Az élet Londonban: "Most minden bizonytalan, nem tudjuk azt sem, hogy maradhatunk-e"
„Városi legenda, hogy itt mindig esik” – mondja Bea, amikor arra kérem, mondja el, milyen sztereotípiák élnek bennünk Angliával és Londonnal kapcsolatban. A párja már Londonban élt, amikor megismerkedtek és összejöttek, miatta költözött ki öt évvel ezelőtt. Szerettük volna megtudni tőle, hogy mennyire könnyű vagy nehéz kint boldogulni magyarként, kelet-európaiként, és mit gondol a Brexitről.
„Az első kultúrsokk vagy nehézség abból adódott, hogy itt egészen másféle angolt beszélnek, mint amit Magyarországon az iskolákban tanítanak, és más kifejezéseket használnak, mint amiket az amerikai filmekben hallunk, meg kellett szoknom a kiejtést is, ezért hónapokig nem mertem telefont használni” - kezdi Bea a különbségek részletezését.
A másik furcsaság az volt számára, hogy Londonban az emberek jókedvűek, mosolyognak, barátságosak, senki sem frusztrált, mindenki udvarias – akkor is, ha csak felszínesen is. Az angolok szerinte akkor is képesek sorban állni, ha csak hárman várnak egy buszmegállóban. „És nincsen olyan, hogy vársz a sorban, de elég vág valaki, te meg elküldöd az anyjába. Állandóan azt kérdezik udvariasságból, hogy 'How are you?', „Hogy vagy?', és amikor először kérdezték azt tőlem, elkezdtem őszintén elmondani, hogy vagyok – válaszra sem méltattak. Úgyhogy rájöttem, hogy ez csak egy udvarias szokás, azt kell rá mondani, hogy 'Fine, thanks' és kész.”
Az angolok Bea tapasztalatai szerint amúgy sem barátkoznak könnyen, nehezen engedik közel magukhoz a külföldieket. Kedvesek, elvannak a kollégáikkal. „De soha nem lesz velük olyan a kapcsolatod itt Londonban, mint mondjuk egy másik kelet-európaival, például egy románnal, akivel két hét után a legjobb barátok lesztek. Jellemző egyébként, hogy
otthon azt szoktam meg, hogy mindenkit gyűlölünk, aki körülöttünk lakik, aztán kijöttem, és itt szlovákokkal, románokkal, csehekkel, lengyelekkel vagyunk puszipajtások. Egy hajóban evezünk.
Na, ez is más, hogy itt nincsen zsidózás, cigányozás, románozás stb. Létezik ugyan Angliában szalonrasszizmus, de nyíltan nem találkoztam még semmilyen ehhez hasonló gyűlölettel. Az egyetlen utálat, az az, ami egységesen a kelet-európaik ellen irányul, de az sem olyan durva.”
"Mentem körbe a városban, és ahol ki volt írva, hogy pincérnőt keresnek, oda bementem, mert akkor még nem tudtam jól angolul, és úgy gondoltam, így megtanulhatok, gyakorlásnak jó lesz. Jó is lett, fel is vettek. Később, amikor már jobban beszéltem angolul, kávézóba jelentkeztem. Fontosnak tartottam, hogy ha tovább akarok lépni, lássák, hogy van munkatapasztalatom. A kávézóból már tudtam jelentkezni irodai munkára. Egy év elég volt ahhoz, hogy feljebb lépjek."
A hétköznapokban Bea számára most az a legnehezebb, hogy a nyolcmilliós Londonban, amelynek a területe is tízszer nagyobb, mint Budapest, hatalmasak a távolságok és sokat kell utazni. „A barátnőmék például majdnem Budapest-Siófok távolságra laknak tőlem, és ha elmegyünk bulizni, annyi időt töltünk utazással, mintha Budapestről elmennénk Szegedre. Már az is könnyebbség, ha az ismerősök, barátok csak egy-két kerülettel laknak arrébb.”
És ez, vagy a napi akár három órát munkába utazás teljesen normális. A biciklit szerinte Londonban el lehet felejteni, rém fárasztó, annyira messzire van minden egymástól. Úgy véli, akár barátságok mehetnek tönkre a távolság miatt; az egyik budapesti barátnőjével ugyanis többet találkozik, mint egy másikkal, aki egy évvel utána költözött ki Londonba.
„Az is nagy különbség, hogy itt nincsen akkora éjszakai élet. Míg Budapesten éjfél előtt nem is indul be igazán a buli, és reggel hétig csapatjuk, Londonban már este nyolctól lehet bulizni, és hétköznap éjszaka minden pub bezár tizenegykor. Itt senki nem megy bele hajnalig az éjszakába. Pénteken rendszerint éjfélig tartanak nyitva, szombaton kettőig, de azok is jellemzően a belvárosban. Viszont az éjszakai buszhálózat nagyon jó, csak a vonatok nem járnak.
