KÖZÖSSÉG
A Rovatból

„Itt nyilvánítottam magam végérvényesen demilitarizált övezetnek” – vásárhelyi találkozások holtakkal, élőkkel

Felrémlik 50, 80 év gimnáziumból, kollégiumból, laktanyából. Kollégánk született pestiként ifjúkorában néhány évet a dél-alföldi városban töltött. 45-50 évvel később visszatért nosztalgiázni.


Amikor a Szeged-Békéscsaba között közlekedő személyvonaton utazom Hódmezővásárhely-Népkert állomásig, soha nem kell az órát néznem, elég megpillantani a kertváros néhány házát, hogy tudjam: hamarosan megérkezem. Így van ez már 50 éve, azóta, hogy megkezdtem tanulmányaimat a Bethlen Gábor Gimnáziumban. Ki tudja, hányszor tettem meg ezt az utat azóta.

Most kifejezetten évfordulós célokkal jöttem. Egyrészt 46 éves érettségi találkozónkra (tavaly a Covidtól való félelem és szeretett osztályfőnökünk, Gulyás Lászlóné, Zsuzsa néni halála miatt elhalasztottuk), másrészt, hogy átvegyem azt a nemcsak méretében, hanem tartalmában is hatalmas könyvet, amelyet a Cseresnyés Kollégium 80 éves történetéről írt és állított össze Pataki Béla, a Kollégium tanára.

Szépen rendbe hozták a „kisállomás” épületét, a patinás majolika-oszlopokat, a resti, ahol egykor egyik haverunk mindig legurított egy nagyfröccsöt és ahol négy és fél évtizeddel ezelőtt Gavallér törzsőrmester minden eltávozásra igyekvő bakát megvendégelt, akár olyan áron is, hogy az áldozat lekéste a vonatot. Persze nem állom meg, hogy ne vessek egy pillantást a síneken és az országúton túlra, a laktanya egyik épületére, amely mellett egy fatoronyban többször voltam őrszolgálatban. Leszerelésem napján, ami egybe esett 20. születésnapommal, nyilvánítottam magam végérvényesen „demilitarizált övezetnek.”

Odakint már a tram-train sínei kanyarognak, egyelőre még csak próbajáratok mennek. Milyen jó lesz majd, hogy ha a gimnáziumba igyekszem, nem kell végig gyalogolni az Ady Endre utcán, bár annak is megvan a bája a Szőke cukrászdával, és a gyönyörű platánsorral, amely sértetlenül megúszta a nagy városrendezést, és közben számolhatom a lépteimet, hogy hányadiknál találkozom egy régi ismerőssel. Most az első innen jó messze van, az unitárius temetőben. Jövőre lesz 20 éve, hogy elment az egyik legjobb barátom, ALS-ben szenvedett, 47 évet élt, de soha nem hallottam panaszkodni, sőt, akkorákat röhögni senkivel nem lehetett, mint vele. Most már együtt nyugosznak csodálatos édesanyjával, aki 17 évvel élte őt túl, és utolsó percéig hihetetlen életerő áradt belőle.

Három évvel ezelőtt már a kezembe foghattam a 80 év tanúi című kötet mintapéldányát, a járvány és az anyagiak miatt azonban csak nemrégiben készült el a végleges kiadás.

Pataki tanár úr megszállott lelkesedéssel kutatja az 1938-ban létrehozott első tanyasi kollégiumból kialakult intézményt, az egykori diákok és tanárok sorsát, a fotós, tárgyi és szöveges emlékeket, amelyekből valóságos város- és kortörténet is kirajzolódik.

Elárulja nekem, hogy még legalább két könyvre való anyagot gyűjtött össze, miután a közösségi médiában is elindította a kutatást és az emlékezők, a régi barátokat, szerelmeket keresők azóta is folyamatosan árasztják el az oldalát. A könyv hivatalos bemutatója szombaton, október 2-án lesz a vásárhelyi református ótemplomban, sajnos erre nem tudok elmenni, így aztán a Tanár úr megelőlegezte a könyvet nekem, mint a „lázadó 70-es évek tanújának”. Egy éjszakára szállást is kaptam a hét végére üres kollégiumban, és mit ad a Jóisten, a „lányszárnyon”, ahová a fiúk csak kicsapás terhe mellett tehették be a lábukat, sőt, még azt sem nézték mindig jó szemmel egyes szigorú nevelő tanárnők, hogyha a hallban a lépcsőfeljáratnál folyt az élet gyönyöreinek ártatlan felfedezése. Szobámat kései kárörömmel foglaltam el, ha ezt egykori igazgatónőnk megtudja…

