KULT
A Rovatból

Alvilági hősköltemény, amely mozitörténelmet csinált – 50 éve mutatták be A keresztapát

A film soha nem készülhetett volna el a Cosa Nostra „áldása” nélkül.


A gengszterfilm a hangos mozi kezdete óta az egyik legkapósabb műfaj volt. Az 1930-as években, amikor még virágzott az amerikai gengsztervilág, egymás után születtek az azóta is ikonikusnak számító filmek: A sebhelyesarcú, A kis Cézár, az Út a vérpad felé - és akkor váltak sztárrá a kőkemény, bűnös életű, ám valahol mégis rokonszenvet keltő hősöket megformáló színészek, mint James Cagney, Edward G.Robinson és Humphrey Bogart. Olyan mélységben azonban egyetlen film sem mutatta be az Amerikába bevándorolt olaszok bűnszövetkezetének működését, mint az 1972-ben bemutatott A keresztapa, amelyet a fél évszázados évforduló alkalmából február 10-től egy hétig a budapesti Cinema MOM-ban vetít a Pannonia Entertainment.

Halk, rekedt hang, kimért gesztusok, szertartásosan viselkedő úriemberek, fülbesúgások. A család szentsége, hűség, árulás, bosszú. Véres lófej, hidegvérű gyilkosság, kíméletlen mészárlás. És persze szállóigévé vált mondatok: „Csak azt ne mondd, hogy ártatlan vagy”. „Bosszút emlegetsz. A bosszú visszaadja a fiadat, vagy az enyémet?”

„Tettem egy ajánlatot, amit nem lehet visszautasítani”.

Csupán néhány felejthetetlen pillanat Francis Ford Coppola hőskölteményének 178 perces első részéből, amely a manhattani születésű, a dél-olaszországi Campaniából származó ősökkel rendelkező Mario Puzo regénye nyomán született.

Puzo indította el az amerikai filmiparban azt a tendenciát, hogy a korábbiakkal ellentétben ne angolszászok készítsenek filmeket a Cosa Nostráról, hanem olasz származású rendezők, akik – túl azon, hogy esetleg könnyebben kapcsolatba kerülhettek a „családokkal”, vagy hiteles forrásokkal – ismerték és értették az olasz néplelket, amelyet a bevándorlók Amerikába is magukkal vittek és megőriztek. Így vált a téma mesterévé Francis Ford Coppola, Martin Scorsese, Brian de Palma, és olyan színészekhez nőttek hozzá a maffiózó szerepek, mint Robert de Niro, Al Pacino, Joe Pesci, Chazz Palminteri vagy Joe Mantegna.

Puzo (1920-1999) pályája elején olcsó regényújságoknak szállított történeteket, de az 1965-ben megjelenő Szerencsés zarándok (Fortunate Pilgrim) című regénye már egy olasz bevándorló család történetét vitte végig a 20-as évektől a II. világháborúig. Miközben a ponyvafüzeteknek írt, számos pletykát hallott a maffiáról, és ez adta az ötletet, hogy komoly kutatásokba kezdjen a Cosa Nostra keleti parti szárnyáról.

1969-ben jelent meg A keresztapa című regény, amelynek fekete-fehér borítója S. Neil Fujita alkotása, a képen „rejtélyes szálakat” mozgató kéz ugyanúgy fogalommá vált, mint Don Vito Corleone, az ambiciózus szicíliai bevándorló alakja (eredeti nevén Vito Andolini, Corleone a szülőfaluja neve, amit az amerikai bevándorlási hivatal tisztviselője tévedésből vezetékneveként ír be), aki egy vérbosszú elől elmenekülve érkezik a 20. század elején a Lower East Side-ra, ahol aztán az évek során nagy hatalmú bűnszövetkezetet épít ki. Kikezdhetetlen tekintélyű főnök lesz: nemcsak félelmet, tiszteletet is ébreszt, mert Don Vito szigorú becsületkódexet állított fel magának, amiből nem enged. A hűségen, a „kölcsönös szívességeken” alapul a paternalista rendszer, azaz a család, ahol az adott szó szentsége mindennél fontosabb. Csak ez biztosíthatja a „törvénytelen” üzelmek zavartalanságát („védelem”, szerencsejáték, bírák, politikusok, szakszervezetek kézben tartása, zsarolás).

Az öreg Corleonét forrófejű fia, Santino (Sonny) meggyilkolása után megpróbálja megállítani a családok közötti háborút, békülni és összebékíteni őket. Ő valóban az a személyiség, aki bárkinek „tehet egy olyan ajánlatot, amit nem lehet visszautasítani”. Ez az a mondat, amelyet ma már minden idők egyik leghíresebb filmes idézeteként emlegetnek, eredetileg Honoré de Balzac Goriot apó című regényében hangzik el…

A hagyományokhoz való ragaszkodást is jelzi, hogy az olyan családi események, mint az esküvő, a keresztelő és a temetés hangsúlyos szerepet kapnak A keresztapa cselekményében, a szereplők egymáshoz való viszonyában.

