolt be, akinek megérte:

"Fogorvos volt, Pesten nem kapott állást, végül valahogy butikot nyitott. Nyolc-tíz éve csak, de már a saját villájukban laknak, a leányfalui telken üdülnek, és a fia, a lányaimnál alig idősebb fia a saját autóján indul a saját lakásába.

(Forrás: Új Tükör, 1980. november 23. 19.)

Kígyó utcai életkép 1972. (Urbán Tamás/FORTEPAN)

1982-ben az Új Tükör arról számolt be, hogy a butikok elterjedése a régi varrónők világának leáldozását jelentette és egy új szakmát is létrehozott: a közvetítőjét.

"Akadt hónap, amikor a VIII.— IX. kerületben egyszerre tizenkét idősebb női szabó jelentette be visszavonulását. Pedig ők még bírták volna erővel. Amit nem bírtak: a megnövekedett terheken túl a konfekció javulását és főképp a butikok kíméletlen konkurenciáját. Néhányan egy ideig úgy védekeztek, hogy megpróbáltak a butikosoknak dolgozni. Lola ismer közülük néhányat. Lola nem butikos, csak afféle közvetítő. Kis piros Polski Fiatján naphosszat a városban szaladgál: ő vásárolja meg az éppen legdivatosabb színű és legolcsóbb anyagokat, ő viszi a varrónőkhöz, a készárut pedig a környék butikjaiba. Lola érző szívű fiatal teremtés. Ám mit számít ez az üzlet kemény realitásaival szemben? — Szegény öreglányok! — biggyeszti sajnálkozón a rúzsban égő, szép ajkait. — Egy-kettőjükkel megpróbálkoztam, mert, ugye, kell a számla, ha ellenőrzik... De hát lassúak, szegénykéim, és folyton fönnakadnak valamin. Hogy vacak az anyag, hogy nagyon gyúródik, hogy nem fognak tartani a varrások... Jaj, drága, mondom, nem egy életre szól az, csak egy nyárra. Sajnos, nem tudnak ők már a mai divattal lépést tartani. Arról nem beszélve, mennyivel drágábbak, mint az a gyeses gyári varrónő, aki fele idő alatt ledarálja nekem az egészet, svarcban (feketén)."

(Forrás: Új Tükör, 1982. június 27. 8.)

A Népszabadság újságírója 1983-ban azon élcelődött, hogy a butikokban csak feliratos pólókat lehetett vásárolni (mivel az volt a menő) és szerinte tisztességtelen haszonra tettek szert a butikosuk:

"Egyszínű, fehér pamuttrikót keresek; olyat, amiről nem az derül ki, hogy én valamelyik amerikai egyetemre járok, netán többek kedvese vagyok — mondtam némi éllel. (...) az árszint harminc-negyven százalékkal is magasabb, mint ahogy azt a reális ár- kalkuláció alapján még elfogadható nyereséggel adniuk kellene. Ráadásul egy-egy gyártó-szállító kisiparos engedélye mögött sok „név nélküli” bedolgozó áll."

(Forrás: Népszabadság, 1983. május 15. 4.)

A cikkben a szerző beszámolt azért a butikok előnyeiről is:

"Budapesten és a vidéki nagyvárosokban gomba módra szaporodó, a főútvonalak mentén a kapualjakat ellepő tenyérnyi vitrinfelületeket is kihasználó Zsazsa, Lizy, Kitty butikok, trikotázsok terjedése mindenképpen jó dolog. Mert igaz ugyan, hogy sokféle bóvlit, ízlésromboló aprócikket is árusítanak itt, de lényegesebb, hogy a blúzok, szoknyák, blézerek, trikók, nadrágok ‘és dzsekik túlnyomó többsége színben, fazonban valóban divatos, keresett. A butikokban a hazai konfekcióipar másfél-két éves „divatkövetése” két- három hónapra csökken. Ráadásul a kis boltokban egy helyütt lehet kapni a ruhához illő övét, táskát, sálat, bizsut s újabban cipőt is. Miniben tehát megvalósult a nők régi álma: a színben, formában harmonizáló divatáru-kínálat."