Annak idején rendszerint 7 óra 55-kor indultunk el a gimnáziumba, hiszen csak át kellett mennünk a Szőnyi utcán, és már helyben is voltunk. Főleg az első két évben, amikor még a földszinten volt az osztályunk a Bethlenben. Ahogy végig megyek az udvaron, kortyolok a kútjából, utánozhatatlan ez a fémes íz! A fémszobrász Kamotsay István alkotó emberek és emberpárok domborműveivel vette körül a kutat, amelyre eredetileg Németh Lászlótól kért szöveget, a nagy írónak azonban, aki az 1940-es években a Bethlenben először valósította meg a komplex oktatást, szűk volt ez a keret, így maga a művész töltötte meg a fémlapokat gondolataival. Talán e sorok szolgálhatnak leginkább intelmül nekünk: „Az ember teremt értelme fényében, érzelmi hevében, de sohasem egymagában. A társadalomnak örökösei és örökhagyó tagjai vagyunk.” Erre rímel Németh László egyik gondolata, amit annak idején mi is bevéstünk az agyunkba:

„Az ifjúságnak joga, hogy az életet igényei és eszméi szerint újrafogalmazza. A halál ott kezdődik, ahol erről a jogáról tudatlanságból vagy a könnyebbet keresve lemond.”

És bennünket még tanítottak olyanok, akik az Égető Eszter, a vásárhelyi élet kulcsregénye írójával osztották meg katedráikat, köztük dr. Sipka Sándorné, aki angolóráit szinte mindig kultúrtörténetbe, és humanista erkölcsi mesékbe ágyazta.

A kúttal szemben a tornaterem, amelyből valószínűleg akkor is hallatszana a labdapattogás, ha nem lenne benne senki. „Balogh Imsi tornaterem” – áll a tábla a falán. Nem tiszteletlenség az egykori nagyszerű tanárral, kosárlabda-edzővel szemben, aki szinte szó szerint az életét adta a sportért - egy kosármeccs közben kapott agyvérzést, amiből teljesen soha nem épült fel – mert mindenki így ismerte és nevezte a Városban. Az iskolába vezető ajtó azonban zárva van, körbe kell menni, a tanári folyosón, de így végighaladhatunk a szecessziós épület magas boltíves folyosóján, régi tablók és tudós tanáraink domborművei között.

Az első dolog, ami eszünkbe jut a földszinti osztályról, hogy egyszer a kicsengetéskor barátommal az ablakon át igyekeztünk ki az udvarra, egy rettegett matektanár elkapott és felcipelt minket az igazgatói irodába, de a szépemlékű Grezsa Ferenc igazgató úr nem foglalkozott ilyen apróságokkal. Nem számított neki sem külső, sem kamaszos hóbort, csupán szellemünk épülése és kibontakozása. Nem véletlenül mondta az „osztályfőnöki órán” a fenti eset másik szereplője, hogy hihetetlen szerencsénk volt, hogy ilyen csodálatos tanári kar indított el bennünket az életben, és örökre megmaradunk „bethleneseknek”. Sajnos, kevesen vannak már életben, de itt van köztünk múlt és jelen különleges képviselője, Faragóné Szénásy Emese, akinek édesapja, Szénásy Gyula volt egykor a Kollégium egyik alapítója.

Kicsit szomorúan vesszük tudomásul, hogy a 46 éve érettségizett osztályból csak 11-en jöttek el, már nekünk is van halottunk, a távollévők között akadnak nagyon szomorú sorsok, mégis örülünk annak, hogy mi legalább együtt vagyunk. És arra leszünk figyelmesek, hogy a tanterem órájának fordított számlapja van, és az óramutatók sem balról jobbra, hanem jobbról balra járnak…Az esti vacsoránál aztán felelevenítjük a régi sztorikat, poénokat, klasszikussá vált bemondásokat, valaki felveti, hogy írjuk meg az osztály történetét, többen rám mutogatnak….Innen folytatjuk, de nem 6, nem 4 év múlva, hanem minél előbb…

Másnap kora reggel az Andrássy út elején ténfergek, örömmel látom, hogy még megvan a régi könyvesbolt, és bejáratára kiírták: „itt a hagyományostól eltérő tartalmú könyveket is árusítunk”. A sarkon még áll Somogyi József Szántó Kovács János-szobra. A mi időnkben a kollégiumot is róla nevezték el, aztán rendszerváltáskor visszakapta a Németh Lászlót idéző Cseresnyés nevet. Azért örülök, hogy a 19. század végi agrárszocialista mozgalmának vezetőjéről legalább egy szobor erejéig tudnak ma is Vásárhelyen. És megszólal bennem Cseh Tamás dala Jancsó Miklós Még kér a nép című filmjéből:

„Balgaság, vakhit van ott is a fű alatt…Baksa János odavan, Szántó János odavan”.

