Életük legszebb napja lehetett volna egy skót pár esküvőjének napja, ám sajnos a legrosszabb lett, egyikük számára pedig az utolsó. A vőlegény ugyanis a menyegző közepén halt meg, alig pár perccel azelőtt, hogy egybekeltek volna szerelmével - számolt be róla a Mirror.
Paul és Alison Wynn 21 évig voltak együtt, még 1999-ben ismerkedtek meg egymással. Öt közös gyerekük született, a legidősebb már 20 éves, a legfiatalabb pedig alig négy éves. A férfi 2019 októberében kérte meg párja kezét,
az esküvő időpontját pedig idén július 16-ra tűzték ki, de miután kiderült, hogy Paul beteg, előrébb hozták, nehogy túl késő legyen.
Az 57 éves férfi májusban kereste fel a háziorvosát, miután azt tapasztalta, hogy folyamatosan vérzik a köldöke, és sokat fogyott akarata ellenére. Alig tudott enni, és végül már csak folyadékot tudott fogyasztani. Egy endoszkópiás vizsgálat során kiderült, hogy három sérve is van, másnap pedig a CT-vizsgálat azt is kimutatta, hogy rákja van, sőt a hasnyálmirigyéről már a májára és a tüdejére is átterjedt. Az orvosok azt mondták, hogy a betegség súlyossága miatt minimum hat hete, maximum két hónapja lehet már csak hátra.
A pár úgy döntött, hogy ennek fényében már hamarabb megtartják az esküvőt, Paul utolsó kívánsága ugyanis az volt, hogy még a halála előtt összeházasodhasson szerelmével. A számukra egyébként is keserédes ünnepnap azonban rémálommá vált, miután a férfi már azt sem érhette meg, hogy kimondják az igent.
Június 25-én délután már a városházánál voltak, amikor a menyasszony rájött, hogy otthon hagyta a csokrát, ezért 10 percet kellett várniuk, amíg egy barátjuk elhozta. Alison már ekkor észrevette a párján, hogy kicsit kényelmetlenül érzi magát, és látta, hogy kilazította a skótszoknyáját. A férfit egy gurulós széken vitték el a lifthez, mert már nem volt ereje felsétálni a lépcsőn, és nehezen vett levegőt.
A menyasszonyt legidősebb gyermekük, Sandy vezette volna az oltárhoz, ám amikor beléptek a házasságkötő terembe, a nő azzal szembesült, hogy vőlegénye összeesett. Hiába érkezett gyorsan a segítség, hiába próbálkoztak defibrillátorral is, sajnos nem tudták újraéleszteni.
"Nagyon nehéz volt. Eltartott egy darabig, mire eljutottam idáig, ahol most tartok. Mintha csak tegnap történt volna. Minden reggel felkelek, hogy ellássam a gyerekeimet, de enni sem bírok. Paullal 2004-ben elveszítettünk egy babát, az édesanyja pedig tavaly hunyt el, így az ad egy ki békességet, hogy már legalább velük van"
- mondta az összetört özvegy.
Elmondása szerint Paul fantasztikus férfi volt, aki a családjáért élt, és az utolsó pennyjét is odaadta volna, hogy segítsen valakinek.
A család közeli barátai adománygyűjtést indítottak még az esküvő előtt, hogy a menyegző emlékezetes legyen, de sokan még a történtek után is adakoztak számukra.
Életük legszebb napja lehetett volna egy skót pár esküvőjének napja, ám sajnos a legrosszabb lett, egyikük számára pedig az utolsó. A vőlegény ugyanis a menyegző közepén halt meg, alig pár perccel azelőtt, hogy egybekeltek volna szerelmével - számolt be róla a Mirror.
Paul és Alison Wynn 21 évig voltak együtt, még 1999-ben ismerkedtek meg egymással. Öt közös gyerekük született, a legidősebb már 20 éves, a legfiatalabb pedig alig négy éves. A férfi 2019 októberében kérte meg párja kezét,
Regisztrálj, vagy lépj be, hogy tovább tudd olvasni a cikket!
Egy vita hevében szinte reflexből csúsznak ki olyan mondatok, amelyek látszólag csak a pillanatnyi feszültséget hivatottak levezetni. Ártalmatlannak tűnnek, mégis, mint a lassan ható méreg, hosszú távon
képesek erodálni a legstabilabb kapcsolatok alapjait is: a bizalmat, a biztonságérzetet és az intimitást.
