Mikor válunk igazából felnőtté? Már nem a házasság jelenti a biztos pontot, hanem valami egészen más
A fiatalok nem igazán hiszik el, hogy meg fognak öregedni. Vagy legalábbis nem pont úgy, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Aztán egyszer csak ott állnak a saját esküvőjükön, vagy átveszik az első lakáskulcsot, esetleg befizetik az első adótartozást, és nem értik, hogy miért nem változott semmi. Nem szólaltak meg a harsonák, hogy na, mostantól vagyok felnőtt. Pontosan ezt a zavart írta le a The New Yorker, amikor feltette a kérdést, amitől a harmincasok és negyvenesek éjszakánként a plafont bámulják: valójában mikor is leszünk már felnőttek?
A klasszikus mérföldkövek, amikkel a szüleink generációja még magabiztosan pipálgatta a felnőttség rubrikáit – házasság, gyerek, lakásvásárlás –, mára látványosan megkoptak.
Ezzel szemben 57 százalékuk a karrier stabilitását jelölte meg a legfontosabb tényezőnek. Mindeközben a tudomány azt is kimutatta, hogy a serdülőkor nem ér véget egy csapásra 18 évesen;
Ha a régi térkép már nem működik, akkor milyet rajzoljunk helyette? Jeffrey Jensen Arnett, a Clark University kutatója már az ezredfordulón előállt a kibontakozó felnőttkor fogalmával, ami a 18 és 29 év közötti, gyakran kaotikus és instabil időszakot írja le.
„Néhányan, amikor felvetettem, azt mondták: ‘Nem lehet csak úgy kitalálni egy új életszakaszt.’ … Nem így láttam” – emlékezett vissza Arnett a The New Yorkerben. A koncepció annyira bejött, hogy azóta tankönyvek alapja lett. De mi jön utána? Clare M. Mehta és kollégái szerint a 30 és 45 év közötti korosztály sem egy egybefüggő massza, hanem egy önálló életszakasz, amit megszilárdult felnőttkornak neveztek el. Ez az élet csúcsforgalma: egyszerre kell helytállni a karrierben, a párkapcsolatban, és sokszor a kisgyerekes létben is.
És ha már a biológiánál tartunk: a testünk sem egyenletesen öregszik. Egy tavalyi, a Nature Aging folyóiratban publikált kutatás szerint az emberi szervezetben két markáns, ugrásszerű átalakulási zóna van: egy 44, egy pedig 60 éves kor körül.
Vagyis a biológiai óránk nem egyenletesen ketyeg, hanem néha nagyokat ugrik, és ezek az ugrások köszönőviszonyban sincsenek a jogi korhatárokkal.
Persze nem mi vagyunk az elsők, akik megpróbálták szakaszokra bontani az életet. A Talmud évszázadokkal ezelőtt kőbe véste a tutit:
Ezzel szemben a hindu áśrama-rendszer nem az életkorhoz, hanem a társadalmi szerepekhez kötötte a fázisokat:
Ez a szerep-alapú megközelítés sokkal rugalmasabbnak tűnik, és közelebb áll ahhoz, amit ma a pszichológusok is mondanak. „Van bennük valami, ami túlságosan kőbe vésett” – mondta Dan McAdams pszichológus a The New Yorkerben a merev életszakasz-modellekről.
És hogy érezzük magunkat mindebben? A közhely szerint az emberi boldogság egy U-alakú görbét ír le: a mélypont a negyvenes évek közepén, a hírhedt „középkori válság” idején jön el. A legfrissebb adatok szerint azonban ez a görbe kezd ellaposodni, sőt, eltűnni. Ennek szomorú oka, hogy
