„Nem is volt az olyan jó” - érdemes-e visszasírni a régi szerelmeket a pszichológus szerint?
Csakhogy ez is tévhit. A személyiségünk működését nem tudjuk csak úgy átprogramozni. A másikét sem.
Lehet, hogy a dolog esetleg megérne egy újabb próbát, de valószínűleg ugyanúgy vakvágányra futna. Mert senki sem változik annyit egyik napról a másikra, hogy hirtelen működőképessé tegyen valamit, ami - nézzünk szembe vele - nem volt az.
Az az ember, akit elvesztettünk, az agyunkban óhatatlanul egyfajta dicsfényben ragyog. Ő az örök "elszalasztott lehetőség", a "mi lett volna, ha", a "lelki társ, akinél jobban soha, senki nem fog megérteni engem." Ám ezzel a múltba révedezéssel a szakemberek szerint csak egyet érünk el: hogy tudat alatt tönkrevágjuk a jelent, szabotáljuk a lehetséges, jövőbeli kapcsolatainkat.
Rövidebben: nem adunk esélyt senkinek, mert még mindig az ex után ácsingózunk.
A pszichológusok azt mondják: ez a taktika az önsorsrontás iskolapéldája. Persze, emlékezzünk a szép dolgokra, a lángoló pillanatokra, a szerelmes összebújásokra, de gondoljuk azért végig a másik oldalt is. Először is: tudatosítsuk magunkban: VÉGE VAN. Az exünk a múlt. A jelen és a jövő pedig még nyitott, számtalan lehetőséggel teli.
A szakemberek azt tanácsolják: készítsünk listát - igen, írásban - a volt szerelmünk jó és rossz tulajdonságairól, ez segít reálisan látni a dolgokat. Szakítsunk meg vele minden kapcsolatot, amennyire csak lehet. Még csak véletlenül se vizsgálgassuk a Facebook vagy Instagram profilját.
Végül pedig: próbáljunk meg a jelenben élni, és nyitni a jövő felé. Kovácsoljuk terveket, tűzzünk ki célokat, értsük meg, hogy az élet az, ami előttünk van, és nem az, ami már jóvátehetetlenül megtörtént.
Trenírozzuk az agyunkat arra, hogy a régi dolgok helyett az újakra koncentráljon. A pszichológusok szerint ez az egyetlen módja annak, hogy tényleg tiszta lappal kezdhessünk egy kapcsolatot: nem az exünkkel, hanem valaki mással. Ha szerencsénk van, egy sokkal jobbal.