Három ilyen, hétköznapinak álcázott, de valójában rendkívül káros mondatot azonosított egy párkapcsolati pszichológus, akinek elemzése idén februárban ismét nagyot futott az online médiában, rávilágítva, milyen könnyen válhat a kommunikáció a kapcsolat csendes gyilkosává.
A téma hátterét Dr. Jeffrey Bernstein klinikai pszichológus Psychology Today szaklapban megjelent, nagy hatású cikke adja, amelyben elemzi a verbális agresszió finomabb formáit. A szakértő szerint
a probléma gyökere gyakran az, hogy a felek nincsenek tudatában annak, milyen mély sebeket ejtenek a partnerükön egy-egy odavetett megjegyzéssel.
Bernstein három konkrét kifejezést emel ki, amelyek vörös zászlóként szolgálnak minden párkapcsolatban: „Túl érzékeny vagy.”, „Túlreagálod.” és „Nem nagy ügy.”
Mindhárom ugyanazt a célt szolgálja: a másik fél érzéseinek érvénytelenítését, leértékelését. „Haragot csillapítani próbálhatsz, de az ilyen válaszok lekezelőek és ítélkezők” – magyarázza Dr. Jeffrey Bernstein. Amikor valaki azt mondja a partnerének, hogy „túl érzékeny”, valójában azt üzeni: az érzelmeid hibásak, irracionálisak, és a probléma nem a helyzetben, hanem benned van. Ez szégyent és bizonytalanságot szül, és
arra készteti a másikat, hogy a jövőben inkább elfojtsa az érzéseit, ami egyenes út az érzelmi eltávolodáshoz.
Hasonlóan destruktív a „Túlreagálod/Csak vicceltem.” mondat, amely a gázlángolás nevű manipulatív technika egyik klasszikus eszköze. A beszélő ezzel megkérdőjelezi partnere valóságérzékelését, azt sugallva, hogy
a reakciója aránytalan, és a probléma valójában „csak a fejében létezik”.
Bernstein egy esettörténeten keresztül mutatja be a folyamat pusztító hatását. Egy Lisa nevű páciense arról számolt be, hogy kapcsolata elején partnere, Aaron még rajongott érte. „A kezdeti időkben Aaron azt mondogatta, hogy megőrül értem…” – idézte fel Lisa. Később azonban a dinamika megváltozott. Amikor Lisa valamilyen sérelmét fejezte ki, Aaron rendszeresen azzal hárított, hogy a nő túlreagálja a dolgokat. A folyamatos érzelmi érvénytelenítés odáig vezetett, hogy Lisa teljesen elvesztette a kapcsolatba vetett hitét, és a terápián már csak egyetlen, végső mondat hangzott el tőle: „Végeztem!”
A harmadik mondat, a „Nem nagy ügy.”, az érzelmek bagatellizálásával éri el ugyanazt a hatást. Minimalizálja a másik fájdalmát, és azt az üzenetet közvetíti, hogy az ő problémája jelentéktelen, nem érdemel figyelmet.
Ezek a mondatok ritkán állnak magukban; gyakran két másik romboló viselkedési minta kíséri őket.
Az egyiknél a felek fejben listát vezetnek a másik okozta sérelmekről, hibáiról vagy éppen a jó cselekedetekről.
„Ki kért utoljára bocsánatot? Ki tett többet a házimunkáért?” Ez a mentalitás a partneri viszonyt egy folyamatos versengéssé, hatalmi harccá silányítja. A másik veszélyes kísérőjelenség a falépítés, amelyet a Gottman-kutatások a válás egyik legbiztosabb előrejelzőjeként tartanak számon.
Ez az a pont, amikor az egyik fél a vita során teljesen lezár: nem válaszol, elfordul, kivonul a helyzetből, érzelmi falat emelve maga és a partnere közé.
„A falépítés nem sok jóval kecsegtet bármely kapcsolat jövőjét illetően” – figyelmeztetett Bernstein a Psychology Today-ben.
Aki felismeri ezeket a mintákat a saját kommunikációjában, tudatos váltással javíthat a helyzeten. A minősítő, hibáztató mondatok helyett érdemes úgynevezett „én-üzeneteket” használni, amelyek a saját érzéseinkre és élményeinkre fókuszálnak. Ahelyett, hogy „Túl érzékeny vagy”, mondhatjuk azt: „Amikor ez történik, én sebezhetőnek és meg nem értettnek érzem magam.” Ez a megfogalmazás nem támad, hanem párbeszédre hív.