1985-ben a Szabad Föld újságírója értetlenül szemlélte azt a folyamatot, hogy egyre több butik nyílt:

"Munkahelyem szomszédságában egyre másra szűntek meg az üzletek. Nincs már cipészműhely, ahol időnként lábbelit javíttattam, a szövetkezeti szabóság levette a cégtábláját, a kalapos is bezárt. Helyükön butiküzletek nyíltak. Mintegy 30 méteres körzetben — egy háztömbön belül — három butik; a negyediket pedig a lépcsőház feljárójánál létesítette egy ifjú pár. Virágzó üzlet lehet a butik, ha ennyire szaporodik."

(Forrás: Szabad Föld, 1985. július 6. 8.)

Beszámolt az újságíró az aktuális slágertermékekről is:

"Mindegyik butikban slágercikk a gyűrött blúz; áruk 490—560 forint cipzárral ellátva egy ezresbe kerül. A gyűrött nadrág 650—780, egy vászonoveráll blúzzal pedig 1360 forint. Uralkodó színük a piros, rózsaszín és a sárga."

Sosem elég! Butik butik hátán Orosházán, 1983-ban (Jankó Attila/FORTEPAN)

A butikok korabeli népszerűsége tehát annak volt elsősorban köszönhető, hogy a hiánygazdaságban betöltöttek egy piaci rést: divatos, állami áruházban nem kapható termékeket árusítottak és a vásárlók igényeit minden szempontból kielégítették: ha nyugati termékeket szerettek volna lemásoltatni, azt is elkészítették számukra. Az 1980-as évekre, az állam kontroll lazulásával gombamód szaporodtak a butikok, így különlegességüket is kezdték elveszíteni.

A butikok leáldozásának kezdete a rendszerváltáshoz, a hiánygazdaság megszűnéséhez köthető, és a plázák világa szorította igazán ki ezt az üzlettípust. Ismerek viszont olyan üzletet is, amely minőségi, olasz termékeivel az 1980-as évek óta folyamatosan működik egy kis eldugott utcában a Batthyány tér közelében. Az üzletet az édesanya alapította és leánya viszi tovább.

Ha a tankönyveken kívül is érdekelnek a nem mindennapi történelmi pillanatok, a Napi Történelmi Forrás lesz a legjobb választás.

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


MÚLT
A Rovatból
„Hipós vízzel, szinte négykézláb sikáltuk fel ott a véres, csutakos padlót” – 30 éve történt az ország legsúlyosabb vonatbalesete, amiben 31-en haltak meg
1994. december 2-án 16 óra 46 perckor kisiklott a Szajol állomáson áthaladó Nyíregyháza–Nyugati pályaudvar között közlekedő gyorsvonat több kocsija is. 31-en haltak meg, az áldozatok közül a legidősebb 84, a legfiatalabb alig 8 éves volt.


1994. december 2-án szörnyű tragédia rázta meg az országot. 16 óra 46 perckor kisiklott a Szajol állomáson áthaladó Nyíregyháza–Nyugati pályaudvar között közlekedő gyorsvonat második kocsija, majd a kocsik 110 kilométer/órás sebességgel egymásba, illetve az állomásépületbe rohantak.

A balesetben összesen 31-en vesztették életüket, 27-en a helyszínen, négyen a kórházban haltak meg, 52-en pedig megsérültek. Az áldozatok közül a legidősebb 84, a legfiatalabb alig 8 éves volt.

Később kiderült, a balesetet emberi mulasztás okozta. A vonat érkezése előtt negyed órával az első vágányon tolatást végeztek, csakhogy a váltók ekkor már át voltak állítva a második vágányra, amelyen a gyorsvonatnak át kellett volna haladnia. A tolató szerelvény a kerekeivel átállította a váltót az első vágányra.