Ugyancsak a tradíció tiszteletének mondható, hogy „ebédnél nem beszélnek üzletről” (az „üzlet” szó persze a lehető legtágabb értelemben értendő), hogy megvédik a nőket, ha becsületükön foltot ejtenek, vagy bántalmazzák őket, de a férfiak dolgában a nőknek „hallgass” a nevük.

Don Vito fia, Michael, háborús hős, akit apja távol akar tartani az „üzlettől”, de a sorsa elől nem menekülhet: egy bosszú után ősei földjére menekül, ahol megnősül, ám felesége áldozatul esik egy neki szánt pokolgépnek. Majd Sonny halála miatt hazatérve kénytelen a bátyja helyére lépni. Gyorsan beletanul a szerepbe, de őt már nem kötik apja „régimódi” elvei, így rövid úton leszámol a legfőbb ellenségekkel és az árulókkal, az életben maradottaknak pedig nincs más választásuk, mint elé járulni a hagyományos kézcsókra…

A „Keresztapa” kifejezés a legfőbb maffia-főnökök jelzőjeként is Puzo regénye után került át a köztudatba, de ezt sem ő használta először, hanem Joe Valachi, aki 1963-ban első ízben tárta fel az amerikai szenátus vizsgálóbizottsága előtt a Cosa Nostra belső működését. E névvel Valachi az akkor a „főnökök főnökének” tartott Don Vito Genovesét illette, és ő maga is a New York-i „Öt Család” legrégebbijének, a Genovese-klánnak volt a tagja.

Nem véletlen az sem, hogy Puzo éppen Corleonét teszi meg főhőse szülőhelyének. Innen származott a szesztilalom idején működő több klán főnöke, mint például Jack Dragna (1891-1956) akit a „Los Angeles-i Al Caponeként” emlegettek, vagy Giuseppe Morello (1867-1930), a Genovese-klán „atyja”. Mi több, a Michael Corleonét alakító Al Pacino nagyszülei is Corleonéból származtak el…

Irodalmárok és szociológusok szerint A keresztapa fordulópont volt az amerikai kulturális tudatban, az etnikai büszkeség megítélésében. Innentől kezdve nem csupán az olasz-amerikaiak látták másképpen magukat, hanem a legkülönbözőbb hátterű amerikaiak is felfedezték saját egyéni és nemzeti identitásukat. Puzo ugyanakkor alapos tanulmányozás alá vette az „amerikai álom” tündöklését és bukását, melynek során arra a következtetésre jutott, hogy „a maffia és a „törvényes” hatalom ugyanannak az éremnek két oldala: mindkettő korrupt, mindkettő csak szelektív módon mond igazat, és mindkettő végső soron azt csinál, amit akar.”

A regénynél még nagyobb szenzáció lett az 1972-ben bemutatott filmváltozat, amelyet 1974-ben a második, majd 1989-ben a harmadik rész követett. Mario Puzo mindegyikben közreműködött forgatókönyvíróként, miközben a rendezést a Paramount egy korábban B-kategóriás filmeket készítő, bár forgatókönyveivel már magasan jegyzett 32 éves fiatalemberre, Francis Ford Coppolára bízta.

Ahogy ez számos híres filmnél előfordult, nem Coppola volt az első számú választás, hanem Sergio Leone, a „spagetti-western” atyja. Robert Evans, a Paramount igazgatója azonban mindenképpen olasz-amerikai rendezőt szeretett volna. Coppola először habozott, attól tartott, hogy a film a maffiát fogja dicsőíteni, és féltette ettől a kétes hírnévtől ősei szülőföldjét (Coppola maga Detroitban született, szülei a dél-olasz Basilicata tartományból érkeztek Amerikába), Evans azonban végül meggyőzte őt..

Ennél is nehezebb volt a főszereplő kiválasztása: a jelöltek között volt Edward G. Robinson, Orson Welles, Ernst Borgnine, és tekintélyes pátriárkákat többször is alakító Anthony Quinn. A fiatal rendező azonban közölte: Laurence Olivier vagy Marlon Brando. A Paramount-főnök először hallani sem akart a „rémséges hírű” Brandóról, de végül Coppola megígérte, hogy a színészóriás beéri a szokottnál alacsonyabb gázsival, hajlandó próbafelvételt csinálni, és szeszélyeivel nem fogja nehezíteni a produkció elkészültét. A többi már filmtörténet: Brando bulldogszerű arcával, rekedt torokhangjával, méltóságteljes gesztusaival, a megöregedett, esendővé vált családfő portréjával a mozi egyik legnagyobb karakterét alkotta meg.

