Fogtam a kezét, simogattam a fejét, amikor elindult a végtelen felé – megszólalt Müller Sándor özvegye
Felesége mentőt hívott, de a gyorsan kiérkező segítség sem tudta megmenteni az életét. Hajnal öt órakor ment el.
Korábban írtunk róla, hogy életének 76. évében meghalt Müller Sándor magyar bajnok válogatott labdarúgó.
A Sportal megkereste az elhunyt labdarúgó özvegyét, aki elmondta, hogy amikor rosszul lett Müller, azonnal mentőt hívott, de a gyorsan kiérkező segítség sem tudta megmenteni az életét.
"Hajnali fél öt lehetett, amikor halottam, hogy Sanyi kiabál. Máskor is előfordult, de most valahogy éreztem, hogy nagy a baj. Odamentem hozzá, és arra kért, segítsek neki felkelni, mert szédül, és ki akar menni a fürdőszobába. Próbáltam felhúzni, de nem sikerült. Sanyi visszazuhant, és utolsó erejével megpróbált volna elindulni a fürdőszoba felé.
Aztán nem mozdult többé. Beszéltem hozzá, szinte kiabáltam, s mikor nem reagált semmire, hívtam a mentőt. Gyorsan kiértek, megkezdték az újraélesztést, de az orvos azt mondta: már nincs életjel. Összeomlott a keringése, és megállt a beteg szíve, amit már 18 évvel ezelőtt műtöttek. Akkor hat sztentet építettek be neki. De csak mondom és mondom itt a magamét, miközben fel sem tudom fogni, hogy Sanyi meghalt"
- mondta az özvegy a lapnak.
Müller Sándor özvegye, Nóra 30 évet élt együtt az angyalföldi legendával. Az özvegy elárulta, hogy Sándor komoly betegségben szenvedett.
"Kiderült, hogy a szívével komoly gond van, és amikor a leletek megmutatták, hogy súlyos cukorbeteg, én diétás kosztra fogtam. Aztán amikor mentem a pékségbe, ahol mindig vásároltunk, nevetve mondták: Sanyi most falt fel két túrós táskát. Szinte könyörögtem neki, vegye komolyan az orvosi utasításokat, de ő csak legyintett"
- tette hozzá Müller Nóra.
"Szörnyű ezt mondani, de nem emlékszem rá, mikor láttam őt utoljára nevetni. Fogyott és fogyott az életkedve. Nemrég újra felkerestünk egy orvost, hogy segítsen. Május 3-ra kapott időpontot Sanyi, s emlékszem azt mondta: doki, én addigra feldobom a talpamat. Hajnal öt órakor ment el. Fogtam a kezét, simogattam a fejét, amikor elindult a végtelen felé. Talán így volt jó: itthon, és nem valami szürke, kietlen kórházi szobában aludt el örökre. Nem mondta, de én láttam, hogy mennyit szenvedett…"
- mondta el a lapnak az özvegy.