A gyorsvonat az egyenes haladásnál engedélyezett sebességgel, azaz körülbelül 110 kilométer/órával érkezett az állomás felé, a kitérő állású váltót ebben az állásban viszont legfeljebb 40 kilométer/órás sebességgel közelíthette volna meg a szerelvény. A mozdony és az első kocsi kitért és haladt tovább az első vágányon, viszont a szerelvény többi kocsija leszakadt, majd kisiklott, és egy része az állomásépületbe rohant.

A mentést a baleset után közvetlenül az állomáson szolgálatot teljesítő vasúti dolgozók és az utasok kezdték meg. Aztán megérkeztek a mentők, tűzoltók, és katonák is. Még ők sem láttak még ehhez fogható katasztrófát, de az első újságírók sem tudták eleinte felfogni, mi történt.

Mészáros János a Szoljon.hu fotóriportere az elsők között ért oda, a szirénák hangját követte.

„Láttam, hogy egymáson vannak a vagonok. Akkor már hallottam zajokat, síró, jajveszékelő embereket a roncsok alól. Néhol mozogtak elemlámpák, a tűzoltók és a mentők ekkor már bemásztak a roncsok közé és próbálták megtalálni a túlélőket, sérült embereket”

– mondta a fotós korábban a XXI. Századnak.

Huszonhét ember a helyszínen meghalt, a holttesteket először a váróba fektették.

„Nem kívánom senkinek azt a látványt, érzést, amit az váróterem látványa nyújtott, ahová korábban a holttesteket fektették. Néhány kolléganőmmel hipós vízzel, szinte négykézláb sikáltuk fel ott a véres, csutakos padlót. Az egyik munkatársnőnk épp babát várt, mondtuk neki, ő ne jöjjön, máshol segítsen, ha tud. Borzasztó emlék”

– emlékezett vissza szörnyű tragédiára a Szoljon.hu-nak egy asszony, aki már akkor is a vasútnál dolgozott. Azt mondta, sokan bementek aznap éjjel dolgozni közülük, olyanok is, akik nem voltak szolgálatban.

Kárándi Béla nyugalmazott alezredest is a helyszínre rendelték. Az ő feladatuk a halottak azonosítása volt.

„Csendben dolgoztunk, senkinek nem volt kedve megszólalni. Szavakkal nem is lehet elmondani, milyen érzés volt látni, amikor az egyik fiatal mellé lefeküdt a földre az édesanyja. Átölelte a fiát, és perceken át zokogott. Az áldozatok között volt az ORFK egyik középvezetőjének az anyósa is. Amikor bejött az asszony férje, összetört egy széket. Rajta így jött ki a mérhetetlen düh és fájdalom, hogy elveszítette a feleségét”

– mesélte a tragikus éjszakáról a keleten.hu-nak.

A balesetben hatan életveszélyes, húszan súlyos, tizenketten könnyű sérüléseket szenvedtek. A sérülteket több kórházba szállították. Tizennégy embert elsősegélynyújtás után haza is engedtek, négy ember életét viszont már nem tudták megmenteni. Az áldozatok száma így később harmincegyre nőtt.

A Legfelsőbb Bíróság 1996 februárjában hozott ítéletet a balesetet okozók ügyében. A vasúti közlekedés halálos tömegszerencsétlenséget okozó, gondatlan veszélyeztetéséért Szűcs Ferenc váltókezelőt öt és fél év, Farkas István tolatásvezetőt két év, Illyés Ferenc kocsirendezőt pedig másfél év fogházbüntetésre ítélte a bíróság. Szűcs Ferenc három év letöltése után kegyelemmel szabadult.

A MÁV az elhunytak hozzátartozóinak, a sérülteknek és azoknak, akik anyagi veszteséget szenvedtek kártérítést fizetett. Az esetenkénti összeg 20 ezertől 6 millió forintig terjedt.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

MÚLT
A Rovatból
A magyar származású Albrecht Dürer az önmarketing mestere is volt, nemcsak a reneszánszé
Elképzelt orrszarvú, forradalmi sokszorosítási eljárás és botrányos önarckép: a németalföldi festészet zsenije Nürnbergből hódította meg Európát. Bejártuk a házat, ahol élt és dolgozott 20 évig.
Tóth Noémi - szmo.hu
2024. november 18.



