Sokan hisznek a nyitott kapcsolatban, sokan pedig el sem tudják képzelni, hogy így éljenek. Egy angol házaspár előbbiek közé tartozik, a Sunnak pedig el is mesélték, hogy miért vált be nekik ez a kapcsolati forma.
Rae Michaelson és férje, Josh már 20 éve házasok, van két felnőtt gyerekük, és bár nagyon szeretik egymást, néhány éve eljött az a pont, amikor úgy érezték, hogy változásra van szükségük, hogy megmentsék a kapcsolatukat. 2017-ben döntöttek úgy, hogy nyitott házasságban élnek tovább, hogy ne veszítsék el egymást, de mással is lehessen szexuális kapcsolatuk.
„Mindig hűségesek voltunk egymáshoz, de 16 év házasság után úgy éreztük, a kapcsolatunk már nem az igazi. Voltak olyan szituációk, amikor megtetszett nekünk egy másik ember, de ennél több nem történt. Nem akartuk, hogy vége legyen a házasságunknak, de tudtuk, hogy ennél többre van szükségünk.
Végül bekerültünk egy olyan társaságba, ahol mindenki a többszerelműségben (poliamoria) hisz, és elmagyarázták nekünk, hogy az érzéseink normálisak. Ekkor jöttünk rá, hogy van egy másik, kevésbé hagyományos kapcsolati forma. 2017-ben aztán úgy döntöttünk, belevágunk, ekkor kezdtem el más férfiakkal is ismerkedni Josh beleegyezésével” – mesélt a kezdetekről a 42 éves feleség.
Pár hónappal később az 51 éves férj is találkozott egy nővel, ezt a szituációt pedig annyira élvezték, hogy továbbra is folytatni akarták az ismerkedést. Most már leginkább édeshármasban szeretkeznek, de emellett továbbra is csinálják kettesben is, mint régen. A legfontosabb szabály Rae szerint az, hogy nyitottnak kell lenni a másik szükségleteire, kommunikálni kell egymással, és mindent csak úgy szabad csinálni, hogy az mindegyik félnek jó legyen.
Amíg mindketten tisztelik egymást, addig nincsenek féltékenységi problémák. Tudom azt, hogy én vagyok Josh fő partnere, ő pedig az enyém
- magyarázta.
Elmondása szerint ebben az életformában az a legnehezebb, amikor a barátaiknak beszélnek erről. Sok barátot el is veszítettek, miután nyitott házasságra léptek, mert sokan nem értik meg őket. Rae reméli, hogy idővel a többszerelmű kapcsolatok is ugyanolyan elfogadottak lesznek mint a monogám kapcsolat.
Sokan hisznek a nyitott kapcsolatban, sokan pedig el sem tudják képzelni, hogy így éljenek. Egy angol házaspár előbbiek közé tartozik, a Sunnak pedig el is mesélték, hogy miért vált be nekik ez a kapcsolati forma.
Rae Michaelson és férje, Josh már 20 éve házasok, van két felnőtt gyerekük, és bár nagyon szeretik egymást, néhány éve eljött az a pont, amikor úgy érezték, hogy változásra van szükségük, hogy megmentsék a kapcsolatukat. 2017-ben döntöttek úgy, hogy nyitott házasságban élnek tovább, hogy ne veszítsék el egymást, de mással is lehessen szexuális kapcsolatuk.
Regisztrálj, vagy lépj be, hogy tovább tudd olvasni a cikket!
Bár a képernyőn újra tombol a romantika, a való életben a nőknek elegük lett a laza, elköteleződés nélküli randikból. Egy friss kutatás szerint tízből nyolc egyedülálló ausztrál nő több romantikára vágyik, mert frusztrálja őket, hogy a modern ismerkedés túlságosan is felszínessé és kötelezettségmentessé vált. A jelenségről a New York Post is beszámolt egy Bumble társkereső által végzett felmérésre hivatkozva, amely éppen akkor készült, amikor a romantikus történetek, mint a Bridgerton vagy a készülő, Margot Robbie és Jacob Elordi főszereplésével forgatott Üvöltő szelek-adaptáció, újra a kulturális figyelem középpontjába kerültek.