Magát a figurát több nevezetes maffiafőnök alakjából gyúrták össze. Don Vito nemcsak nevében, hanem történetében is Vito Genovesét idézte, bár Puzo bevallotta, hogy a Keresztapa jelleméhez sokat merített saját édesanyja természetéből. Igazi dél-olasz paradoxon: az apa a családfő, az abszolút tekintély, a családot mégis az anya, a „mamma” tartja össze és óvja meg a bajoktól. A keresztapa hangját Frank Costello ihlette: a Genovese-klán egyik vezéralakja, akit ügyeit „az alvilág miniszterelnökeként” emlegettek. Costello befolyására jellemző, hogy összebarátkozott J. Edgar Hooverrel, és mintegy viszonzásul „holtbiztos lóverseny-tippeket” szállított az FBI-főnöknek…

De más szereplőknek is megvoltak a maguk valóságos megfelelői: Johnny Fontanéban mindenki Frank Sinatrára ismert. Az énekes-színészt ez annyira feldühítette, hogy még a forgatás idején egy New York-i étteremben szó szerint rátámadt az íróra.

Sinatrát azzal gyanúsították, hogy személyes kapcsolatban áll olyan maffiafőnökökkel, mint Carlo Gambino és Sam Giancana. Ez utóbbival való kapcsolatát még az 1940-es évekből eredeztették, amikor állítólag Giancana vásárolta ki Sinatrát a Tommy Dorsey zenekarával kötött szerződéséből. John F. Kennedy 1960-as elnökké választása kapcsán felmerült az a gyanú is, hogy a JFK minimális győzelmét azoknak a szavazatoknak köszönhette, amelyet Giancana „szerzett neki” Illinois államban, éppen Sinatra és az énekes által szerzett „szeretők” közvetítésével. Ami viszont Sinatrát illeti, hiába figyelte őt az FBI már a 40-es évektől egészen az 1998-ban bekövetkezett haláláig, soha nem esett bántódása.

Fontane figurájának további pikantériája, hogy egy másik népszerű énekes, Al Martino elevenítette meg, akinek az 50-es évek idején alvilági kapcsolatai miatt egy időre el is kellett hagynia az Egyesült Államokat. A filmszerepet pedig úgy kapta meg, hogy Russell Bufalino, a legnagyobb pennsylvaniai klán főnöke gyakorolt nyomást a producerekre védence érdekében.

A Sonny-t játszó James Caan jó ismerőse volt a Genovese-klán egyik tagjának, Carmine Persicónak, akinek a gesztusait beleépítette a szerepébe. A Luca Brasit játszó kétméteres egykori pankrátor, Lenny Montana maffiózók testőre volt, mielőtt a színészetre adta volna a fejét. A Michaelt „oktató” Peter Clemenzát megszemélyesítő Richard Castellano is otthonról hozta tapasztalatait nagybátyja Paul Castellano révén, aki a Gambino-klánt vezette 1985-ös meggyilkolásáig.

A keresztapa filmre vitelének más nehézségei is voltak – például az olasz-amerikai maffia-családok ellenállása, amelynek élén Joe Colombo állt. Colombo 1970 áprilisában hozta létre az Olasz-Amerikai Polgárjogi Ligát (Italian-American Civil Rights League), miután fiát egy zsarolási ügy miatt letartóztatta az FBI. Colombo ezt a hatóságok általi zaklatásnak, az olasz közösséggel szembeni előítéleteknek minősítette, és ezek ellen alapította meg a Ligát. Amikor a Paramount elkezdte 1971-ben A keresztapa forgatását, Colombóék kampányt kezdtek az „olaszellenes” film ellen. Evans önéletrajzában azt is állítja, hogy a nagyfőnök felhívta őt és megfenyegette családjával együtt. Ugyancsak fenyegető és tiltakozó levelek özönlöttek más olasz-amerikaiaktól, köztük politikusoktól is. Végül azonban Albert S. Ruddy producer találkozott Colombóval és megegyeztek, hogy nem használják a filmben a „maffia” és a Cosa Nostra kifejezést, továbbá Ligának joga van a forgatókönyv elolvasására és változtatások követelésére. Amikor Charlie Bluhdorn, a Paramount tulajdonosa olvasta a The New York Times-ban a megállapodás hírét, azonnali hatállyal kirúgta Ruddyt és leállította a produkciót. Evans azonban meg tudta győzni gazdáját, hogy ezzel a megállapodással mindenki jól jár. „Egy szívesség neked, egy szívesség nekem” – ahogy a filmben is elhangzik. A munka folytatódott, Ruddy visszakapta állását, a forgatáson pedig egyre-másra megjelentek a „tiszteletre méltó urak”…

A keresztapa ráirányította a figyelmet magára Corleonéra is, annak ellenére, hogy a szicíliai jeleneteket a Taormina közelében fekvő Forza d’Agróban és Savocában forgatták. A média mégis ez Corleonának csinált kéretlen reklámot, erősítve a kisváros „maffiózó-bölcső” hírnevét. Ez idővel olyan kényelmetlenné vált a helyiek számára, hogy az utóbbi években különböző „ellenkampányokkal” és a település nevét viselő borokkal, sörökkel, sajtokkal próbálják tisztára mosni szülőhelyük nevét.