Az utóbbi 113 éve, az előbbi alig két napja…

Leülök a Sarokház presszó teraszára egy kávéra, valamikor itt esténként élő zene volt, most rádió ontja a régi slágereket. Közben kinyitják a református ótemplom kapuját. Utoljára tán 1974-ben voltam benne egy igehirdetéssel egybekötött Mozart-koncerten. Akkoriban kertje a Kollégium előtti teret töltötte be, és a földszinten lakó renitens diákok gyakran letaposták a gyönyörű virágokat, ha este kapuzárás után az ablakon keresztül érkeztek haza. A 18. századi ótemplomot 10 évvel ezelőtt újították fel, fenségesen egyszerű, visszaszerezték hozzá a város szülöttének, Tornyai Jánosnak festett bútorait. Kár, hogy ottjártamkor nem szólalt meg az orgona…

Barátommal délelőtt még kimegyünk a katolikus temetőbe, hogy tiszteletünket tegyük Farkas Ferenc tanár úrnál, aki megtanított minket a történelmi és azon túli gondolkodásra és arra, hogy a világon semmi nem fekete és fehér. Négy évvel ezelőtt még éppen Pataki Bélának a Kollégiumról készült filmjének bemutatóján találkoztunk a vásárhelyi Emlékpontban, majd éjszakába nyúlóan beszélgettünk a 20. század abszurd eseményeiről és azok következményeiről, és őszintén kiveséztük a magyar állapotokat is. Korábban mindig ott volt az érettségi találkozókon is, és ott is végkimerülésig folytak a hasonló eszmecserék. Buta közhely, de nagyon hiányzik…

Ismét a „kisállomás”. Emlékszem, amikor még gyakrabban jártam a Városban, előfordult, hogy féltucatnyi cimbora kísért ki, és valaki mindig megkérdezte, tőlem, a született budapestitől: „Mikor jössz legközelebb haza?” A Szegedre tartó vonat előbb 5, majd 10, végül már 20 percet késik. Lehet, hogy csak engem marasztal?


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KÖZÖSSÉG
A Rovatból
„Ágostont nem tudják meggyógyítani” – A szülők bejelentették, hogy egyéves kisfiuknak nem maradt esélye
A leukémiás kisfiú szülei megtört szívvel jelentették be, hogy Ágostont hazaviszik a kórházból, és minden közös pillanatot kihasználnak. Az orvosok szerint nincs már esély a gyógyulásra.


Az akut mieloid leukémiával küzdő Tóth-Helli Ágoston szülei a Facebookon jelentették be, hogy a kisfiuk többé nem kap kezelést, mert az orvosok nem látnak esélyt a gyógyulására.

„Az orvosok behívtak egy szobába mindkettőnket, és elmondták, hogy ők teljesen biztosak abban, hogy Ágostont nem tudják meggyógyítani” – írták a szülők.

A legutóbbi vizsgálat szerint Ágoston csontvelőeredménye 81 százalékos, ami azt mutatja, hogy az utolsó gyógyszer, a Stro nem hatott. Egy újabb kemoterápia ugyan meghosszabbíthatná az életét, de jelentősen rontaná az életminőségét, ráadásul továbbra is az elkülönítőben kellene tartózkodnia.

Mivel „a nyugati orvoslás semmi olyat nem tud adni, amivel minimális esély lenne a gyógyulásra”, a szülők úgy döntöttek, inkább hazaviszik a fiukat, és minden idejüket vele töltik.

Mint írták, tudják, hogy az orvosok „jót akarnak, teszik és mondják a tőlük telhető legjobbakat, mégis ez az, amit az ember az életében a legkevésbé akar hallani. Ez egyszerűen felfoghatatlan, és esélyét sem látjuk annak, hogy le tudjuk írni, mit érzünk most. Ágostont tegnap hazavittük. Mostantól 2–3 naponta fogunk kontrollra jönni, ha kell, akkor kap vérkészítményt és fájdalomcsillapítást, ha szükséges lenne. Viszont leukémia elleni kezelést, kemoterápiát már nem fog kapni. A kórház nyitva áll, az elkülönítőt fenntartják nekünk, bármikor visszaköltözhetünk, ha úgy érezzük, nem bírunk el a helyzettel otthon.”