A felmérés adatai szerint a nők kétharmada olyan szerelmet szeretne, amilyet ezekben a történetekben lát, a Bumble pedig „Storybooking”-nak nevezte el a trendet, ami a gyors tempójú randikultúrára adott válasz. A kutatásból kiderül, hogy
a nők számára a tiszta kommunikáció, az érzelmi biztonság és a kölcsönös erőfeszítés a legfontosabb egy új kapcsolat elején,
sőt, ötből négyen ezeket ugyanolyan izgalmasnak tartják, mint a rejtélyt. Ezzel párhuzamosan tízből hét nő magabiztosabban húzza meg a határait, mint néhány évvel ezelőtt.
„A randikultúránk közismerten laza” – mondta Chantelle Otten, a Bumble kapcsolati szakértője. Szerinte a romantikus történetek a várakozást és a kiszámíthatóságot hozzák vissza, lelassítják a folyamatot és értelmet adnak neki.
„A nők továbbra is a szerelmi történetet akarják, de most már érzelmi zűrzavar nélkül. Olyan partnereket választanak, akik világosan kommunikálnak, erőfeszítést tesznek és tiszteletben tartják a határokat.”
A kutatás eredményeit a 30 éves, Alejandra is megerősíti, aki szerint a randikultúra „túl lezser és közönyös”. Tapasztalatai szerint a férfiak már alig közelednek a nőkhöz, hacsak nem ittasak. „Gyakran tapasztalom, hogy a férfiak kerülik a szemkontaktust, hogy aztán később megtaláljanak a közösségi médiában és rám írjanak. Ez egyszerűen nagyon lustának tűnik.” Alejandra számára a romantika a következetességről szól, nem az intenzitásról. „A korai szakaszban a romantikának nyugodtnak és szándékosnak kell lennie. Kiválasztani egy jó éttermet és lefoglalni, adni egy őszinte bókot, tartani a szemkontaktust és teljesen jelen lenni.”
Hasonlóan látja a helyzetet a 21 éves Eva is.
Szerinte a randizásból gyakran hiányzik a szenvedély, és széles körben tapasztalható a kiégés a vegyes jelzések, a ghosting és az érzelmi kiszámíthatatlanság miatt.
„Ha olyan sorozatokat nézel, mint a Bridgerton, elkezdesz vágyni a várakozásra, a kiszámíthatóságra és az érzelmi mélységre. Nem a drámára, csak a figyelmességre.”
Chantelle Otten szerint a kulcs az, hogy megkülönböztessük az egészséges romantikát a túlzó intenzitástól, például a legtöbb bántalmazó kapcsolat elején tapasztalható „love bombing”-tól. „Nem a romantika a probléma, hanem az indokolatlan intenzitás” – magyarázza a szakértő.
A valódi, egészséges romantika a kapcsolattal arányosan bontakozik ki, tiszteletben tartja a határokat, és biztonságos érzést nyújt.
Ahogy fogalmazott: „A romantikának hozzá kell adnia az életedhez, nem pedig eltérítenie azt.”
Bár a képernyőn újra tombol a romantika, a való életben a nőknek elegük lett a laza, elköteleződés nélküli randikból. Egy friss kutatás szerint tízből nyolc egyedülálló ausztrál nő több romantikára vágyik, mert frusztrálja őket, hogy a modern ismerkedés túlságosan is felszínessé és kötelezettségmentessé vált. A jelenségről a New York Post is beszámolt egy Bumble társkereső által végzett felmérésre hivatkozva, amely éppen akkor készült, amikor a romantikus történetek, mint a Bridgerton vagy a készülő, Margot Robbie és Jacob Elordi főszereplésével forgatott Üvöltő szelek-adaptáció, újra a kulturális figyelem középpontjába kerültek.
A felmérés adatai szerint a nők kétharmada olyan szerelmet szeretne, amilyet ezekben a történetekben lát, a Bumble pedig „Storybooking”-nak nevezte el a trendet, ami a gyors tempójú randikultúrára adott válasz. A kutatásból kiderül, hogy
Regisztrálj, vagy lépj be, hogy tovább tudd olvasni a cikket!
Egy vita hevében szinte reflexből csúsznak ki olyan mondatok, amelyek látszólag csak a pillanatnyi feszültséget hivatottak levezetni. Ártalmatlannak tűnnek, mégis, mint a lassan ható méreg, hosszú távon
képesek erodálni a legstabilabb kapcsolatok alapjait is: a bizalmat, a biztonságérzetet és az intimitást.
Három ilyen, hétköznapinak álcázott, de valójában rendkívül káros mondatot azonosított egy párkapcsolati pszichológus, akinek elemzése idén februárban ismét nagyot futott az online médiában, rávilágítva, milyen könnyen válhat a kommunikáció a kapcsolat csendes gyilkosává.