A film óriási kasszasiker lett, és ebben fontos szerep jutott Gordon Willis operatőr fényeinek és árnyékainak, valamint Nino Rota egyszerre baljós és romantikus hangulatú zenéjének.

A kritikusok is lelkesedtek érte. „A keresztapa félresöpri a hagyományos gengszterfilm csillogását, és azt adja, ami marad belőle: a törzsi lojalitást, a halálos kis brooklyni szomszédvár-perpatvarokat és a minden összecsapást meghatározó bosszút” – vélekedett az egyik legtekintélyesebb filmesztéta, Roger Ebert. De maguk a maffiózók is szerették: Salvatore Gravano, a Gambino-család egyik „alvezére” így nyilatkozott a bemutató után: „Teljesen megdöbbenten jöttem ki a moziból. Lehet, hogy fikció, de számunkra ez a valóságos élet”. A Patriarca-klánhoz közel álló Anthony Fiato Brando 2004-ben bekövetkezett halálakor elárulta a sajtónak, hogy a film után a banda több tagja is elkezdte utánozni Don Vito beszédstílusát és szókincsét…

A keresztapa 1973-ban elnyerte a legjobb film, a legjobb férfi főszereplő és a legjobb forgatókönyv Oscar-díját. Ez utóbbit Puzo és Coppola közösen vehették át. A legjobb férfi alakításért díjazott Brando nem tagadta meg önmagát: a díjosztóra Sacheen Littlefeather indián emberi jogi harcos lányt küldte maga helyett, aki előbb egy kézmozdulattal visszautasította a szobrot, majd politikai nyilatkozatot tett az amerikai őslakosok jogaiért, a washingtoni kormánnyal kötött szerződések tiszteletben tartásáért. Ugyancsak bojkottálta az ünnepséget Al Pacino, aki azért duzzogott, mert csak a „legjobb mellékszereplő” kategóriájában jelölték. Két évvel később a Keresztapa II-ért már a főszereplők között versenyzett, akkor viszont a ma már szinte elfelejtett Art Carney vitte el az orra elől a díjat A macskás öregúrral…

Magyarországon annak idején csak 10 év késéssel, 1982. márciusában mutatták be A keresztapát. Nem túlzás azt állítani, hogy még a jegyüzérek is sorban álltak a mozipénztárnál, majd éveken át az egyik legnagyobb „fekete” üzletnek számított a film „kalóz” VHS-kazettáinak terjesztése. A legális kiadásra ugyanis egészen 1990-ig várni kellett…


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
175 éve halt meg Mary Shelley, aki 18 évesen megírta a világ legfontosabb technofóbiás rémálmát, a Frankensteint
Mary Shelley 1816-ban, egy svájci villában írta meg a Frankenstein alapötletét. Az írónő halálának 175. évfordulóján Guillermo del Toro adaptációja uralja a díjszezont.


1851. február 1-jén pontosan 175 éve, hogy elhunyt Mary Wollstonecraft Shelley, de az általa 18 évesen papírra vetett rémálom ma elevenebb, mint valaha. Könyvéről generációk gondolták, hogy férfi találta ki, miközben az igazság az, hogy a Frankenstein egy érzékeny, bátor, nagyon fiatal lány fejéből pattant ki – egy svájci villa padlásán, egy esős nyáron, társasági játéknak indulva.

Míg a világ Guillermo del Toro friss Frankenstein-adaptációját ünnepli, amely a velencei filmfesztiválon 13 perces álló ovációt kapott és Jacob Elordit a csúcsra repítette, kevesen tudják, hogy

a kultikus szörnyeteg születése nem irodalmi csendélet, hanem egy valóságos, filmszerű nyitójelenet volt.

Egy jelenet, amely 210 évvel ezelőtt játszódott: vihar, kényszerű bezártság, a korszak legmenőbb és legbotrányosabb arcai, egy ártatlannak induló játék, és a végén két, máig uralkodó műfaj, a modern sci-fi horror és a vámpírmítosz startpisztolya dördül el.

