– Három ausztriai sí-víkendre mentem ki vele. Kétségtelenül beleláttam egy életformába, amelyről addig fogalmam sem volt. A luxusszeretőébe. Több órás utak a festői, osztrák hegyek között, egy olyan kocsiban, ami belülről egy űrhajóhoz hasonlított. Eldugott, romantikus luxus-szállodácskák, aranyozott kandallókkal meg vajpuha bőrkanapékkal. Medencék, jacuzzik, a nyugágyam mellé odakészített sonkás sárgadinnye-tál, meg mangós, forró limonádé.

Süppedős szőnyegű masszázs-szobák. Diszkrét személyzet, olyan svédasztal, olyan egzotikus kaják, amilyeneket itthon a legjobb helyeken se láttam. Úgy éreztem magam, mint egy James Bond filmben.

Ő egész nap síelt, de reggel, este órákig együtt voltunk, rajongott értem, a tenyerén hordott. Én napközben wellnesseztem, a városka üzleteiben vásárolgattam, mindig sok pénzt hagyott nálam. Vacsora után kézenfogva sétáltunk a mesebeli, kivilágított főutcán, a ropogó hóban, csupa jól láthatóan gazdag ember között. Magyar szót még csak véletlenül se hallottunk. 

Hallgattam. Az arca most révedező volt, de hamar visszazökkent. 

– Ám a kipárnázott luxusnak ára volt. Hiába menekültem a gondolat elől, hogy csak egy szerető vagyok, hogy soha nem leszek második feleség, a valóság hamar orrba vágott. Ott kezdődött, hogy naponta háromszor felhívta az asszonyt. Többnyire akkor, amikor zuhanyoztam, vagy épp alibiből kiszaladt a parkolóba, mert "a kocsiban hagyott valamit". Egyszer úgy elmaradt, hogy utánamentem, rányitottam a kocsiajtót, és bemosolyogtam: "Hé, hát te itt vagy?" Akkor vettem észre, hogy telefonál.

Dühösen átnyúlt, kirántotta a kezemből az ajtót, és bevágta, csak úgy nyekkent. Aztán pár perc múlva kiszállt, és rám rivallt: "Te normális vagy?"

Amikor hazaértünk, a budaörsi Tesco-parkolóban tett ki, nehogy bárki meglásson a kocsijában. Onnan taxiztam haza. De előtte még eltüntette a nyomokat. Néztem a seggét, ahogy eszeveszettül takarít utánam a kocsiban, hogy az asszony még a maradék, rózsaszín zacskós papírzsepimet se találja meg. Nem tudtam, hogy sírjak vagy röhögjek, komolyan.  

– És a feleség tényleg semmit nem tudott?

– Így visszagondolva, szerintem de. Az alatt a három hétvége alatt nyilvánvalóvá vált a számomra, hogy ez a férfi legalább húsz éve így él. Sőt, ahogy mesélte, a barátai is. "Az üzleti világ ilyen, kicsim" – mondta sajnálkozva az utolsó vacsoránkon, a varázslatos, alpesi panzióban, ahol közöltem vele, hogy nekem ennyi volt, vége. A pincér fehérbort töltött neki egy karcsú pohárba, ő belekortyolt, aztán megbocsátóan mosolygott rám, mint egy butuska, de szép cicára. Akkor már egyértelmű volt, hogy az első pillanattól hazudott.

Van neki otthon az asszony, akit már megszokott, és aki a jómódért szépen félrenéz. Ő meg sorjázza a szeretőcskéket. Miután én kidobtam, láttam, hogy pár nap múlva újra a külföldi társkeresőn portyázott. Ott ugye nem botlik kínos ismerősbe.  

– Te pedig gazdagabb lettél egy tapasztalattal – sóhajtottam.

– Meg néhány márkás parfümmel, jó ruhával és egy fehérarany karkötővel – kuncogott, de aztán megfagyott a szép porcelán arca. Most boldogtalannak tűnt.

– Nézd, nincs mentségem. Ha csak három hétvégére is, de eladtam magam. Lefeküdtem egy nős pasival azért a semmihez sem fogható érzésért, hogy talán egyszer én is luxusfeleség leszek. Fellebbent előttem a felső tízezer kulisszáinak fátyla, és ez elvette az eszem. Hiszen ki ne akarna így élni?

Azt hittem, egyszerre kapom meg a szerelmet és a jólétet, én, hülye Disney-hercegnő.

Fura és keserű volt ráébredni, hogy ez a pasas nem emberi kapcsolatokban, hanem tranzakciókban nézi a világot. A nő – a felesége is, én is, a többi szerető is – olyanok vagyunk neki, mint egy márkás karóra. Megveheti, lecserélheti, használhatja kedvére. Talán nem minden gazdag férfi ilyen, de szerintem ez egy kaszt. És az őket "kiszolgáló" luxusszeretőké is az.

– Ezek szerint te nem születtél szeretőnek – megbocsátón néztem rá, amolyan női bajtársiassággal. Rázta a göndör fürtjeit, de nem nézett a szemembe.

– Nem. Aki szeretőnek szegődik, akármennyi pénzért, luxusutakért, Gucci-napszemüvegekért, ötcsillagos wellness-hétvégékért, sőt, akár a szerelemért, a "mégiscsak engem választ" reményéért, annak egy valamit biztosan tudnia kell hosszú távon elviselni. 

Rövid szünet után, suttogva bögte ki: – A megalázottságot.