Ha a vita elmérgesedik, konstruktívabb egy rövid, előre egyeztetett szünetet kérni. Például:
„Most túl feszült vagyok ahhoz, hogy ezt megbeszéljük. Szükségem van húsz perc szünetre, de utána folytassuk, mert fontos, hogy megoldjuk.”
A kulcs a garantált visszatérés; a szünet nem menekülés, hanem az érzelmi szabályozás eszköze. Az érzelmek érvényesítése szintén kritikus fontosságú. Egy olyan mondat, mint „Hallom, hogy ez most nagyon rosszul esik neked, és fontos nekem, amit mondasz. Beszéljük át, amikor mindketten nyugodtabbak vagyunk”, képes lehet deeszkalálni a legfeszültebb helyzetet is, mivel elismeri a másik fájdalmát anélkül, hogy feltétlenül egyetértenénk a helyzetértékelésével.
Egy vita hevében szinte reflexből csúsznak ki olyan mondatok, amelyek látszólag csak a pillanatnyi feszültséget hivatottak levezetni. Ártalmatlannak tűnnek, mégis, mint a lassan ható méreg, hosszú távon
képesek erodálni a legstabilabb kapcsolatok alapjait is: a bizalmat, a biztonságérzetet és az intimitást.
Három ilyen, hétköznapinak álcázott, de valójában rendkívül káros mondatot azonosított egy párkapcsolati pszichológus, akinek elemzése idén februárban ismét nagyot futott az online médiában, rávilágítva, milyen könnyen válhat a kommunikáció a kapcsolat csendes gyilkosává.
Regisztrálj, vagy lépj be, hogy tovább tudd olvasni a cikket!
A legrombolóbb kapcsolati viselkedés, amitől láthatatlannak érzed magad: a stonewalling lassan tönkre teszi a szerelmet
Amikor a szavak lepattannak a párodról, az jobban fájhat, mint a veszekedés. Sokan nem is tudják, hogy ez a viselkedés vészreakció, nem szándékos gonoszság.
Amikor a párod rád se néz, csak a semmibe bámul, miközben te kéred, hogy szólaljon meg, az borzasztó.
A szoba megtelik feszültséggel, te pedig úgy érzed, a falnak beszélsz. Mintha ott sem lennél.
Ez a dermesztő csend, a stonewalling, vagyis a kőfalazás, az érzelmi bezárkózás egyik legkegyetlenebb formája. Kapcsolatok ezreit teszi tönkre.
Ilyenkor az egyik fél a vita hevében érzelmileg teljesen kivonul, és megtagad mindenféle kommunikációt. Elhallgat, nem szól a másikhoz, ráadásul üres tekintettel néz, karba teszi a kezét, vagy egyszerűen kisétál a szobából, elérhetetlenné válva.
Sokan azt hiszik, ez szándékos gonoszság, pedig sokszor csak a félelem áll mögötte.
„Egyfajta védekező mechanizmus, amikor az idegrendszer egyszerűen lekapcsol, mert úgy érzi, nem bírja el a feszültséget” – mondta lapunknak egy pszichológus. A Gottman Intézet kutatásai, melyeket a ted.com is ismertetett, alátámasztják, hogy
ez a viselkedés az egyik legrombolóbb egy párkapcsolatban, mert a túlterheltségből fakadó lezárkózás a másik fél számára elutasításként csapódik le.
Míg a néma büntetés szándékos bántalmazás, a kőfalazás többnyire egy belső vészfék behúzása.
A falat emelő fél egyébként nem nyer semmit, mert a megoldatlan konfliktusok miatt egyre jobban eltávolodnak egymástól a partnerével.
A kimondatlan szavak lassan felgyülemlenek, és egy nap a felek arra ébrednek, hogy két idegen él egymás mellett. A csend mérgezi a bizalmat, megöli az intimitást, és egyenes út a tartós elégedetlenséghez vagy a szakításhoz. A kör azonban megtörhető, de ehhez mindkét fél elszántsága szükséges. Az első lépés, hogy a pár nyugodt körülmények között beszéljen erről a mintáról.
A legfontosabb a közös szabályok megalkotása. Például ha valaki érzi, hogy lekapcsolna, jelezze, hogy szüksége van húsz percre, de utána visszajön és megbeszéli a konfliktust.
Így lehet felelősséget vállalni a problémák mélyítése helyett.
Ez idő alatt a visszavonuló félnek nem a sérelmein kell rágódnia, hanem meg kell nyugtatnia magát, például egy sétával vagy légzéstechnikával.