Mary Shelley 1797-ben született Londonban. Anyja, Mary Wollstonecraft az egyik első komoly feminista gondolkodó volt (A nők jogainak védelme, 1792), de 11 nappal Mary születése után meghalt gyermekágyi lázban. Apja, William Godwin radikális filozófus és író volt. Mary így már kicsi korától intellektuális közegben élt, ahol gondolkodni, írni, vitázni lehetett – de a társadalom ezt nőként még mindig gyanúsnak találta.

Amikor Mary 16 évesen megszökött a már házas Shelley költővel (igen, botrány), a társadalom egy része végképp leírta őt.

Mégis: két év múlva már ott volt a kezében az első Frankenstein-vázlat. 1818-ban jelent meg a könyv – anonim módon. Nem véletlenül: női névvel senki nem vette volna komolyan.

 

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

 

Frankenstein Film (@frankensteingdt) által megosztott bejegyzés

Minden egy természeti katasztrófával kezdődött. 1816-ot a „nyár nélküli évként” jegyzi a történelem, miután az előző évi indonéziai Tambora vulkán kitörése hamuval és aeroszolokkal terítette be a Föld légkörét, drámai lehűlést okozva. Európában a nyár szokatlanul hideg, esős és viharos volt, Svájcban, a Genfi-tó partján hetekig szinte megállás nélkül zuhogott az eső. Ez a könyörtelen időjárás zárta össze a Villa Diodati falai közé a korszak egyik legfényesebb, legtehetségesebb és leginkább megvetett társaságát.

A központban a szupersztár költő, Lord Byron állt, körülötte a 18 éves Mary Wollstonecraft Godwin, későbbi férje, a szintén költő Percy Bysshe Shelley, Mary mostohatestvére, Claire Clairmont, valamint Byron személyes orvosa és útitársa, John William Polidori.

A napokig tartó bezártságban a társaság német kísértettörténetek francia fordításait, a Fantasmagorianát olvasta, amikor Byron egy este kihívást intézett hozzájuk. Mary Shelley a regény 1831-es kiadásának előszavában, amely a történet elsődleges forrása, így emlékezett vissza:

„»Mindegyikünk írjon egy kísértettörténetet« – javasolta Lord Byron.”

Mary napokig képtelen volt kitalálni bármit is, mígnem egy késő éjszakai beszélgetés után, amely az „élet elvének” természetéről és a kor tudományos szenzációjáról, a galvanizmusról folyt, egyfajta éber álomba merült.

„Villámként csapott belém a gondolat… Megvan! Ami engem megrémített, másokat is meg fog.”

A szemei előtt megjelent a „tiltott tudományok sápadt diákja”, amint térdel a maga alkotta, kiterített lény mellett, amely egy erőteljes gépezet hatására megmozdul, és „kínlódva, fél-élet jeleit” mutatja.

Polidori naplója megerősíti a verseny tényét: 1816. június 17-én azt jegyezte fel, hogy „a kísértettörténetek írását mindenki elkezdte, kivéve engem.” Azon az estén azonban nemcsak a Frankenstein, hanem egy másik modern szörnyeteg is megszületett. Byron egy töredéket írt egy arisztokrata vámpírról, de hamar elvesztette az érdeklődését. Az ötletet Polidori vitte tovább, és ebből a vázlatból alkotta meg 1819-ben A vámpír című novelláját, amelynek főhőse, Lord Ruthven lett

a modern, szalonképes, csábító vérszívó archetípusa, Drakula gróf közvetlen elődje.

Polidori később egy nyílt levélben volt kénytelen tisztázni a szerzőséget: „noha az alapötlet kétségkívül Byroné, a kidolgozás az enyém.”

Mary fantáziáját a tudomány is táplálta. A társaság hevesen vitázott arról, lehetséges-e holt anyagot újraéleszteni, a korban pedig szenzációnak számítottak Luigi Galvani és Giovanni Aldini kísérletei, akik nyilvános bemutatókon elektromos árammal rángattak meg frissen kivégzett bűnözők holttesteit.

A regényben Victor Frankenstein egy fiatal, megszállott tudós, aki életet teremt – de aztán megijed tőle, és magára hagyja. A teremtmény nem gonosz, csak elhagyott, egyedül van, és választ vár arra: miért hozták létre, ha nem kell senkinek.

Ez a kérdés ma is kísért: mikor nyúlunk bele életbe, génbe, gépbe úgy, hogy nem tudjuk, mit vállalunk vele?

Mary Shelley kérdése megelőzi korát, és minden korszak megtalálja benne a saját félelmeit:

a nácizmus eugenetikáját,

az atombomba hatalmát,

a robotok és mesterséges intelligenciák felelősségét,

a génmódosított gyerekek bioetikai dilemmáit.

A regény végül 1818. január 1-jén jelent meg Londonban, mindössze 500 példányban, a szerző nevének feltüntetése nélkül.

Bár a fogadtatás vegyes volt, a kor egyik legbefolyásosabb kritikusa, Sir Walter Scott „eredeti zsenialitásról” írt.