Ágoston története tavasszal vált országszerte ismertté, amikor a szülei az akkor tíz hónapos kisfiú amerikai immunterápiás kezelésére indítottak gyűjtést.

A gyógyszert a gyártó biztosította volna, de a kiutazás, a kint tartózkodás és a kórházi költségek a családra hárultak. A 500 millió forintos cél rövid idő alatt összejött, de négy nappal az indulás előtt kiderült, hogy Ágoston mégsem kaphatja meg az amerikai kezelést.

A szülők azóta más lehetőségeket is kerestek, de egyik sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Most minden idejüket és energiájukat Ágostonra fordítják, és hálásak a sok támogatásért. Úgy fogalmaztak, talán egyszer valami olyan kezdeményezést hívhatnak életre, ami eddig nem volt Magyarországon, de erről majd később számolnak be.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

KÖZÖSSÉG
A Rovatból
Önzetlenül felajánlotta a veséjét a főnökének, hogy megmentse az életét, később mégis kirúgták
Debbie Stevens felajánlotta egyik veséjét, hogy főnöke esélyt kapjon az életre. A műtét után komplikációk jelentkeztek, mégis visszatért dolgozni, de alig telt el idő, és lefokozták, végül elbocsátották.
Maier Vilmos - szmo.hu
2025. augusztus 23.



Előbb aa veséjét adta egy nő, hogy megmentse a főnöke életét, később azonban mégis elveszítette az állását, írja a Unilad. A 47 éves Debbie Stevens az évekkel ezelőtt történtek után azt mondta, elárulva érezte magát, amikor végül 2012-ben elbocsátották.

„Úgy döntöttem, hogy vesedonor leszek a főnökömnek, ő pedig a szívemet vette el” – mondta a Long Island-i nő. „Nagyon elárulva érzem magam. Számomra ez egy rendkívül fájdalmas és borzasztó élmény volt. Úgy kezelte ezt a felajánlást, mintha a földre dobta és belerúgott volna.”

Debbie még 2009 januárjában kezdett dolgozni az Atlantic Automotive Groupnál, ahol megismerkedett Jackie Bruciával. Bár 2010-ben elköltözött és otthagyta a céget, később visszatért Long Islandre, és egy irodai látogatás során tudta meg, hogy Bruciának vesetranszplantációra van szüksége.

Stevens szerint Brucia akkor elmondta neki, hogy van egy lehetséges donor, de ha szükség lesz rá, elfogadná a felajánlását. A jogi iratok szerint így fogalmazott:

„Soha nem tudhatod, lehet, hogy egyszer élnem kell majd ezzel az ajánlattal.”

Nem sokkal később Stevens újra Long Islandre költözött, és visszatért a régi munkahelyére. Röviddel ezután Brucia behívta az irodájába. Stevens állítása szerint ezt kérdezte tőle: „A donoromat elutasították. Komolyan gondoltad, amit mondtál?” Stevens igennel felelt, mert tisztelte a főnökét, és nem akarta, hogy meghaljon.

Ugyan Debbie nem volt megfelelő donor Bruciának, az orvosok lehetővé tették, hogy másnak adja a veséjét. Ezáltal Brucia feljebb került a várólistán.

„Úgy éreztem, visszaadom neki az életét. Az én vesém végül St. Louisba került, az övét pedig San Franciscóból hozták”

– mondta Stevens.

A műtét után a nő komplikációkkal küzdött, mégis visszatért dolgozni. Egy alkalommal rosszul lett és hazament, majd azt állította, hogy Brucia felhívta otthonról. „Azt mondta: »Mit csinálsz? Miért nem vagy a munkahelyeden?« Mondtam neki, hogy rosszul érzem magam. Erre ő: »Nem jöhetsz-mehetsz, ahogy kedved tartja. Az emberek azt fogják hinni, hogy különleges bánásmódot kapsz.«”

Stevens elmondta, hogy ezután előbb elvették az irodáját, a túlórázási lehetőségeit, majd egy 80 kilométerre lévő telephelyre helyezték át, majd pszichés problémái lettek.

„A műtét után borzasztóan, kegyetlenül, embertelenül kezdett bánni velem. Olyan volt, mintha csak azért vett volna vissza, hogy megkapja a vesémet”

– mondta az ABC Newsnak.

