Megcsalod a párod? Akkor olyan vagy, mint aki eljátssza a saját halálát
Elizabeth Greenwood neve nem biztos, hogy a hazai olvasók számára ismerősen cseng, bár az Egyesült Államokban több könyve is megjelent, melyek közül az egyik különösen érdekes. Ez a Playing Dead: A Journey Through the World of Death Freud címet kapta. Magyarul ez nagyjából annyit tesz, Halottat játszani: Utazás a halálos csalások világában. A „death freud”-ra nincs is kifejezetten magyar szó, a „halálcsalás” nagyjából annyit tesz, hogy valaki eljátssza, hogy meghalt, eltűnik – és valószínűleg más személyazonossággal valahol máshol teljesen új életet kezd. Erről szólt például a Holtodiglan című film – és könyv – is.
Ezek az ügyek nem is olyan ritkák Amerikában – szerencsére nálunk még nem annyira menő, mert kis ország vagyunk, nem lehet olyan messzire menekülni -, s ezekkel foglalkozott Greenwood készülő könyvében két évvel ezelőtt, amikor a magánélete is drámai fordulatot vett. Erről írt egy személyes hangvételű esszét a Marie Claire-be, ugyanis nem tudott elmenni amellett, hogy az élet tálcán kínálta elé a megoldást a szakmai kérdésére: csak épp nem egy csaló sztorija, hanem ő maga és a saját hűtlensége volt a válasz. Történetéből az derül ki, hogy miközben a halállal játszó, csaló férfiakról írt könyvet,
valójában a saját tudatalattijában turkált.
Greenwood ugyanis megcsalta az akkori pasiját, és nem is akárhogy: titokban, heteken át egy nála elismertebb íróval találkozgatott. Már ekkor feltűnt neki, hogy ugyanazt csinálja, mint vizsgálatának tárgyai: a férfiak, akik eltűnnek a társadalom elől és eljátsszák a saját halálukat csak azért, hogy elmeneküljenek például egy pénzügyi katasztrófa elől (az Ozark című remek sorozat gyakorlatilag erről szól). Vagy bejelentsék a feleségüknek, hogy válni akarnak (állítólag ettől is rettegnek).
Greenwood saját könyvbemutatóján
Az élet úgy hozta, hogy a szerző megszakíthatta volna a kapcsolatát a szeretőjével, mégsem tette. Titkos találkahelyeket keresgélt, sutyiban nézegette a telefonját. Pedig ekkorra már nyilvánvaló volt, hogy a párjával barátsággá szelídült a dolog, mégsem szakított vele, hogy felvállalja új kapcsolatát. Mit is vállalt volna fel – az írónak - őt nem nevezi meg - is felesége volt.
Mivel könyve miatt alaposan tanulmányozta az eltűnt férfiak történeteit, tudta, hogyan kell eltüntetnie a nyomokat: sms-eket törölni, IP-címet figyelni, fotókat, üzeneteket, keresési találatokat megsemmisíteni. Azt azonban nem gondolta volna, hogy nem digitálisan, hanem a legbanálisabban – „analóg módon” fog lebukni, ahogy ő írja.
Vajon el lehet-e teljesen tűnni a 21. században? Meg lehet-e úszni egy tettetett halált minden következmény nélkül? A választ akkor értette meg, amikor egy véletlenül az asztalon felejtett naplójegyzetébe belepillantott a barátja.
A bizonyíték magáért beszélt, és másnap már nem alhatott addigi otthonában.
Lehet, hogy tudat alatt azt akarta, hogy leleplezzék, hiszen, mint írja, a halállal csalók inkább ezt a bizarr utat választják, minthogy szembesüljenek a problémáikkal és szeretteikkel.
Hogyan jutott el idáig? Úgy, ahogy a csalók, volt kénytelen beismerni magának: hazugsággal, titkolózással, rejtőzködéssel. Ezt a cikket egyébként egy ismert közmondással is leírhattuk volna, amiben szerepel egy hazug ember és egy sánta kutya, de így sokkal érdekesebb volt.