A történet ma ismét világsikert aratott. Guillermo del Toro 120 millió dolláros (kb. 38,6 milliárd forintos) költségvetésből készült filmje a velencei bemutató után a díjszezon egyik favoritjává vált.

„Ez az a film, amire 30 éve készülök” – mondta a rendező.

A teremtményt Jacob Elordi játssza, Victor Frankensteint pedig Oscar Isaac – már ez elég lenne, hogy megnézzük, de a film stílusa, mélysége, és a Shelley-szöveghez való visszatérése miatt is érdemes. Jacob Elordi olyan hús-vér szörnyet hoz, akitől nem félünk, inkább sajnáljuk. Mary Shelley regénye tehát újra él. Mert minden korszakban visszatér az a pillanat, amikor valami újat teremtünk – és csak később jövünk rá, hogy mit is csináltunk.

A főszereplő, Oscar Isaac arra kérte a nézőket, hogy a Netflix-premier ellenére próbálják meg nagyvásznon átélni a történetet: „Jó lenne közösségi élményként átélni… ideális lenne moziban megnézni.” A Teremtményt alakító Jacob Elordi, akit a kritikusok sorra díjaznak, egy díjátadón csak ennyit tudott mondani: „A pokolba. Erre tényleg nem számítottam”.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
„ICE, takarodj!” – Bad Bunny történelmet írt a Grammy-gálán, majd elküldte a francba a bevándorlási hivatalt
A 68. Grammy-díjátadón Bad Bunny lett az első, aki spanyol nyelvű lemezzel nyerte el az év albuma díjat. Az estét azonban a bevándorlási hivatal elleni éles kritikák határozták meg, több sztár is felszólalt, köztük Billie Eilish, és az év felfedezettje, Olivia Dean.


Nemcsak a zenéről, hanem a politikáról is szólt a február 1-jei Grammy-díjátadó, ahol Bad Bunny történelmet írt, miközben több sztár is éles politikai üzenetet fogalmazott meg a színpadon.

Az est legfontosabb díjait, vagyis a „Nagy Négyest” Bad Bunny (Az év albuma), Kendrick Lamar és SZA (Az év felvétele), Billie Eilish (Az év dala) és Olivia Dean (Az év felfedezettje) vihette haza.

Bad Bunny Debí Tirar Más Fotos című lemeze lett az első, túlnyomórészt spanyol nyelvű album, amely elnyerte a fődíjat.

A díjak átvételekor azonban a beszédek gyakran politikai üzeneteket hordoztak, amelyek elsősorban az amerikai bevándorlási és vámügyi ügynökség ellen irányultak.

„Mielőtt megköszönném Istennek, azt mondom: ICE, kifelé! Nem vagyunk vadak, nem vagyunk állatok, nem vagyunk idegenek – emberek vagyunk, és amerikaiak vagyunk”

– mondta Bad Bunny egyik köszönőbeszédében. Hozzá csatlakozott Billie Eilish is, aki az év dala díjának átvételekor fogalmazott meg kemény kritikát.

„Senki sem illegális egy ellopott földön… A francba az ICE-szel”

– mondta.

Az év felfedezettje, Olivia Dean szintén a bevándorlók mellett állt ki.

„Bevándorló unokájaként állok itt... a bátorság terméke vagyok”

– jelentette ki.

A politikai állásfoglalások mellett a díjátadó zenetörténeti mérföldköveket is hozott. Először nyert k-pop dal a Grammyn: a KPop Demon Hunters Golden című szerzeménye kapta a vizuális médiához írt legjobb dal díját. Steven Spielberg pedig elérte az EGOT-státuszt, miután a Music by John Williams című filmjéért megkapta a legjobb zenei filmnek járó elismerést. „Ez az elismerés igazolja azt, amit ötven éve tudok: John Williams hatása felmérhetetlen, művészete páratlan” – nyilatkozta. Kendrick Lamar eközben a Grammyk történetének legtöbbet díjazott rap előadójává vált.

A további kategóriákban Lady Gaga Mayhem című albuma lett a legjobb pop vokális album, a rock mezőnyében pedig a Turnstile (legjobb rockalbum), a Nine Inch Nails (legjobb rockdal) és Yungblud (legjobb rockelőadás) diadalmaskodott. A country zene területén új kategóriákat vezettek be, a kortárs country album díját Jelly Roll vihette haza, aki rendkívül érzelmes beszédben köszönte meg feleségének a támogatást. „Megöltem volna magam, ha te és Jézus nem vagytok” – mondta a színpadról.

via BBC


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
A fogalmatlan Bridgerton fiú esete Hamupipőkével - megnéztük a Bridgerton család 4. évadának első részeit
Lilaakác, fánktornyok, színkavalkád, ármánykodás, szerelem és főszerepben egy bamba férfi, aki keresi az ő Hamupipőkéjét. Ilyen volt a Bridgerton család negyedik évadának első etapja.


