Egy hajszálon múlt Klein Dávidék élete a világ második legmagasabb hegyén
Klein Dávid alig néhány hónapja, május elején tért vissza a sikerrel zárult Johnnie Walker Annapurna Expedícióról, de nem sokáig ült a babérjain: Suhajda Szilárd társaságában ezúttal a Föld második legmagasabb csúcsának meghódítását tűzte ki célul. Június közepén már el is indultak a szintén a Johnnie Walker által támogatott K2 expedícióra.
Szilárdnak ez már a második próbálkozása volt a hegyen, Dávid az Annapurnáról hívta fel őt telefonon, hogy még maradtak tartalékai és szívesen elmenne vele a K2-re. Mivel régóta nyomon követi Dávid munkásságát és a legtapasztaltabb jelenleg is aktív magyar hegymászónak tartja őt (a K2-t pedig a világ egyik legszebb csúcsának), nem sokat kérette magát.
Már az elején látszott, hogy gondok lesznek az időjárással
Két akklimatizációs kört tudtak megvalósítani, ezek arról szólnak, hogy egyre feljebb másznak a hegyen, majd mindig visszatérnek az alaptáborba, hogy így szoktassák hozzá a szervezetüket az extrém körülményekhez. Mindkét kör során túlteljesítették az eredeti terveiket, ugyanakkor mindkét alkalom után egy-két nap helyett több mint egyhetes kényszerpihenőre kényszerültek a mostoha időjárás miatt.
Rengeteg hó esett a hegyen és a szél is erős volt, emiatt hiányos maradt az akklimatizációjuk. Július 25-ére azonban csúcstámadásra alkalmas időt jósoltak. Mindenki fel is készült az alaptáborban, de a frissebb előrejelzések miatt a dátumot végül 26-ára módosították.
Ők Szilárddal 23-án indultak el fölfelé, de külön-külön mindkettejükben rossz érzés motoszkált. Dávid azt érezte, hogy ellentétes a biztonságot minden más elé helyező elveivel, ha a lavinaveszély ellenére is továbbmennek. A mérleg másik oldalán viszont ott volt a sok jó hangulatú mászótársuk, akik elszántan igyekeztek a csúcs felé.
Normális esetben legalább 24 órát kellene várni a havazás megszűnésétől az indulásig, ők azonban nemhogy ezt nem várták ki, de még javában esett a hó, mikor elindultak. Mivel az útvonalon sok olyan dőlésszögű lejtő található, ahol könnyen kialakulhat lavina, végül ezt mérlegelve a visszafordulás mellett döntöttek.
Simán benne volt a pakliban, hogy tényleg jön a lavina, de az is, hogy nem történik semmi és elővigyázatosságuk miatt csak ők nem jutnak fel a csúcsra, míg a tovább mászó több tucat társuk igen. Ezt abban a pillanatban még nem tudhatták, de nem kockáztattak.
Alighanem a hegymászó-történelem egyik legnagyobb tragédiáját úszták meg
Dávid és Szilárd tehát megfontolt döntést hoztak, és az események őket igazolták: már visszafelé tartottak, amikor pár órával később a 3-as tábor körül található lejtők egy az egyben megcsúsztak, és teljesen elsodortak mindent a környéken. Megsemmisült alsó hangon 25 sátor, száznál is több oxigénpalack, rengeteg kötél és felszerelés.
Ha az eredeti ütemterv szerint július 25-ét tűzik ki a csúcstámadásra, éppen a 3-as táborban lettek volna ekkor. Sátranként 2-3 emberrel számolva ez minimum ötven, de akár hetven halottat jelentett volna, hiszen egy ekkora erejű lavinát jóformán lehetetlen túlélni.
Hatalmas szerencse, hogy mivel központilag eltolták egy nappal az indulást, egy mászó sem tartózkodott a hó által elöntött területen. Ugyanakkor ez elvette annak a lehetőségét, hogy bárki újabb csúcstámadással próbálkozzon, így Dávidék után nem sokkal a többiek is visszatértek az alaptáborba. Ott összepakoltak és pár nap után lejöttek a hegyről.
Az expedíció tehát kudarccal végződött, de ha azt nézzük, mekkora tragédia is lehetett volna belőle, sokkal könnyebb a pozitív oldalát nézni. Bár ezúttal sem jutott fel magyar a K2 csúcsára, előbb vagy utóbb biztosan erre is sor kerül majd.