A téma hátterét Dr. Jeffrey Bernstein klinikai pszichológus Psychology Today szaklapban megjelent, nagy hatású cikke adja, amelyben elemzi a verbális agresszió finomabb formáit. A szakértő szerint
a probléma gyökere gyakran az, hogy a felek nincsenek tudatában annak, milyen mély sebeket ejtenek a partnerükön egy-egy odavetett megjegyzéssel.
Bernstein három konkrét kifejezést emel ki, amelyek vörös zászlóként szolgálnak minden párkapcsolatban: „Túl érzékeny vagy.”, „Túlreagálod.” és „Nem nagy ügy.”
Mindhárom ugyanazt a célt szolgálja: a másik fél érzéseinek érvénytelenítését, leértékelését. „Haragot csillapítani próbálhatsz, de az ilyen válaszok lekezelőek és ítélkezők” – magyarázza Dr. Jeffrey Bernstein. Amikor valaki azt mondja a partnerének, hogy „túl érzékeny”, valójában azt üzeni: az érzelmeid hibásak, irracionálisak, és a probléma nem a helyzetben, hanem benned van. Ez szégyent és bizonytalanságot szül, és
arra készteti a másikat, hogy a jövőben inkább elfojtsa az érzéseit, ami egyenes út az érzelmi eltávolodáshoz.
Hasonlóan destruktív a „Túlreagálod/Csak vicceltem.” mondat, amely a gázlángolás nevű manipulatív technika egyik klasszikus eszköze. A beszélő ezzel megkérdőjelezi partnere valóságérzékelését, azt sugallva, hogy
a reakciója aránytalan, és a probléma valójában „csak a fejében létezik”.
Bernstein egy esettörténeten keresztül mutatja be a folyamat pusztító hatását. Egy Lisa nevű páciense arról számolt be, hogy kapcsolata elején partnere, Aaron még rajongott érte. „A kezdeti időkben Aaron azt mondogatta, hogy megőrül értem…” – idézte fel Lisa. Később azonban a dinamika megváltozott. Amikor Lisa valamilyen sérelmét fejezte ki, Aaron rendszeresen azzal hárított, hogy a nő túlreagálja a dolgokat. A folyamatos érzelmi érvénytelenítés odáig vezetett, hogy Lisa teljesen elvesztette a kapcsolatba vetett hitét, és a terápián már csak egyetlen, végső mondat hangzott el tőle: „Végeztem!”
A harmadik mondat, a „Nem nagy ügy.”, az érzelmek bagatellizálásával éri el ugyanazt a hatást. Minimalizálja a másik fájdalmát, és azt az üzenetet közvetíti, hogy az ő problémája jelentéktelen, nem érdemel figyelmet.
Ezek a mondatok ritkán állnak magukban; gyakran két másik romboló viselkedési minta kíséri őket.
Az egyiknél a felek fejben listát vezetnek a másik okozta sérelmekről, hibáiról vagy éppen a jó cselekedetekről.
„Ki kért utoljára bocsánatot? Ki tett többet a házimunkáért?” Ez a mentalitás a partneri viszonyt egy folyamatos versengéssé, hatalmi harccá silányítja. A másik veszélyes kísérőjelenség a falépítés, amelyet a Gottman-kutatások a válás egyik legbiztosabb előrejelzőjeként tartanak számon.
Ez az a pont, amikor az egyik fél a vita során teljesen lezár: nem válaszol, elfordul, kivonul a helyzetből, érzelmi falat emelve maga és a partnere közé.
„A falépítés nem sok jóval kecsegtet bármely kapcsolat jövőjét illetően” – figyelmeztetett Bernstein a Psychology Today-ben.
Aki felismeri ezeket a mintákat a saját kommunikációjában, tudatos váltással javíthat a helyzeten. A minősítő, hibáztató mondatok helyett érdemes úgynevezett „én-üzeneteket” használni, amelyek a saját érzéseinkre és élményeinkre fókuszálnak. Ahelyett, hogy „Túl érzékeny vagy”, mondhatjuk azt: „Amikor ez történik, én sebezhetőnek és meg nem értettnek érzem magam.” Ez a megfogalmazás nem támad, hanem párbeszédre hív.