2020 óta követhetik a Netflix nézői a Bridgerton család tagjainak történeteit, amelyek Julia Quinn írónő azonos című regényfolyamának főszereplői. A nyolc évad a család nyolc gyermekének szentel egy-egy felvonást. A sorozat egybefüggő, aki még nem találkozott vele, feltétlenül az első évadtól nézze. (Némi spoiler olvasható az írásban.)

Amikor 2024 tavaszán a Netflix leadta a Bridgerton család harmadik évadát, rajongók milliói kaptak a szívükhöz, atyaég, egészen 2026-ig kell várni az újabb évadig? Vágnánk már a centit, de ekkora mérőszalag nincs is!

Aztán eljött 2026, amikor végre nézhető a sorozat negyedik évada - annak is a fele. A Netflix nem tanul a rajongók panaszáradatából, ez az évad is két részletben érkezik. Az első négy epizód január 29-én került fel a streamingre, míg a többi február 26-tól látható. Ekkora mérőszalag pedig már létezik, úgyhogy lehet nyiszálni!

Minden évad előtt őrült találgatások folynak, a nyolc gyermekes Bridgerton család melyik tagja kerül a következő évadban rivaldafénybe. Talán az a Francesca, aki legutóbb férjhez ment? Julia Quinn eredeti könyvsorozatában pont Francesca alakja és története a leginkább megkapó és megható, sokan várták, hogy ő lesz fókuszban a 2026-os epizódokban.

Abban viszont nagy az egyetértés, hogy Francesca és férje között a sorozatban körülbelül annyi a kémia, mintha két plüssmackó ülne egy-egy fotelben. Nulla.

Eloise neve is előkerült, mint a negyedik évad főszereplője. A különc lány, aki nem kapkod férjet találni és sokkal inkább bújik könyvei mögé, sokak kedvence.

A negyedik évad befutója viszont Benedict Bridgerton lett, a család második fiúgyermeke.

Nagyvilági fazon, habzsolja az életet, buja estéken, orgiákon, alkoholmámorban úszó közegben érzi jól magát, és esze ágában sincs megnősülni. Ám édesanyja folyamatosan dünnyög a fülébe, és sóhajtozik, nem lesz ennek jó vége. Így esik, hogy Benedict úrfi végül megjelenik egy maszkabálon, ahol megakad a szeme egy igéző szépségű, ezüstruhás leányzón, akinek csodálatos a mosolya, kecses a járása, bár táncolni nem tud. És, aki akkor, amikor éjfélt üt az óra, hirtelen elszalad, a döbbent uraság kezében hagyva kesztyűjét.

Ismerős a történet? Persze, hogy az. Tökéletes Hamupipőke történet cipellő helyett kesztyűvel.

Sophie Baek, a nemesi születésű, ám gonosz mostohája által cselédsorba űzött (ugye, hogy Hamupipőke?) ifjú hölgy és a bosszantóan vaksi, bamba és teljesen fogalmatlan Bridgerton fiú később újra találkozik, ám szerelmük kibogozására még várni kell.

A Grimm testvérek mesebeli hercege hasonlóan béna volt: meg tudja vajon magyarázni bárki is, miért bajlódott a herceg egy fél pár cipővel, amikor csak a hölgy arcát kellett volna megnéznie, akivel egész este táncolt?

Nos, Sophie Baek legalább álarcot visel, ráadásul Benedict Bridgerton egyértelműen képtelen meglátni a cselédlányban az ezüstruhás kisasszonyt, így talán a történet jobban hihető a Netflix sorozatában.

Ez az első négy epizód egyébként egyértelműen rászegezi a fókuszt magára a családra, a többi mellékszereplő kevesebb hangsúlyt kap. Lady Danbury például a királynőt unja, a királynő pedig leginkább mindent. Lady Whistledown, azaz Penelope görcsösen igyekszik pletykatémákat találni, míg teljesen zsákutca azt a sztori is, amelyben a királynő új udvarhölgyét keresik. Már senki nem is emlékszik, kik voltak Mondrichék, értelmetlen a házaspárt a negyedik évadban is mellékszálakkal szerepeltetni.

Maga a Bridgerton család viszont, miután már szinte minden gyermek nagykorúvá cseperedett, szerencsére bőven elég izgalmat tud nyújtani.

Lady Violet és Lord Marcus szerelme meghatóan szép, a család legfiatalabb gyermeke, Hyacinth nem fér a bőrébe, annyira szeretne végre már felnőni. És Eloise... Nos, ő még mindig ugyanaz az Eloise, akinek vág az esze, mint a beretva és fütyül a társadalmi konvenciókra.