Ügyvédei levelet küldtek a cégnek, ezt követően kirúgták.

Az Atlantic Automotive Group és Jackie Brucia akkor nem reagált az ABC News és a The Post megkereséseire. Brucia férje, James viszont azt mondta egy újságírónak, hogy az állítások „messze állnak az igazságtól”, és hozzátette: „Ő senkit sem rúgott ki.”


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KÖZÖSSÉG
A Rovatból
„Bár nem lát, de nagyon tud kötődni” – a rakparti varjúsimogatóban kiderült, hogy ezek a madarak nemcsak okosak, de szerethetők is
Veres Dorottya, a ReCrowery egyesület vezetője 2012 óta ment madarakat, főleg varjúféleket. Van egy saját menhelye, ahová befogadja a hozzá került sérült varjakat. Az edukációs állatvédő programsorozat célja, hogy lerombolja a tévhiteket, és közelebb hozza az emberekhez ezeket az okos madarakat.
Tóth Noémi - szmo.hu
2025. július 13.



A látvány olyan volt, akár egy inverz boszorkányos népmese: a feketeruhás, hosszú fekete hajú hölgy szeretettel puszilgatta és kézből etette a kezén ülő, rendkívül szelíd dolmányos varjút, Vaculát, aki ugyan nem tudott hálásan nézni rá, mert szegényke látássérültként született, de az egész lényéből áradt a szeretet gazdája felé. Vacula is egy azon befogadottak közül, amelyek nem életképesek segítség nélkül, de a másik simogatható cukiság is pórul járt a hajlott csőrével, amely önálló evésre alkalmatlan. Viszont lelkesen nyelte be a szájába tett hűsítő dinnyét a nagy melegben.

A Varjúsimogató nevű rendezvénysorozat egyik állomásán jártam, amelyet ezúttal a rakparton, a Viadukt bisztró előtti sétányon rendeztek meg. Voltak, akik előre eltervezetten érkeztek – gyerekkel is –, és olyanok is akadtak, akik arra andalogva pillantották meg a standot, és spontán közelebb merészkedtek.

Veres Dorottya, a ReCrowery egyesület vezetője 2012 óta ment madarakat, főleg varjúféleket. Van egy saját menhelye, ahová befogadja a hozzá került sérült varjakat. A fiókaként hozzá kerülő madarakat felnevelés és elvadítás után szabadon engedi – ez dolmányos varjak esetében egyéves korukban történik, addig fajtársaiktól tanulják el a varjúélet csínját-bínját.

A számos elütött, meglőtt, ragadozó által megfogott sérült madár teljes gyógyulás után szintén újra szabad lesz. Azokról, akik születési rendellenességgel élnek vagy tartós sérülést szenvedtek, Dóri életük végéig gondoskodik.

A simogató ötlete onnan eredeztethető, hogy két éve csapdákat tettek ki a varjaknak Budapest 13. kerületében, ugyanis a helyiek azt gondolták egy varjútámadás miatt, hogy ezek a madarak bántják az embereket. Holott csak áprilistól augusztus közepéig fészkelnek, ilyenkor nevelik a fiókákat a beilleszkedésre és élelemszerzésre, azaz ilyenkor védik a szülők a kisvarjakat – akár a vélt támadástól is –, amíg nem tanulnak meg repülni.

Mivel ezeknek az állatoknak akkoriban nagyon rossz volt a sajtója, Dóriék petíciót indítottak, és végül sikerült is 1000 aláírást gyűjteniünk, amelynek következtében az önkormányzat beszedte a csapdákat.

Utána jött a varjúsimogató ötlete: tavaly 15 ilyen eseményt tartottak – voltak iskolában, nyári táborban és fesztiválon egyaránt –, de idén is folytatják tavasztól ősz végéig.

A koncepció lényege, hogy bárkinek a karjára boldogan ráülnek ezek a kedves menhelylakók, de a kevésbé bátrak végigsimíthatják a tollukat, vagy csak közelről nézhetik őket – közben pedig Dóri mesél a varjakról, és válaszol a kérdésekre. Hiszen rengeteg a tévhit körülöttük: eleve feketék, sokan félnek tőlük, és olyan alaptalan vádak terjedtek el róluk, miszerint megeszik a többi madarat, illetve hogy miattuk nincs énekesmadár.

Én is itt tudtam meg, hogy a varjak olyannyira intelligensek, hogy 5-7 éves embereknek felelnek meg. Képesek eszközöket használni és készíteni, saját területük van, valamint ügyesen raktároznak élelmet. Megjegyzik az arcokat, erősen kötődnek, és pontosan tudják, ha valaki bántotta őket.