Ha a vita elmérgesedik, konstruktívabb egy rövid, előre egyeztetett szünetet kérni. Például:
„Most túl feszült vagyok ahhoz, hogy ezt megbeszéljük. Szükségem van húsz perc szünetre, de utána folytassuk, mert fontos, hogy megoldjuk.”
A kulcs a garantált visszatérés; a szünet nem menekülés, hanem az érzelmi szabályozás eszköze. Az érzelmek érvényesítése szintén kritikus fontosságú. Egy olyan mondat, mint „Hallom, hogy ez most nagyon rosszul esik neked, és fontos nekem, amit mondasz. Beszéljük át, amikor mindketten nyugodtabbak vagyunk”, képes lehet deeszkalálni a legfeszültebb helyzetet is, mivel elismeri a másik fájdalmát anélkül, hogy feltétlenül egyetértenénk a helyzetértékelésével.
Egy vita hevében szinte reflexből csúsznak ki olyan mondatok, amelyek látszólag csak a pillanatnyi feszültséget hivatottak levezetni. Ártalmatlannak tűnnek, mégis, mint a lassan ható méreg, hosszú távon
képesek erodálni a legstabilabb kapcsolatok alapjait is: a bizalmat, a biztonságérzetet és az intimitást.
Három ilyen, hétköznapinak álcázott, de valójában rendkívül káros mondatot azonosított egy párkapcsolati pszichológus, akinek elemzése idén februárban ismét nagyot futott az online médiában, rávilágítva, milyen könnyen válhat a kommunikáció a kapcsolat csendes gyilkosává.
Regisztrálj, vagy lépj be, hogy tovább tudd olvasni a cikket!
A legrombolóbb kapcsolati viselkedés, amitől láthatatlannak érzed magad: a stonewalling lassan tönkre teszi a szerelmet
Amikor a szavak lepattannak a párodról, az jobban fájhat, mint a veszekedés. Sokan nem is tudják, hogy ez a viselkedés vészreakció, nem szándékos gonoszság.
Amikor a párod rád se néz, csak a semmibe bámul, miközben te kéred, hogy szólaljon meg, az borzasztó.
A szoba megtelik feszültséggel, te pedig úgy érzed, a falnak beszélsz. Mintha ott sem lennél.
Ez a dermesztő csend, a stonewalling, vagyis a kőfalazás, az érzelmi bezárkózás egyik legkegyetlenebb formája. Kapcsolatok ezreit teszi tönkre.
Ilyenkor az egyik fél a vita hevében érzelmileg teljesen kivonul, és megtagad mindenféle kommunikációt. Elhallgat, nem szól a másikhoz, ráadásul üres tekintettel néz, karba teszi a kezét, vagy egyszerűen kisétál a szobából, elérhetetlenné válva.
Sokan azt hiszik, ez szándékos gonoszság, pedig sokszor csak a félelem áll mögötte.
„Egyfajta védekező mechanizmus, amikor az idegrendszer egyszerűen lekapcsol, mert úgy érzi, nem bírja el a feszültséget” – mondta lapunknak egy pszichológus. A Gottman Intézet kutatásai, melyeket a ted.com is ismertetett, alátámasztják, hogy
ez a viselkedés az egyik legrombolóbb egy párkapcsolatban, mert a túlterheltségből fakadó lezárkózás a másik fél számára elutasításként csapódik le.
Míg a néma büntetés szándékos bántalmazás, a kőfalazás többnyire egy belső vészfék behúzása.
A falat emelő fél egyébként nem nyer semmit, mert a megoldatlan konfliktusok miatt egyre jobban eltávolodnak egymástól a partnerével.
A kimondatlan szavak lassan felgyülemlenek, és egy nap a felek arra ébrednek, hogy két idegen él egymás mellett. A csend mérgezi a bizalmat, megöli az intimitást, és egyenes út a tartós elégedetlenséghez vagy a szakításhoz. A kör azonban megtörhető, de ehhez mindkét fél elszántsága szükséges. Az első lépés, hogy a pár nyugodt körülmények között beszéljen erről a mintáról.
A legfontosabb a közös szabályok megalkotása. Például ha valaki érzi, hogy lekapcsolna, jelezze, hogy szüksége van húsz percre, de utána visszajön és megbeszéli a konfliktust.
Így lehet felelősséget vállalni a problémák mélyítése helyett.
Ez idő alatt a visszavonuló félnek nem a sérelmein kell rágódnia, hanem meg kell nyugtatnia magát, például egy sétával vagy légzéstechnikával.
A feleknek türelmesnek kell lenniük egymáshoz, hiszen a nyomásgyakorlás csak ront a helyzeten. Ha a minták mélyen gyökereznek, egy terapeuta segíthet elsajátítani azokat a kommunikációs technikákat, amelyekkel megelőzhető a teljes bezárkózás.
A "kőfalazás" láthatatlan falakat épít, ám ezeket le lehet bontani. A cél nem a vita nélküli élet, hanem az, hogy a legnehezebb pillanatokban se engedjék el egymás kezét.
Ha vacsorakor az asztal túloldalára nézel, melyik tekint vissza rád: a párod szeme vagy a telefon hátulja? A kérdés talán furcsán hangzik, de egyre több kapcsolatban ez a mindennapi valóság. Az a néhány perc, amíg a partnered egy vicces videóra, egy bejövő üzenetre vagy a hírfolyamra fókuszál, miközben te beszélsz hozzá, ártalmatlan apróságnak tűnhet. A legfrissebb tanulmányok szerint azonban
ezek az apró pillanatok összeadódnak, és egy láthatatlan, lassú méregként szivárognak be a kapcsolatba, csökkentve a közelséget és az elégedettséget – észrevétlenül, nap mint nap.
A jelenségnek már neve is van: „phubbing”, a telefon (phone) és a mellőzés (snubbing) szavak összevonásából. Azt a helyzetet írja le, amikor valaki a jelenlévő társa helyett a telefonjára figyel. Bár a fogalom nem új, az idei februárban publikált pszichológiai összefoglalók már egyértelműen rámutatnak, hogy nem csupán udvariatlanságról van szó, hanem egy olyan viselkedésmintáról, amelynek mély és mérhető hatása van a párkapcsolatok minőségére. A válasz arra, hogy egy odavetett pillantás a képernyőre pontosan hogyan rombolja a kapcsolatot, nem is annyira a technológiában, mint inkább az emberi lélek legmélyebb szükségleteiben rejlik.
A kulcsfogalom a „szeretetmegvonás”. Egy tavaly augusztusban, a Journal of Social and Personal Relationships című szaklapban publikált, 51 együtt élő pár adatait elemző tanulmány jutott arra a következtetésre, hogy a partner telefonozása nem közvetlenül csökkenti az elégedettséget. A valódi kárt egy közvetítő mechanizmus okozza:
amikor az egyik fél azt éli meg, hogy a párja inkább a telefonjával van elfoglalva, kevesebb szeretetet, törődést, figyelmet és megerősítést érez.
Ez a szeretethiány az, ami lefelé húzza a kapcsolat-elégedettséget, ráadásul nemcsak annál, akit mellőznek. A vizsgálat párszintű (dyadikus) elemzése kimutatta, hogy
a negatív érzés „áthullámzik” a másik félre is, mérgezve a közös légkört.
„Egyik legfontosabb tanulságunk, hogy amikor valaki úgy érzi, a párja inkább a telefonjára figyel, kevésbé érzi magát szeretve és fontosnak, és végső soron ez kárt okozhat a kapcsolatnak” – fogalmazta meg a lényeget Amanda Denes, a Connecticut Egyetem kommunikációprofesszora, a tanulmány vezető szerzője.
Nem mindenki reagál egyformán erősen a szokásra – van, akinek ez a viselkedés különösen fáj. Egy tavalyi, napi naplóvizsgálaton alapuló elemzés kimutatta, hogy a magas kötődési szorongással élő emberek – akik alapvetően félnek az elhagyástól és erős megerősítésigényük van – sokkal jobban szenvednek a phubbingtól. Azokon a napokon, amikor a partnerük a telefonjára figyelt, több lehangoltságról és alacsonyabb önértékelésről számoltak be. Sőt, náluk sokkal gyakoribb a „visszacsapás” is, ami egy negatív spirált indít el.
„A magas kötődési szorongással élők gyakrabban vágtak vissza – a telefonjukhoz nyúltak megerősítésért, amikor a partner elérhetetlennek tűnt”
– mondta a Phys.org-nak Dr. Kathy Carnelley, a Southamptoni Egyetem pszichológusa.
A számok kijózanítóak. Egy tavalyi, több tucat tanulmányt összegző metaanalízis rendszerszinten is megerősítette: a partner-phubbing következetesen együtt jár az alacsonyabb kapcsolat-elégedettséggel, a gyengébb intimitással és a több konfliktussal.