Ami még nem jellemző, nem is divat, az az, hogy a hétvégi buli előtt valakinél alapozzanak. Bea szerint nyilvánvalóan azért, mert anyagilag megengedhetik maguknak, hogy beüljenek valahová és ott igyanak. A magyarok az alapozás hagyományát ugyanúgy folytatják, mint otthon, csak éppen korábban mennek át egymáshoz.
És mit szól azokra a megjegyzésekre, hogy kár kimenni, mert ott sincs kolbászból a kerítés? Bea válasza az, hogy
„de, itt kolbászból van a kerítés, és nekem senki ne mondja, hogy nem lehet kint karriert csinálni, mert aki akar, az tud.”
Aki nem akar nagy karriert, az is elvan. Nem akar mindenki meggazdagodni. Úgy látta, van, akinek már az is elég, hogy kint lakik Londonban, egy szabad országban, van egy kis félretett pénze, amit arra tartogat, hogy ha nyugdíjas korú lesz, akkor abból hazaköltözzön Magyarországra.
„Itt az a jó, hogy előre lehet haladni a ranglétrán, akkor is, ha nem vagy senkinek az embere. Itt azt ismerik el, ha valaki jól dolgozik, - márpedig a kelet-európaiak nagyon jól dolgoznak -
itt nincs ilyen, hogy csak akkor lehet valaki supervisor, ha ismeri a tulajt, vagy a cégnél a micsodának a kicsodája.
Nem ezen a fajta kapcsolati hálón alapul a ranglétra. A konyhai mosogatóból tényleg főszakács lehet valaki, ismerek ilyet, de akár étteremvezető is lehet valakiből.”
Arra a Magyarországon elterjedt sztereotípiára, hogy „Na, Londonban lakik, akkor ez is csak mosogat”, azt feleli, hogy ez hülyeség. A barátai többségének jó munkája van, és sokan nem a vendéglátásban dolgoznak, nem is ott kezdték. Bea is csak azért vállalt először pultos munkát, mert nem a tanítói végzettségével akart elhelyezkedni. Nem akar kint tanítani. Akinek jó szakmája van, kaphat hasonló munkakörben állást.
„A magyarokkal egy baj van: nincsen önbizalmuk. A lakótársamon is láttam ezt. Pénzügyi területen dolgozott otthon, de öt éven keresztül nem mert pénzügyi területre jelentkezni.
Londonban vendéglátózott, de utálta, mi meg úgy könyörögtünk neki, hogy jelentkezzen a végzettségének megfelelő helyre, már az önéletrajzát is megírtuk, Réka, a barátnőm meg elküldte a lány önéletrajzát ahhoz a céghez, ahol ő dolgozott, és be is hívták, de először az interjúra sem mert elmenni. Végül elment, hat jelentkező közül őt választották, fel is vették, és fél év után elő is léptették. Szóval akinek van önbizalma, az munkát is tud szerezni.”
Ami még nagyon szimpatikus Bea számára, és ami miatt szívesen maradna Londonban, az, hogy nem érzékeli „azt a fajta negatív és lehúzó attitűdöt”, mint otthon. „Kint rendszerint nem szövi át folyamatosan a mindennapokat a politika, normál esetben senki sem politizál, nem ez a beszélgetések témája, és bár valószínűleg itt is létezik korrupció, mi ebből semmit nem érzékelünk, feltűnően nem látni. Nem szűrődik át a hétköznapokban, nem érzed azt, hogy ökölbe szorul a gyomrod.”
Politika alól az egyetlen kivétel a Brexit. Ez állandó téma. Kriptahangulat van.
„Tavaly ilyenkor ez még nem érződött, ám most mindenki erről beszél állandóan, és mindenki el van keseredve.”
A Brexit réme Bea szerint olyan erősen érezteti hatását, hogy a kelet-európaiak közül sokan már most mennek tovább másik államba: a legtöbben Németországba, Máltára, Írországba és Hollandiába költöznek át. Sokan készülnek haza, de még többen mennek ezekre a helyekre.
A lengyelek viszont elkezdtek hazaköltözni, mert ott már jobb a gazdaság helyzete. A lengyelek között sok a vidéki, összegyűjtöttek annyi pénzt, hogy otthon vegyenek maguknak házat, elindítsák a saját vállalkozásukat. Azok nyilván maradnak, akik letelepedési vízumot kértek.
„Én olyannal még nem találkoztam, aki a Brexitet jó dologként fogta volna fel.
Nem tudjuk, milyen papírokat kell beszereznünk, ezeket egyáltalán be tudjuk-e szerezni. Jelentkezzünk letelepedésért vagy ne? Megvárjuk a Brexitet vagy inkább ne? És hiába vagyok itt 5 éve, lehet, hogy simán hazaküldenek. Már olyan rémtörténetet is hallottam, hogy valaki befizetett egy rakás pénzt az állampolgárságra, és nem kapta meg.
Nem lehet tudni egyelőre semmit, azt sem, hogy mi, magyarok maradhatunk-e?”