A feleknek türelmesnek kell lenniük egymáshoz, hiszen a nyomásgyakorlás csak ront a helyzeten. Ha a minták mélyen gyökereznek, egy terapeuta segíthet elsajátítani azokat a kommunikációs technikákat, amelyekkel megelőzhető a teljes bezárkózás.
A "kőfalazás" láthatatlan falakat épít, ám ezeket le lehet bontani. A cél nem a vita nélküli élet, hanem az, hogy a legnehezebb pillanatokban se engedjék el egymás kezét.
Ha vacsorakor az asztal túloldalára nézel, melyik tekint vissza rád: a párod szeme vagy a telefon hátulja? A kérdés talán furcsán hangzik, de egyre több kapcsolatban ez a mindennapi valóság. Az a néhány perc, amíg a partnered egy vicces videóra, egy bejövő üzenetre vagy a hírfolyamra fókuszál, miközben te beszélsz hozzá, ártalmatlan apróságnak tűnhet. A legfrissebb tanulmányok szerint azonban
ezek az apró pillanatok összeadódnak, és egy láthatatlan, lassú méregként szivárognak be a kapcsolatba, csökkentve a közelséget és az elégedettséget – észrevétlenül, nap mint nap.
A jelenségnek már neve is van: „phubbing”, a telefon (phone) és a mellőzés (snubbing) szavak összevonásából. Azt a helyzetet írja le, amikor valaki a jelenlévő társa helyett a telefonjára figyel. Bár a fogalom nem új, az idei februárban publikált pszichológiai összefoglalók már egyértelműen rámutatnak, hogy nem csupán udvariatlanságról van szó, hanem egy olyan viselkedésmintáról, amelynek mély és mérhető hatása van a párkapcsolatok minőségére. A válasz arra, hogy egy odavetett pillantás a képernyőre pontosan hogyan rombolja a kapcsolatot, nem is annyira a technológiában, mint inkább az emberi lélek legmélyebb szükségleteiben rejlik.
A kulcsfogalom a „szeretetmegvonás”. Egy tavaly augusztusban, a Journal of Social and Personal Relationships című szaklapban publikált, 51 együtt élő pár adatait elemző tanulmány jutott arra a következtetésre, hogy a partner telefonozása nem közvetlenül csökkenti az elégedettséget. A valódi kárt egy közvetítő mechanizmus okozza:
amikor az egyik fél azt éli meg, hogy a párja inkább a telefonjával van elfoglalva, kevesebb szeretetet, törődést, figyelmet és megerősítést érez.
Ez a szeretethiány az, ami lefelé húzza a kapcsolat-elégedettséget, ráadásul nemcsak annál, akit mellőznek. A vizsgálat párszintű (dyadikus) elemzése kimutatta, hogy
a negatív érzés „áthullámzik” a másik félre is, mérgezve a közös légkört.
„Egyik legfontosabb tanulságunk, hogy amikor valaki úgy érzi, a párja inkább a telefonjára figyel, kevésbé érzi magát szeretve és fontosnak, és végső soron ez kárt okozhat a kapcsolatnak” – fogalmazta meg a lényeget Amanda Denes, a Connecticut Egyetem kommunikációprofesszora, a tanulmány vezető szerzője.
Nem mindenki reagál egyformán erősen a szokásra – van, akinek ez a viselkedés különösen fáj. Egy tavalyi, napi naplóvizsgálaton alapuló elemzés kimutatta, hogy a magas kötődési szorongással élő emberek – akik alapvetően félnek az elhagyástól és erős megerősítésigényük van – sokkal jobban szenvednek a phubbingtól. Azokon a napokon, amikor a partnerük a telefonjára figyelt, több lehangoltságról és alacsonyabb önértékelésről számoltak be. Sőt, náluk sokkal gyakoribb a „visszacsapás” is, ami egy negatív spirált indít el.
„A magas kötődési szorongással élők gyakrabban vágtak vissza – a telefonjukhoz nyúltak megerősítésért, amikor a partner elérhetetlennek tűnt”
– mondta a Phys.org-nak Dr. Kathy Carnelley, a Southamptoni Egyetem pszichológusa.
A számok kijózanítóak. Egy tavalyi, több tucat tanulmányt összegző metaanalízis rendszerszinten is megerősítette: a partner-phubbing következetesen együtt jár az alacsonyabb kapcsolat-elégedettséggel, a gyengébb intimitással és a több konfliktussal.
A laboratóriumi és terepkísérletek még mélyebbre ásnak a viselkedés dinamikájában. Az Elvárássértés-elmélet keretében végzett vizsgálatok arra jutottak, hogy
az együttlét alatti telefonozás a „szociális kizárás” üzenetét hordozza, csökkenti a másik iránti vonzalmat és a jövőbeni interakció iránti vágyat.
A hatás különösen akkor erős, ha a telefonozás nem a beszélgetés része (például egy útvonal közös megkeresése), hanem attól teljesen független. Egy klasszikus kísérletben azt is kimutatták, hogy ha egy közös étkezés során a telefon csupán az asztalon van, a résztvevők mérhetően kevésbé élvezik az együttlétet és gyengébbnek élik meg a kapcsolódást. A legriasztóbb eredmények talán azok, amelyek szerint a phubbing növelheti a „dehumanizáció” érzetét is: a mellőzött fél egy idő után kevésbé „emberinek” észleli a telefonjába merülő partnerét, ami tovább rombolja a kapcsolat minőségét.
A helyzetet tovább bonyolítja, hogy sokszor nem is a tényleges viselkedés, hanem annak észlelése számít. Egy dyadikus naplóvizsgálat arra a meglepő eredményre jutott, hogy a „partnerem phubbol” érzése napi szinten sokkal erősebben jósolta a kapcsolatminőség romlását, mint a partnerek által ténylegesen bevallott telefonhasználat. „A phubbing nem az, amikor valamit tényleg meg kell nézned. Hanem az, amikor azt üzened:
‘Most a telefonomra figyelek, nem rád.’ Ez látványos jelzés, hogy már nem hallgatsz”
– nyilatkozta a GBH-nek Kathryn Coduto, a Bostoni Egyetem média- és kommunikációkutatója.
A pszichológusok egyszerű, a mindennapokba könnyen beépíthető stratégiákat javasolnak. Az egyik leghatékonyabb a „telefonparkoló”: egy tál vagy kosár az asztal sarkán, ahová minden közös étkezés előtt némítva bekerülnek a készülékek. Szintén működőképes a napi két-három előre egyeztetett „online-idősáv”, amikor mindenki elintézheti a halaszthatatlan üzeneteket, a köztes időben viszont a figyelem a partneré. Sok párnak segít egy „közös szabálykártya” megalkotása, ahol lefektetik, mit tekintenek a beszélgetést segítő (integráns) és mi az, ami már eltérítő (incidens) telefonhasználatnak.
A legapróbb, de talán legfontosabb szokás a „mondd ki, majd tedd le” technika: „Most két munkaüzenetre válaszolok. Utána lerakom, és figyelek rád.”
Ez az egyszerű mondat határidőt szab és visszacsatolást ígér, ami drasztikusan csökkenti a másik fél bizonytalanságát és mellőzöttség-érzését.
Ha vacsorakor az asztal túloldalára nézel, melyik tekint vissza rád: a párod szeme vagy a telefon hátulja? A kérdés talán furcsán hangzik, de egyre több kapcsolatban ez a mindennapi valóság. Az a néhány perc, amíg a partnered egy vicces videóra, egy bejövő üzenetre vagy a hírfolyamra fókuszál, miközben te beszélsz hozzá, ártalmatlan apróságnak tűnhet. A legfrissebb tanulmányok szerint azonban
ezek az apró pillanatok összeadódnak, és egy láthatatlan, lassú méregként szivárognak be a kapcsolatba, csökkentve a közelséget és az elégedettséget – észrevétlenül, nap mint nap.
A jelenségnek már neve is van: „phubbing”, a telefon (phone) és a mellőzés (snubbing) szavak összevonásából. Azt a helyzetet írja le, amikor valaki a jelenlévő társa helyett a telefonjára figyel. Bár a fogalom nem új, az idei februárban publikált pszichológiai összefoglalók már egyértelműen rámutatnak, hogy nem csupán udvariatlanságról van szó, hanem egy olyan viselkedésmintáról, amelynek mély és mérhető hatása van a párkapcsolatok minőségére. A válasz arra, hogy egy odavetett pillantás a képernyőre pontosan hogyan rombolja a kapcsolatot, nem is annyira a technológiában, mint inkább az emberi lélek legmélyebb szükségleteiben rejlik.
Regisztrálj, vagy lépj be, hogy tovább tudd olvasni a cikket!
„Ne aggódj! Én egy vidám kis robot vagyok” – ezt válaszolta a plüssjáték a szomorú kisfiúnak
A gyerekek hiába várnak vigaszt a drága játéktól, az egyszerűen lerázza a problémájukat. Szakértők szerint a hasonló termékek gyengíthetik a gyerekek képzelőerejét és érzelmi fejlődését.
Az ötéves Charlotte éppen egy Gabbo nevű, mesterséges intelligenciával működő plüssjátékkal beszélgetett egy londoni játszóházban a családjáról és a boldogságról.
Minden jól ment, a kislány még puszit is küldött a 80 fontos játéknak, amikor hirtelen kimondta: „Gabbo, szeretlek.” A gördülékeny beszélgetés itt megakadt.
„Barátságos emlékeztetőként kérjük, ügyelj arra, hogy az interakciók megfeleljenek a megadott irányelveknek. Mondd meg, hogyan szeretnél továbbhaladni” – válaszolta a játék a saját beépített korlátaiba ütközve.
Ez a kínos jelenet a Cambridge-i Egyetem kutatása során történt, amelyről a The Guardian számolt be március 13-án.
A vizsgálat során egy másik esetben a hároméves Josh azt mondta a játéknak, hogy szomorú, mire az így felelt: „Ne aggódj! Én egy vidám kis robot vagyok. Folytassuk a mókát. Miről beszélgessünk most?”
A kutatók arra jutottak, hogy ezek a termékek küszködnek a társas- és a szerepjátékkal, félreértik a gyerekeket, és nem megfelelően reagálnak az érzelmekre. Dr. Emily Goodacre, a tanulmány egyik szerzője egy tipikus példát is említett: „A gyerek azt mondta: ‘Nézd, hoztam neked egy ajándékot.’
Erre a játék: ‘Nem látom az ajándékot. Nincsenek szemeim.’
A szakemberek szerint a legnagyobb kockázat, hogy a játékok nem nyújtanak vigaszt, gyengíthetik a gyerekek képzelőerejét, és aggályos az is, hová kerülnek a beszélgetések adatai.
„Mivel ezek a játékok félreértelmezhetik az érzelmeket, vagy nem megfelelően reagálhatnak, előfordulhat, hogy a gyerek nem kap vigaszt a játéktól, és nem kap érzelmi támogatást egy felnőttől sem”.
A kutatók ezért szigorúbb szabályozást, új biztonsági minősítéseket sürgetnek, és azt javasolják, hogy korlátozzák a játékok képességét a barátság és más érzékeny kapcsolatok megerősítésére.
A gyártó reagált a kutatásra. Közleményük szerint „a gyermekek biztonsága irányítja termékfejlesztésünk minden aspektusát, és üdvözlünk minden független kutatást, amely segít javítani, hogyan tervezzük a technológiát a kisgyermekek számára.”
Hozzátették, hogy a félreértések is olyan területeket jelentenek, ahol a technológia folyamatosan fejlődik. „A mesterséges intelligencia gyermekeknek szánt termékekben való alkalmazása fokozott felelősséggel jár, ezért játékaink a szülői engedélyezésre, az átláthatóságra és az ellenőrzésre épülnek”.
A beszélgető MI‑játékok piaca gyorsan bővülő prémium szegmenst alkot.
Már 2025 végén több gyermek- és fogyasztóvédő szervezet is óva intette a szülőket az MI‑játékoktól, mert azok helyettesíthetik a kreatív emberi interakciókat és rosszul kezelhetik az érzékeny témákat. Egy korábbi botrány során egy MI‑maci szexuális tartalmú beszélgetésekbe keveredett, ami után a gyártó termékvisszahívást és biztonsági auditot jelentett be.
A piac gyorsan fejlődik, miközben a független, hosszú távú hatásvizsgálatok és a célzott szabványok hiányoznak – éppen ezt sürgetik a kutatók is.
Az ötéves Charlotte éppen egy Gabbo nevű, mesterséges intelligenciával működő plüssjátékkal beszélgetett egy londoni játszóházban a családjáról és a boldogságról.
Minden jól ment, a kislány még puszit is küldött a 80 fontos játéknak, amikor hirtelen kimondta: „Gabbo, szeretlek.” A gördülékeny beszélgetés itt megakadt.
„Barátságos emlékeztetőként kérjük, ügyelj arra, hogy az interakciók megfeleljenek a megadott irányelveknek. Mondd meg, hogyan szeretnél továbbhaladni” – válaszolta a játék a saját beépített korlátaiba ütközve.
Regisztrálj, vagy lépj be, hogy tovább tudd olvasni a cikket!