A laboratóriumi és terepkísérletek még mélyebbre ásnak a viselkedés dinamikájában. Az Elvárássértés-elmélet keretében végzett vizsgálatok arra jutottak, hogy
az együttlét alatti telefonozás a „szociális kizárás” üzenetét hordozza, csökkenti a másik iránti vonzalmat és a jövőbeni interakció iránti vágyat.
A hatás különösen akkor erős, ha a telefonozás nem a beszélgetés része (például egy útvonal közös megkeresése), hanem attól teljesen független. Egy klasszikus kísérletben azt is kimutatták, hogy ha egy közös étkezés során a telefon csupán az asztalon van, a résztvevők mérhetően kevésbé élvezik az együttlétet és gyengébbnek élik meg a kapcsolódást. A legriasztóbb eredmények talán azok, amelyek szerint a phubbing növelheti a „dehumanizáció” érzetét is: a mellőzött fél egy idő után kevésbé „emberinek” észleli a telefonjába merülő partnerét, ami tovább rombolja a kapcsolat minőségét.
A helyzetet tovább bonyolítja, hogy sokszor nem is a tényleges viselkedés, hanem annak észlelése számít. Egy dyadikus naplóvizsgálat arra a meglepő eredményre jutott, hogy a „partnerem phubbol” érzése napi szinten sokkal erősebben jósolta a kapcsolatminőség romlását, mint a partnerek által ténylegesen bevallott telefonhasználat. „A phubbing nem az, amikor valamit tényleg meg kell nézned. Hanem az, amikor azt üzened:
‘Most a telefonomra figyelek, nem rád.’ Ez látványos jelzés, hogy már nem hallgatsz”
– nyilatkozta a GBH-nek Kathryn Coduto, a Bostoni Egyetem média- és kommunikációkutatója.
A pszichológusok egyszerű, a mindennapokba könnyen beépíthető stratégiákat javasolnak. Az egyik leghatékonyabb a „telefonparkoló”: egy tál vagy kosár az asztal sarkán, ahová minden közös étkezés előtt némítva bekerülnek a készülékek. Szintén működőképes a napi két-három előre egyeztetett „online-idősáv”, amikor mindenki elintézheti a halaszthatatlan üzeneteket, a köztes időben viszont a figyelem a partneré. Sok párnak segít egy „közös szabálykártya” megalkotása, ahol lefektetik, mit tekintenek a beszélgetést segítő (integráns) és mi az, ami már eltérítő (incidens) telefonhasználatnak.
A legapróbb, de talán legfontosabb szokás a „mondd ki, majd tedd le” technika: „Most két munkaüzenetre válaszolok. Utána lerakom, és figyelek rád.”
Ez az egyszerű mondat határidőt szab és visszacsatolást ígér, ami drasztikusan csökkenti a másik fél bizonytalanságát és mellőzöttség-érzését.
Ha vacsorakor az asztal túloldalára nézel, melyik tekint vissza rád: a párod szeme vagy a telefon hátulja? A kérdés talán furcsán hangzik, de egyre több kapcsolatban ez a mindennapi valóság. Az a néhány perc, amíg a partnered egy vicces videóra, egy bejövő üzenetre vagy a hírfolyamra fókuszál, miközben te beszélsz hozzá, ártalmatlan apróságnak tűnhet. A legfrissebb tanulmányok szerint azonban
ezek az apró pillanatok összeadódnak, és egy láthatatlan, lassú méregként szivárognak be a kapcsolatba, csökkentve a közelséget és az elégedettséget – észrevétlenül, nap mint nap.
A jelenségnek már neve is van: „phubbing”, a telefon (phone) és a mellőzés (snubbing) szavak összevonásából. Azt a helyzetet írja le, amikor valaki a jelenlévő társa helyett a telefonjára figyel. Bár a fogalom nem új, az idei februárban publikált pszichológiai összefoglalók már egyértelműen rámutatnak, hogy nem csupán udvariatlanságról van szó, hanem egy olyan viselkedésmintáról, amelynek mély és mérhető hatása van a párkapcsolatok minőségére. A válasz arra, hogy egy odavetett pillantás a képernyőre pontosan hogyan rombolja a kapcsolatot, nem is annyira a technológiában, mint inkább az emberi lélek legmélyebb szükségleteiben rejlik.
Regisztrálj, vagy lépj be, hogy tovább tudd olvasni a cikket!