Meg kell említeni azt is, hogy a Shonda Rhimes producerhez oly jellemző woke-irányzatok ismét nagyon erősen képviseltetik magukat a negyedik évadban is. Julia Quinnek, a Bridgerton-könyvek szerzőjének teljes támogatásával egy laza nemváltás is megtörténik, miután a regénybeli Michael a sorozatban már Michaela lesz. És a negyedik évad főhőse, Benedict úr sem különösebben válogatós az első epizódban, amikor eltakarja őt a vastag dohányfüst.

Hogy mi a titka a Bridgerton családnak?

Sokan igyekeznek megfejteni ezt, pedig a válasz roppant egyszerű. Színes, szagos, romantikus álomvilág ez, békaszínű uszályos ruhákkal, lilaakáccal, méteres macaron- és fánktornyokkal, piruló orcával, estélyekkel, bálokkal, egyszerre mozduló párok keringőivel és sok-sok titokkal, pletykával és szerelemmel. Egy mese, ahová jó elbújni a hétköznapok elől.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Homer Simpson figyelmeztette a világot az orgiákra Epstein szigetén” - egy 26 éves rajzfilmepizód hirtelen egészen más értelmet nyert
A Simpsons alkotóját, Matt Groeninget Epstein egyik áldozata nevezte meg a bírósági iratokban. Ami kiderült, teljesen új megvilágításba helyezi a sorozatot.


Újra forr az internet egy 26 éves Simpson család-epizód miatt, a rajongók szerint ugyanis a rajzfilm egy hátborzongatóan pontos jóslatot tett Jeffrey Epstein pedofil-szigetéről – írta a New York Post. A vita most azért lángolt fel ismét, mert a kérdéses jelenet újra virálissá vált a közösségi médiában. A „The Computer Wore Menace Shoes” című,

2000-ben bemutatott részben Homer Simpson Mr. X álnéven pletykablogot indít, amivel felfedi Springfield sötét titkait.

Amikor azonban egy kitalált sztorija véletlenül igaznak bizonyul, elrabolják és egy titokzatos szigetre viszik, ahol azokat tartják fogva, akik túl sokat tudnak.

A rész végén Homer oldalán egy üzenet jelenik meg, ami „egy szigeten lévő őrült alakokról” szól, akik „titokban irányítják a világot”.

A rajongók azonnal párhuzamot vontak a jelenet és a néhai Jeffrey Epstein botránya között, aki a vádak szerint éveken át kiskorú lányokkal szembeni szexuális visszaéléseket és emberkereskedelmet folytatott a Karib-tengeri magánszigetein, Little Saint James-en és Great Saint James-en. „A Simpson család figyelmeztette a világot az orgiákra Epstein szigetén” – írta egy kommentelő az X-en.

Egy másik felhasználó szerint „a Simpson család beszélt el nekünk először az Epstein-aktákról”. A valóságban az epizód harmadik felvonása az 1967-es brit kultsorozat, a The Prisoner (A fogoly) paródiájaként adták el, amely szintén egy férfiról szól, akit egy elzárt szigeten tartanak fogva, miután túl sokat tudott. A részben még a sorozat eredeti főszereplője, Patrick McGoohan is vendégszerepelt.

Az összeesküvés-elméleteket tovább fűti a sorozat alkotóját, Matt Groeninget érintő állítás.

Epstein egyik legismertebb áldozata, Virginia Giuffre – aki 2025-ben öngyilkosságot követett el – egy 2019-ben nyilvánosságra hozott bírósági iratban azt állította, hogy Epstein arra kényszerítette, hogy masszírozza meg Groening lábát a milliárdos magángépén.

Giuffre arról írt, hogy undorodott a férfi „kérges lábkörmeitől”.

A kommentelők ezt bizonyítéknak tekintik. „Matt Groening beletette Epsteint a 'The Simpsons'-ba. Virginia Giuffre arról írt, hogy Epstein gépén volt Groeninggel, és masszíroznia kellett az izzadt lábát!!” – írta egy felhasználó. Fontos kiemelni, hogy Groening ellen soha nem emeltek vádat az üggyel kapcsolatban.

A sorozat készítői többször is reagáltak a „Simpsons-jóslatokra”. Matt Selman showrunner szerint a sorozat nem jósol, csupán a történelem ismétlődő mintázatait dolgozza fel, és a több száz epizód miatt statisztikailag elkerülhetetlen, hogy néha egybeessenek a valós eseményekkel.

Viszont, ha számításba vesszük, hogy a sorozat egyik agya rendszeresen összejárt a világ szexfüggő hatalmasságaival, a rajzfilm meghökkentő jóslatai talán nem is jóslatok voltak, csak bennfentes információk a jövővel kapcsolatban.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk