Évekig cikizték a tanárai, mégis lediplomázott a diszlexiás fiú
Danit másodikos korában diagnosztizálták diszlexiával és diszgráfiával. Általános iskolában még sokat segítettek neki, a gimnáziumban viszont úgy érezte, sok tanár inkább csak megnehezítette a dolgát. Volt olyan óra, amikor négy egyest kapott, máskor az egész osztály előtt gúnyolták ki. Kettesekkel volt tele az ellenőrzője, az érettségije mégis nagyon jól sikerült. Mióta átvette a földrajz szakos diplomáját, aggódó anyukák százai kérik a tanácsát: mihez kezdjenek sajátos nevelési igényű gyerekükkel?
Átvettem a diplomám.
Különösen nagy élmény volt ez diszlexiával, diszgráfiával együtt élő hallgatóként megszerezni. Külön köszönöm családomnak barátaimnak a támogatást, nélkülük egészen biztosan nem sikerült volna. Köszönöm általános iskolai környezetismeret tanáromnak aki soha nem hitt bennem, ezzel elindítva a pályán. Köszönöm azoknak középiskolai tanáraimnak is akik kinevettek és megszégyenítettek, “soha nem leszek arra képes mint más diákok”. Ezzel is szeretnék üzenni minden Saját Nevelési Igénnyel élő társamnak és családtagjaihoz.
Egyes tanárok, szülők szerint mi ténylegesen idióták vagyunk és az agyunk nem képes felfogni azt amit egy “átlagos” diáké. Mi sem állhat messzebb a valóságtól. Az SNI-s gyerekek nem degeneráltak, nem retardáltak, csak sajátos a tanulási igényük. Egyetemen már csak egy hallgató leszünk, olyan mint mindenki más. Sokszor el is felejtettem, hogy diszes vagyok. Ezáltal is mindenkit bíztatva a továbbtanulásra.
Kitartást!
Mióta Simon Dániel egy fotó kíséretében posztolta ezt a szöveget a Facebookra, alig győz válaszolni az üzenetekre. “Egyik nap este kilenckor kezdtem olvasni őket, és éjjel egykor álltam fel a gép elől. Regényeket írnak, én pedig próbálok mindenkinek részletesen válaszolni” – mondta Dani, aki csak meg akarta mutatni az ismerősei közt levő sajátos nevelési igényű (SNI-s) diákoknak, hogy akár belőlük is lehet valaki. “Édesanyámnak nagyon tetszett a szöveg, ezért megkért, hogy állítsam át nyilvánosra, hadd tegye közzé a saját falán. Onnantól kezdve minden megbolondult, most majdnem tízezer megosztásnál tart”.
Főleg szülők és nagyszülők panaszkodnak neki arról, hogy kilátástalannak érzik az SNI-s gyerekük jövőjét. “Azt látják, amit én is tapasztaltam: a tanárok egy része nem képes kezelni a problémát, inkább fogyatékosnak tekinti a gyereket, mintha fizikailag képtelen lenne megtanulni az anyagot, pedig egyszerűen több időre lenne szüksége. Sokan a tanácsomat kérik, hová érdemes segítségért fordulni”.
“Közhelyesen hangzik, de mindenkinek elmondom, hogy ne adják fel, küzdjenek, és tűzzenek ki célokat maguk elé. Nekem is akkor lett könnyebb, amikor végre elhatároztam, hogy a földrajzzal szeretnék foglalkozni. Ha az ember tudja, mi felé halad, sokkal könnyebben veszi az akadályokat”.
Dani sok megpróbáltatáson és kudarcon átesett, mire egyáltalán gondolkozni kezdett volna a továbbtanuláson. Az ellenőrzőjét megtöltő egyesek és kettesek alapján ez sokáig nem is tűnt reálisnak. “Egész életemben alig kaptam pozitív visszaigazolást. Nem mondták, hogy ‘ez igen, ügyes vagy, gratulálok’, inkább kegyelemketteseket adtak”.
Nem lesz belőled semmi
Második osztályban világossá vált, hogy Dani olvasásból és írásból gyengébben teljesít az átlagnál. Felcserélte a betűket, nehezen értette meg a nyelvtani szabályokat, sok helyesírási hibát vétett. A diszlexiát és a diszgráfiát csak fejleszteni lehet, teljesen megszüntetni soha. “Nemrég ebédelni mentünk a nagymamámmal, aki elfelejtette magával hozni a szemüvegét, ezért felolvastam neki az étlapot. Ilyenkor észre sem veszem, hogy ‘bé’ betű helyett “dét’ mondok. Régebben ez nagyon gyakori volt, de ma is sokszor előfordul”.
Danival hamarosan logopédus kezdett foglalkozni. “Fejlesztő gyakorlatokat végeztünk, máshogy olvastunk, mint az iskolában. Sokan azt gondolják, hogy egy diszlexiásnak többet kell olvasnia, pedig nem ezen van a hangsúly, inkább a módszeren. Hetente foglalkozott velem egy másik szakember is, akivel hasonló gyakorlatokat csináltunk. Nagyon sokat segített”.
A nehézségek ellenére Dani szerette az általános iskoláját, ahol végig közepes és jó jegyei voltak, ráadásul úgy érezte, a tanárok és az osztálytársai is elfogadják őt. Az egyetlen rossz általános iskolai élménye ahhoz a tanárához kötődik, akit a Facebook-posztjában is megemlített.
“Negyedikes-ötödikes koromban közölte, hogy nem lesz belőlem semmi. De ez nem a diszlexiám és a diszgráfiám miatt volt, másokban sem hitt. Ő intézte el, hogy ne csak a pozitív véleményeket halljam meg, hanem a negatívakat is. Finoman szólva sem kedveltük egymást, és meg akartam mutatni, hogy igenis lehet belőlem valaki”.
Ez az eset akkoriban kivételesnek számított, és Daninak fogalma sem volt, hogy a középiskolában még több, ehhez hasonló élmény vár rá. Amikor hatodikban úgy döntött, felvételizni fog Szeged egyik hatosztályos elitgimnáziumába, az általános iskolai tanárai különórákon segítettek neki, hogy biztosan minden jól menjen a felvételin.
Na mi van, diszeském?
Dani ebben a jó nevű iskolában kezdte a következő tanévet, és hamar kiderült, hogy a tanárok egy része egyáltalán nem elfogadó a tanulási nehézségeivel. A számonkéréseknél alig-alig kapott könnyítéseket, pedig már az is sokat jelentett volna, ha nyelvórán nem írásban, hanem szóban kérdezik ki a szavakat. Sőt, a diszlexia sokszor inkább szitokszónak számított. “Amikor egy osztálytársam olvasott egy szöveget, és eltévesztett egy szót, a tanár elkezdett röhögni: ‘na mi van, diszeském?’ Pedig ő nem is volt diszes”.
“Középiskolában is volt kötelezően előírt fejlesztésem, amit egy ideig szintén egy erre kiképzett szakember tartott. Erre többen jártunk, volt például egy diszkalkuliás és egy hallássérült diák is. Aztán rábízták egy tanárra, akin látszott, hogy egyáltalán nem érdekelte, teherként élte meg az egészet. Az első órák egyikére behozott rengeteg régi dolgozatot, arra kért minket, hogy gyúrjuk őket galacsinokba, aztán odarakott egy kukát, hogy dobjuk bele őket. Azon versenyeztünk, hogy ki tud többször betalálni. Egyáltalán nem érdekelte, mi lesz a diszesek fejlesztésével”.
Szerencsére azt megengedték neki, hogy a latin mellett csak angolul tanuljon, a társaival ellentétben nem kellett még németet vagy olaszt is választania. “Megkaptam a felmentést, de nem első próbálkozásra. Pedig szerintem itt nem az iskolának kellene mérlegelnie, hiszen azt már elvégezték a szakemberek, akik diagnosztizáltak”.
Ahogy telt az idő, Dani jegyei egyre csak romlottak, volt olyan óra, amikor négy egyest kapott. “Az egyik tanárunk azt vallotta, hogy az egyesért is meg kell dolgozni, ezért bevezette a ‘dupla egyes’ kategóriát. Simán előfordult, hogy egy órán kétszer feleltetett, és össze lehetett szedni a négy egyest”. Ez a tanára például nem volt hajlandó elengedni a írásbeli számonkérést, mert úgy gondolta, “az ember nem ember, ha nem tud írni”. Igaz, hajlandó volt olyan tananyagot kérdezni tőle, amit könnyebben meg tudott tanulni kettesre. “Ez olyan tantárgy volt, amiből rengeteg szabályt kellett volna megtanulni, és nekem nagyon nem ment” – mondta Dani, de nem akarta pontosítani, melyik tárgyról van szó, mert utólag senkire sem szeretne ujjal mutogatni.
Csak utólag tudta meg, de nyolcadikos korában az egész tanári kart összehívták a problémásabb diákok miatt, hogy eldöntsék, maradhatnak-e az iskolában. “Rettentően sok tanár gondolta, hogy nincs ott keresnivalóm, de végül a többség az osztályfőnököm beleegyezésével azt mondta, hogy maradjak. Akkoriban nem tudtam, hogy ennyire utálnak. Szerintem nyűgnek érezték, hogy foglalkozzanak velem. Nem voltam átlagos, kilógtam a sorból. Ez plusz időt igényelt volna, amiért fizetést sem kaptak”.