A hangos rikácsolás általában azt üzeni részükről, hogy hagyják békén a fiókáikat, hiszen ők kifejezetten gondoskodó szülők, évekig a gyermekeikkel maradnak. Ami még gyakran felmerülő hiedelem, hogy az éjszaka történt támadásokat az ő számlájukra írják, pedig a varjak nappali állatok, azaz éjjel egyáltalán nem támadnak.

Nagy sikerélmény Dóriéknak, amikor azt látják, hogy valaki fenntartásokkal érkezik a varjúsimogatóra, majd miután megismerkedik velük, rájön, hogy mégsem annyira gonoszak. Mindig van náluk szórólap is a tennivalókról és tanácsokról.

Elhangzott még az is, hogy

amennyiben bárki fiókát szeretne menteni, rögtön tegye egy sötét dobozba az állatot, és fecskendővel soha ne itassa, mert megfulladhat vagy sérülhet a légcsöve, a vizet csak eléjük kell tenni kis tálkában.

Utána nyugodtan fel lehet keresni a ReCrowery kertes házban kialakított menhelyét, valamint aki úgy érzi, utalhat is a madármenhelynek PayPalon keresztül EZEN a linken – én például Revoluton utaltam a standon kihelyezett QR-kódot beolvasva. Továbbá Dóri varjas rajzaiból készülő ajándéktárgyait is meg tudod vásárolni ITT. A madarak etetése és ellátása ugyanis egyre nagyobb pénzbeli terhet jelent, és a varjúmenhely fenntartása, a madarak etetése, gondozása egyetlen ember, Biborné Veres Dorottya önkéntes munkáján alapul.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KÖZÖSSÉG
A Rovatból
„Mikor felhívtam a 112-t, sírtam, zokogtam” - elmesélte a 8 éves Hanna, hogyan mentette meg anyukája életét
Az édesanya korábban megtanította lányának, mit kell tenni vészhelyzetben. Hanna most nagymamájánál él, a rendőrök ajándékokkal köszönték meg a bátorságát.
Maier Vilmos - szmo.hu
2025. augusztus 13.



Hanna, a nyolcéves békéscsabai kislány különleges okból érkezett rendőrautóval a helyi kapitányságra. A rendőrök kézen fogva kísérték be az épületbe, hogy megköszönjék: életet mentett – mégpedig az édesanyjáét, számolt be róla az RTL Híradó.

Az édesanya július közepén lett rosszul, jelenleg is kórházban kezelik. Hanna most a nagymamájánál lakik.

„Tüdőembóliám volt a hajnali órákban. Az utolsó pillanatban tudtam szólni a nyolcéves kislányomnak, hogy hívja a mentőket, és ez így is történt” – mesélte az édesanya. Néhány perc múlva elvesztette az eszméletét, így Hanna maradt mellette, és követte a segélyhívó utasításait.

A kislány bevallotta, hogy nagyon megijedt.

„Mikor felhívtam a 112-t, sírtam, zokogtam, nagyon nem értettek szerintem semmit”

– mondta. A kislány végig kitartott az anyukája mellett, amíg a segítség megérkezett.

„Mondták, hogy mit kell csinálni, hogy rázzam meg anyának a vállát, meg hogy a fejét fordítsam úgy, mert ugye előre volt esve, hogy úgy oldalra. Nem bírtam, mert olyan, mintha úgy feszítette volna” – idézte fel Hanna.

Az édesanya már óvodás korában megtanította neki, mit kell tenni, ha baj van.

„Egy pár évvel ezelőtt átvettük, hogyha bármi történik velem vagy bárki mással, esetleg az utcán is lehetősége van rá, akkor mit kell, hogy tegyen, hívni kell a segélyhívót, be kell mutatkozni, el kell mondani, hogy mi a probléma, vagy ő mit lát, és nagyon ügyesen helytállt ebben a rendkívüli helyzetben” – mondta.

Szemenyei Kamilla őrmester ért elsőként a helyszínre.

„Igazából megmentette az édesanyja életét a telefonhívásával, ehhez nagyon nagy lélekjelenlét kellett. Ezt szerintem ott ő akkor nem fogta fel, emiatt is gondoltam, hogy óriási nagy trauma lehet ez számára...” – mondta a rendőr.

Az RTL teljes riportját a békéscsabai életmentésről itt lehet megnézni:


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk