„Ha valakit bántanak, akkor nem hogy mer, de tud is majd segítséget kérni” - új, jól működő gyermekvédelmi törvényt alkotnának az áldozatok és a szakemberek
„Kedves túlélő! Elsőként hozzád szeretnénk szólni: tudjuk, hogy milyen nehéz ez a teher, amit cipelsz. Szeretnénk, ha tudnád, hogy ez nem a te szégyened. Ami most történik, az nincs rendben, és azért dolgozunk, hogy te bátran beszélhess. Ne félj felemelni a hangod, ne félj kiállni magadért, mert igazad van. Veled vagyunk, nem félünk” - így kezdődött hat gyerekbántalmazást túlélő felhívása, amelynek nyomán az Országos Közös Akarattal közösen megszervezték az első gyermekvédelmi kerekasztalt.
A bicskei gyermekotthon korábbi lakója, Pop Mert, a gyerekként hét éven át zaklatott Ivák Bence, egy máig hivatalban lévő politikus áldozata, Kozma Lilla Rita, és a papok által molesztált Hodász András, Pető Attila és Pion István már korábban névvel és arccal vállalták a történetüket, most pedig összefogtak, hogy szakértők és civil szervezetek segítségével
Dialógus a gyerekekért néven kedd délután rendezték meg a VDSZ Benczúr utcai székhelyén az első gyermekvédelmi kerekasztalt. Herczog Mária a kerekasztalt követő sajtótájékoztatón azt mondta, most fantasztikus lehetőség nyílt, hogy elinduljon egy olyanfajta társadalmi párbeszéd, amiben mindenen érintett aktivizálódhat. A tervekről Ivák Bencével, aki az Elmondhatom Alapítvány alapítójaként, és persze áldozatként vesz részt a munkában.
– Azt gondolnám, hogy aki abúzusban érintett volt, az inkább menekül az egésztől, dehogy akar ő ezzel még aktivistaként tovább foglalkozni.
– Talán a menekülni szó egy kicsit erős, de értem a felvetést, és azt gondolom erről, hogy vannak a gyógyulásnak stációi. Én nagyon sokat dolgozom a gyógyulásomon, és elmondhatom, hogy már előrehaladott állapotban vagyok, ezért is, és valószínűleg a habitusomból fakadóan is nem félek beszélni erről. Ráadásul az is motivál, hogy nagyon sokaknak tudunk ezzel most segíteni.
– Meg lehet ebből gyógyulni?
– Egyedi esetekről beszélünk, hogy kivel mi történt, milyen sűrűséggel, milyen intenzitással, hány éves korban, nem kisebbítve vagy nagyobbítva ezzel bármelyik bántalmazás tényét és módját. Ugyanakkor azt gondolom, hogy
– Milyen stációkon, megy keresztül az, aki elszenved valamilyen bántalmazást gyermekkorában?
– A saját tapasztalatomra tudok hagyatkozni. Először van a felismerés, utána egy nagyon hosszú önhibáztatás következik. Ezután még hosszabb szégyen, aztán szerencsés esetben egy segítségkérés, még szerencsésebb esetben meg is érkezik a segítség. Közben folyamatosan a szégyen és az önvád. Utána jó esetben következik a terápia, és ha egy sikeres terapeutát talál az ember, akkor elindulhat egy gyógyulás, ahol már jöhet annak a felismerése, hogy ez nem miattam van, nem én vagyok a rossz, nem az én szégyenem, és méltó vagyok én is arra, hogy méltóképpen éljek.
– Ön most már a terápiánál tart?
– Igen, természetesen én is járok terápiára. És mindenkinek javaslom, hogy kezdjen el ezeken dolgozni, mert meglepődik majd, amikor talál egy jó terapeutát, hogy mennyivel könnyebben lehet élni. Mert mit csinálsz, ha fáj a fejed? Beveszel egy gyógyszert. Mit csinálsz, ha a lelked fáj? És most nem azt mondom, hogy vegyél be gyógyszert, hanem hogy azt ugyanúgy kezelni kell, ugyanúgy foglalkozni kell vele, hogy igen, itt most valamit jelez a rendszerem, fáj a hasam, szorít a mellkasom, nem tudok koncentrálni. Ez mind-mind azért kiált, hogy ott valamit tessék helyre tenni. Aki teljesen egészséges életet él, és rendben van mentálhigiénés szempontból, én még neki is javasolnám, hogy kétévente menjen el egy pszichológushoz, hogy csak nézzen rá aktuálisan, hol is tart. Milyen nehézségekkel küzd adott esetben. Ennek teljesen hétköznapi dolognak kellene lennie. Hiszen már nem azt a világot éljük, amit öreganyáink, öregapáink rendre mondtak, hogy jaj, bezzeg mi még kint kapáltunk a földön. Oké, de valószínű, kapálás közben ugyanúgy szorongtak, mint én, csak akkor még nem volt erre eszköz. Most már szerencsére van, éljünk vele.
– Mi most itt beszélgetünk a Benczúr utcában, Budapestnek szinte a kellős közepén. De nézzünk egy kicsikét messzebb. Itt könnyű itt erről beszélni, de vannak olyan tájai is az országnak, ahol ez még mindig elérhetetlen.
– Iskolapszichológusnak mindenhol kell lennie.
– Na, de van?
– Hát nincs. Ezért vagyunk itt most, hogy emberek, tessék figyelni, és tessék fejleszteni magatokat, és követeljétek ki a rendszertől azokat a minimumokat, amiket ki kell, hogy a mindenkori Bencék sokkal könnyebben nőjenek föl, és nem úgy, ahogyan például én.
– Jelenleg az iskolapszichológus, a fejlesztő pedagógus általában hiányoznak az iskolákból, illetve még alsó tagozaton csak-csak, de felsőben szine egyáltalán nincsen, és minél távolabb megyünk Budapesttől, annál inkább nincsen.
– Ezt a rendszernek kell mindenhol egységesen biztosítania, tehát egy olyan rendszert kell kiépíteni, ami rendszeresen monitorozva van, hogy tényleg úgy működik, ahogyan erre hivatott. És ez szerintem csak a nulla pont. De ha mindenhol lenne például iskolapszichológus, akkor hosszú távon természetessé válna a jelenléte és megszűnnének azok az előítéletes hangok, hogy „miért mész pszichológushoz, bolond vagy?”
– Egy jó iskolapszichológus ki fogja szúrni azokat a gyerekeket, akik még a rejtegető stációban vannak a traumáik feldolgozásában?
– Azon dolgoztunk most itt, és a következő hetekben is azon fogunk dolgozni, hogy a rendszer álljon készen ezekre a helyzetekre. Egy ilyen rendszer esetében a válaszom igen lesz. Szükséges, hogy legyenek valóban képzett szakemberek, akiknek rendelkezésére áll a megfelelő infrastruktúra, háttér, a tudás, értelemszerűen az anyagi biztonság is, egy motiváló pálya, akkor megtalálják a problémás gyerekeket, igen. Ha azt felismerjük, hogy egy olyan szociális hálót kell létrehoznunk magunk alatt, amire szükség van, akkor
Mert sok esetben egyébként nem mondja, illetve nem úgy mondja, ahogyan azt mi gondoljuk. De a saját nyelvükön elmondják, és ezt a szakembernek fel kell tudnia ismerni, és egy jó rendszerben tudnia kell azt is, hogy utána hova küldje ezt a gyereket, tudnia kell, hogy ő mit tehet.
– De bármilyen szép tervek is születnek itt, abból nem lesz semmi, ha ezt nem sikerül elfogadtatni a törvényhozással.
– Éppen ezért történik most az, hogy megvolt az első kerekasztal beszélgetés, és a következőre várjuk a pártokat, a kormánypártot is várjuk természetesen.
és a következő kerekasztal beszélgetésen ezen tervekből kívánunk létrehozni egy közös asztalra letehető anyagot, hogy a döntéshozóknak lehetőségük legyen mindezt törvénybe önteni.
– És erre minden párt nyitott, jönnek, csinálják, együttműködnek?
– Beszéljünk két hét múlva erről, és akkor ki fog derülni a gyakorlatban, hogy mi történt.
Még most is várják a magyarázatot
A gyerekvédelmi kerekasztalt kezdeményező áldozatok szerint a politikának még van egy másik adóssága is. Felhívásukban ezt írják:
„A mostani, nehéz időszak sokunkban fájdalmas emlékeket ébresztett, amikor láttuk, hogy hogyan kezelik a felelős döntéshozók a rájuk bízottak ügyeit. Szeretnénk újra emlékezteti a hatalmat arra, hogy még mindig lehetnek tisztességesek és dönthetnek úgy, hogy tovább nem titkolóznak, és rejtegetik mindazt, ami történt, hanem az emberi méltóságot választják. Ahogyan az áldozatoknak is joguk van az igazsághoz, úgy a lemondott köztársasági elnöknek is joga van elmondani azt.
Bár elhangoztak ígéretek, és látunk gesztusokat a politikai vezetés részéről, továbbra is várjuk a magyarázatot a kegyelmi döntésről, mert azt gondoljuk, hogy a bocsánatkérés mellett az áldozatok ezt is megérdemlik.”