Bár néhány más, szintén tanulási nehézséggel küzdő diák elment az iskolából, Dani végig maradni akart. “Főleg az osztályközösség miatt. Amilyen nehezen kezelte az iskola a tanulási nehézségemet, olyan jó közösséget építettek. Körbetekertük a Balatont, vízitúrára mentünk, és ezekért csak köszönettel tartozom” – mondta. Ráadásul az osztálytársai nem támogatták a piszkálódó tanárokat sem. “Amikor egy tanár elkezdett viccelődni a diszlexiásokon és diszgráfiásokon, nem nevettek vele együtt. Érezték, hogy ez nincs rendben”.
Készen álltam rá, hogy átlagos legyek
A bukást ugyan sikerült elkerülnie, a sok kettes miatt mégis ijesztőnek tűnt a közelgő érettségi. Dani attól tartott, hogy nem sikerül majd átmennie, ehhez képest nem is kapott négyesnél rosszabb jegyet. “Ennek két oka volt. Egyrészt magyarból, történelemből és angolból sem kellett írásbeliznem, helyette két tételt húztam a szóbelinél. Szóban ki tudtam teljesedni, töriből 89 százalékot kaptam, pedig korábban nem is volt hármasnál jobb jegyem. Másrészt ami ebben az iskolában kettes volt, az máshol simán 3-as vagy 4-es lett volna”.
Az is segített, hogy 16-17 éves korában Dani erősen érdeklődni kezdett a földrajz iránt, amit a kedvenc tanára tanított. “Elkezdett érdekelni a világ, és tudatosult bennem, hogy a sok kudarc ellenére sem szabad elutasítanom a tanulást. Az utolsó évben már biztos voltam benne, hogy egyetemi szinten szeretnék foglalkozni ezzel”.
Így aztán Dani a Szegedi Tudományegyetem földrajz szakára jelentkezett, ahová még a tanulási nehézségekért járó pluszpontok nélkül is simán felvették volna. A gimnáziummal ellentétben az egyetemre nagyon szeretett bejárni, elfogadónak érezte a környezetet, ahol “senkit sem érdekel, kinek milyen a hajszíne”, a nehézségekkel küzdő hallgatóknak pedig szívesen segítenek.
Ennek ellenére mégis úgy döntött, nem használja ki a könnyítéseket. “Kérhettem volna, hogy szóban hallgassanak meg, vagy ha muszáj írásban, akkor kaphattam volna több időt. Én viszont úgy voltam vele, hogy ha kikerülök a munkaerő-piacra, senkit sem fog érdekelni, hogy diszlexiás vagyok. Középiskolában még nem álltam rá készen, hogy beletuszkoljanak az átlagba, de az egyetemen rájöttem, hogy kénytelen leszek. Nyilván egész életemben fel fogom cserélni a betűket, de próbáltam úgy tenni, mintha kinőttem volna”.
Daninak annyira sikerült beilleszkednie az egyetemen, hogy még a hallgatói önkormányzatba is belépett. “Beleláttam néhány statisztikába, és beszéltem is az egyetemi életvezetési tanácsadóval. Kiderült, hogy viszonylag sok diszlexiás kerül be az egyetemre, de a legtöbben nem tudják elvégezni”.
“Mások két hét alatt felkészültek az államvizsgára, nekem kellett egy hónap. Ez később is így lesz: többször el kell olvasnom a dolgokat, és több időbe telik megtanulnom valamit. Ezt és néhány betűcserét leszámítva viszont úgy érzem, sikerült fejlődnöm, már csak az idegen nyelvek jelentenek akadályt. Szóban elég jó vagyok angolból, de a nyelvtan ma is nagyon nehezen megy” – mondta Dani, aki az államvizsga után kérte az első és utolsó könnyítést az egyetemtől. Mivel nincs meg a nyelvvizsgája, külön engedéllyel kaphatott csak diplomát.
Adni valamit a diszes gyerekeknek
Dani azt mondta, ma már nem dühös a korábbi tanáraira, inkább nem érti őket. “Ha egy tanár nem akar foglalkozni a diszlexiásokkal, azt megértem. De nem értem, mi értelme rossz jegyet adni nekik, cikizni, kirekeszteni őket. Ennek ellenére nem haragszom rájuk”.
Most, hogy megvan a diplomája, ősszel szeretne elkezdeni egy öthónapos programozói képzést egy magániskolában. “A földrajzon belül geoinformatikát végeztem, ezt szeretném ötvözni a programozással. Ez nekem való, mert ebben csakis logikus szabályrendszereket kell megtanulni”. Ha minden jól megy, néhány év múlva már ebben a szakmában fog dolgozni, de közben szívesen segítene a sajátos nevelési igényű gyerekeknek is.
Ezért azon is gondolkozik, hogy felveszi a kapcsolatot néhány egyesülettel, akik diszes gyerekekkel foglalkoznak, hátha valahogyan hasznát vehetnék. “Ezt a posztot is azért írtam, mert ha felnőtt leszek – nem tudom, az vagyok-e már -, szeretnék visszaadni valamit a közösségnek”.