Tele a történelemkönyv világhírű magyarokkal: a festő-grafikus-könyvkiadó géniusz Albrecht Dürerről is kevesen tudják, hogy aranyműves apja révén magyar vér csörgedezett az ereiben, bár ő már Németországban született 1471-ben. A festőinasnak szegődött fiúban csak úgy buzogott a tudásvágy és az újítási hajlam, és elképesztően pontosan tudta ábrázolni a természetet vagy az emberi vonásokat. Kortársai megítélése szerint ráadásul Dürer csupa meglepő dologra vetemedett. Például humánus témákat választott – gondoljunk csak ’A nagy nyúl’ című akvarellje és önarcképére –, amelyek akkoriban nem voltak divatosak.

1505-ben elkészítette egyik legismertebb grafikáját egy orrszarvúról, amelynek az a különlegessége, hogy Dürer soha nem látott élőben orrszarvút, és egy leírás alapján készítette el a művet. Ez a grafika rendkívül népszerű lett, és sokan csak ezen keresztül ismerték meg az állatot. Azonban nem minden alkotása lett az ismertségen felül sikeres is: az önarcképeit sok kritika érte, mondván, Dürer túlságosan is egoista – főleg az okozott botrányt, amelyen Krisztusként áldja gyakorlatilag önmagát. Önbizalomban és provokációban nem szűkölködött, az biztos…

Viszont szakmai érdemei elvitathatatlanok:

Dürer egyfajta „művész-influencerként” forradalmasította a művészeti alkotások terjesztését. Fametszeteivel és rézkarcaival felfedezte a sokszorosítás újfajta technikáját, amelynek segítségével képes volt műveit széles körben terjeszteni könyvszerű formában, ezzel növelve a bevételét és a hírnevét szerte Európában.
Munkásságának egyik fontos aspektusa volt a könyvnyomtatás iránti szenvedélye, amelyet nagybátyja, Anton Koberger, Nürnberg egyik vezető nyomdásza segítségével fejlesztett tökélyre. Dürer fametszet-illusztrációi, mint az ’Apokalipszis’, jelentős mértékben hozzájárultak a kor művészetéhez.

A Dürer-ház nem csak múzeum, hanem skanzen is

A művész Nürnbergben található otthona, a Dürer-ház ma múzeumként üzemel a bajor város turisztikai központjában, egy gyönyörű téren a vár aljánál. Dürer már eleve százéves házként vásárolta meg az ingatlant, ahol édesanyjával, illetve feleségével élt és alkotott – utódok nélkül – két évtizedig. A festő 1528-ban bekövetkezett halála után még a felesége lakott benne egy évtizedig, aztán több tulajdonosváltás után visszavásárolta a város, hogy közkinccsé tegye a házat. A Dürer-házon szerencsére a II. világháború sem hagyott akkora nyomot, mindössze a tetőt kellett megjavítani rajta, pedig a város nagy részét lebombázták annak idején. Úgyhogy ma is szinte egykori hangulatában tekinthető meg a jellegzetes stílusú, ötemeletes, és belül kissé puritán berendezésű épület.

A termeket róva az ember úgy érzi, időutazásba csöppent, miközben a korabeli technikákkal is megismerkedhet. A házat korhű bútorokkal rendezték be, és rekonstruálták Dürer műtermét is. Jó érzés úgy barangolni a házban, hogy azon ritka, fennmaradt reneszánsz-kori ház Európában, amely egy művész tulajdonát képezte. Még akkor is, ha sok alkotás a tárlaton csak másolat (élén a botrányos önarcképpel), hiszen az eredeti festményeket a világ nívós múzeumai birtokolják.

Albrecht Dürer élete és művészeti tevékenysége nagyban hozzájárult tehát a nyomtatási technikák és sokszorosított grafikák fejlődéséhez. Polihisztor-voltát az is mutatja, hogy nem csupán mint festő, könyvillusztrátor és grafikus, hanem mint író és irodalmár is tevékenykedett: önéletrajzokat és útinaplókat is írt, valamint elméleti könyveket festészetről, méretezésről és várépítésről, amelyek hosszú ideig szolgáltak alapul a művészeti oktatásban és gyakorlatban egyaránt. Dürer munkássága meghatározó része Európa kulturális örökségének, magyar gyökereiről pedig a városligeti Ajtósi Dürer sor emlékezik meg, amelyet halálának 400. évfordulóján neveztek el róla.

Források: 1, 2, 3


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

MÚLT
A Rovatból
Jeanne Calment hihetetlen története: 100 évesen még biciklizett, 114 évesen filmezett, 122 évesen halt meg
A francia Jeanne Louise Calment döntötte meg a leghosszabb igazolt emberi élettartam rekordját. 85 évesen kezdett el vívni, 117 évesen szokott le a dohányzásról, és amikor a 120. születésnapján megkérdezték tőle, milyen jövőre számít, azt felelte: „egy nagyon rövidre”.


Ha bármikor kiejtenéd a szádon, hogy „az én koromban ezt már nem kéne”, gondolj az Arles-ban 1875-ben született Jeanne Louise Calmentre, aki fittyet hányt az efféle sztereotípiákra, és úgy alapvetően az élet törvényeire is, hiszen 122 évet és 164 napot élni nem éppen szokványos. 100 évesen még simán biciklizett, 114 évesen szerepelt az életéről szóló filmben, és 115 évesen rászánta magát egy csípőműtétre is, sőt, a cigiről is majdnem egy évszázad után szokott le – igaz, nem a tüdejével volt gond, hanem csak azért döntött így, mert a megromlott látásával utált tüzet kérni másoktól.

Madame Calment izgalmas korban született Franciaországban, hiszen az Eiffel-tornyot 14 éves korában építették fel, és ezidőtájt találkozott – a nagybátyja boltjában festéket vásárló – Vincent van Gogh-gal, aki a megítélése szerint „koszos, rosszul öltözött és ellenszenves volt”.

A munkahelyi stressz nem rövidített az életén, hiszen 21 éves korában hozzáment másod-unokatestvéréhez (dédnagybátyja unokájához), a dúsgazdag üzlettulajdonos Fernand Calment-hoz, és sosem dolgozott egyetlen percet sem. Helyette leginkább teniszezett, kerékpározott, úszott, görkorcsolyázott, zongorázott és operába járt. Életfilozófiája az volt, hogy amin nem tudsz változtatni, azon ne stresszelj, és soha nem használt szempillaspirált, mert gyakran nevetett sírásig. Híres volt hatalmas életkedvéről, valamint nagy étvágyáról, különösen az édességek iránt.

Jeanne végig megőrizte éles szellemi képességeit, de közben tragikus dolgokat kellett megélnie: hosszú élete során a saját lánya, sőt, unokája is elhunyt. Pedig közeli hozzátartozói is rendkívül hosszú ideig éltek: idősebbik bátyja, François 97, édesapja 93, édesanyja pedig 86 évig.

Amikor Jeanne 90 éves lett, örökös híján leszerződött az akkor 47 éves, André-François Raffray nevű ügyvéddel, aki szerződésben vállalta, hogy havi 2500 frankot fizet az idős hölgynek azzal a feltétellel, hogy a halála után ő örökli a lakást. Raffray azonban a legrosszabb rémálmában sem gondolta, hogy végül nem csak 30 évig fizeti Jeanne-nak az ígért havidíjat, hanem a hölgy még túl is éli őt.
Miután az ügyvéd 77 éves korában meghalt, annak özvegye köteles volt tovább fizetni Calmentnek élete végéig a törvény értelmében.

Jeanne olyan legendás idézeteket hagyott az utókorra, mint például hogy „fiatalnak lenni lelkiállapot, nem a testtől függ. Valójában még mindig fiatal vagyok, csak az elmúlt 70 évben nem néztem ki olyan jól.” Vagy hogy „a mi jó Istenünk elfelejtett engem”. Az egyik interjúja végén az újságíró azt mondta: „Asszonyom, remélem, valamikor jövőre újra találkozunk”. Erre Jeanne azt válaszolta: „Miért ne? Annyira azért nem vagy öreg, még mindig itt leszel!”

Források: 1,2,3


Link másolása
KÖVESS MINKET:


MÚLT
A Rovatból
Új részletek derültek ki a Titanic kapitányáról – annak is híre ment, hogy túlélte a katasztrófát
Egy friss könyv szembemegy a régóta terjedő pletykákkal Smith kapitánnyal kapcsolatban. Feltárult a Titanic első emberének igazi sorsa.


Egy új könyv teljesen más képet fest a Titanic tragédiájának egyik legismertebb szereplőjéről, Edward John Smith kapitányról, mint amit a róla terjesztett szóbeszédek, cikkek, dokumentumfilmek vagy a sok esetben pontos mozifilm alapján sejtettünk.

Dan E. Parkes író A Titanic öröksége: A kapitány, a lánya és a kém című – magyar nyelven egyelőre kiadatlan – könyvében azt állítja, hogy Smith nem lőtte főbe magát, ahogy azt sok pletyka sugallta, és nem is a hajóhídon ölte meg a vezetőfülkébe betörő jeges ár, ahogyan azt James Cameron 1997-es sikerfilmjében láthattuk.

A könyv több korabeli pletykát is cáfol, például azt, hogy a kapitány ittasan vezette a hajót, figyelmen kívül hagyta a jéghegyekre vonatkozó figyelmeztetéseket, vagy felelőtlenül siettette az utazást.

Parkes megemlíti a kötetben, hogy a Titanic elsüllyedése után három hónappal egy Baltimore-i férfi azt híresztelte, hogy Smith életben van és Maryland államban bujkál. Később a Life magazin írta meg, hogy egy ohiói hajléktalan férfi Smith kapitánynak vallotta magát. E történetek egyike sem nyert bizonyítást, és lássuk be, nem is valószínű, hogy bármelyik igaz lenne.

Forrás: Wikipedia

A könyv az Unilad szerint felidézi a tragédia utáni újságcikkeket is, amelyek a kapitány öngyilkosságáról számoltak be. A Los Angeles Express 1912. április 18-án például azt írta: „E.J. Smith kapitány főbe lőtte magát”, míg a Daily Mirror egy nappal később hasonló címmel adott ki szenzációnak szánt írást; azt írták, „Smith kapitány főbe lőtte magát a hídon.” Parkes viszont hangsúlyozza, hogy a szemtanúk ugyan hallottak lövéseket, de ezeket azóta sem sikerült a tiszthez kötni.

A könyv inkább a túlélők beszámolóira alapoz: egyikük, a tragédia idején 27 éves Robert Williams Daniel például azt vallotta, látta a kapitányt a hídon, amikor a hajó süllyedni kezdett, és szerinte „hősként halt meg.”

Frederick Hoyt, egy gazdag utas arról számolt be, hogy visszatért a fedélzetre, ahol találkozott Smith-szel, és megosztottak egy italt, mielőtt ő maga a vízbe ugrott.

Isaac Maynard, egy 31 éves szakács azt mondta, látta, „ahogy a kapitányt a hídon elragadja a víz”. Valószínűleg ezt a vallomást vette alapul Cameron is a film forgatókönyvénél, ám nem teljes egészében, mert a férfi később még úszni látta Smith-t, és biztos volt benne, hogy őt, mert felismerte az egyenruháját és a sapkáját. Ezt a verziót más túlélő is megerősítette, valószínűleg az a személy, aki utoljára látta élve.

Egy tutajhoz kapaszkodó férfi próbálta kimenteni a kapitányt: kezet nyújtott neki, de az nem hagyta, csak azt kiáltotta: „Vigyázzatok magatokra, fiúk”. A szemtanú hozzátette: nem tudja, ezután mi lett vele, mert többé nem került a szeme elé, és úgy gondolta, a vízbe fulladt.


Link másolása
KÖVESS MINKET: