Százezer beteg arcára varázsolt mosolyt
Balogh László, vagyis Dr. Lala tizennégy éve járja a kórházakat, hogy megnevettesse a betegeket, elsősorban gyerekeket. Rendszeresen tart viziteket a Tűzoltó utcai Gyermekklinikán a Heim Pál és a székesfehérvári Szent György Gyermekkórházakban Egyik legmegrázóbb élménye az volt, amikor egy daganatos betegségben szenvedő haldokló kisfiú hívta be magához, és mint kiderült, ő volt az utolsó, aki a gyermekkel beszélt. Dr. Lala - amíg él - folytatni akarja a viziteket.
Munkájáról nemrég kreatív dokumentumfilm készült. A Dr. Lala elnyerte a legjobb dokumentumfilmnek járó díjakat a horvátországi – Opuzen – és a miskolci CineFest Nemzetközi Filmfesztiválokon.
VIDEÓ: A Dr. Lala című film rövid beharangozója
- Gyerekként szerette a bohócokat?
- Köztük nőttem fel. Édesapám a Fővárosi Nagycirkusz grafikusa volt. Mivel a felügyeletemet a szüleim nem tudták megoldani, iskola után a Magyar Cirkusz és Varieté telephelyére mentem, édesapám munkahelyére. Láttam az artisták, az állatok, a bohócok próbáit.
- Innen egyenes út vezetett a cirkusz és varieté világába?
- Akkoriban nehéz volt bejutni a cirkusz világába, ráadásul minket gallérosnak tartottak, mert nem cirkuszdinasztiából származtunk.
Szerettem volna bohóc lenni, ám aztán valahogy elhessegettem a gondolatot, és általános iskola után egy technikumban kötöttem ki, hogy érettségit szerezhessek, és jelentkezhessek a színművészetire. Természetesen az első rostán kiestem, mert nem tanultam meg a verseket. Úgy gondoltam, következő évre megtanulom mind a negyvenet. Közben viszont az Állami Artistaképző Intézet elindította a bohóc- és varieté szakot.
Elvégeztem a 3 évet, és kaptam egy bohócdiplomát, amivel nem tudtam mit kezdeni. Mi, fiatal végzett bohócok néhányan összeálltunk, csináltunk egy Happyend nevű bohóccsoportot, és elkezdtük megreformálni a bohócvilágot.
- Reformok a bohócvilágban? Hogyan?
- Abban az időben a bohóc csak cirkuszban lépett fel, mi pedig művelődési házakban és rendezvényeken próbáltuk a műfajt meghonosítani. Összehoztuk a Rongyoszsákot, ezt a két részes zenés bohóc- mesejátékot. Nagy sikert arattunk, megszerették, és kérték a művelődési házak. Miután az Urániában kilenc teltházas előadást csináltunk, megérett a gondolat, hogy mások figyelmét is felhívjuk a produkciónkra. Meghívtunk a Magyar Televízió gyermekosztályáról rendezőt, dramaturgot, ők pedig láttak bennünk fantáziát.
- Így kerültek a Magyar Televízió Cigánykerék című műsorába…
- Nekünk adták a műsor keretjátékát; országos ismertségünket ennek a műsornak köszönhetjük, hat évig ment folyamatosan vasárnap délelőttönként. A mostani visszajelzések erősítenek meg abban, hogy mekkora sikere volt: "Hát én ismerem magát a tévéből, kár, hogy a gyerekem már nem láthatja." Ezek szerint maradandót, emlékezetest hoztunk létre. Az ember ezért csinálja.
VIDEÓ: Részlet a Cigánykerék című műsorból
A Jóisten szép lassan megadta nekem a lehetőséget, hogy cirkuszban is dolgozzam. Folyamatosan küldtünk ugyanis ajánlatokat külföldre. Svájc harmadik legnagyobb cirkusza, a Cirkus Monti szerződtetett minket: akkori partnernőmmel, Teóval 1990-ben. Kilenc hónap után kezdődhetett volna a nemzetközi karrier. Viszont a családom otthon volt. Két éves volt a kislányom, nyáron kijöttek meglátogatni.
Letérdeltem, széttártam a karomat, ő szalad felém, és mielőtt hozzám ért volna, odaszalad a birkához, Borikához, és elkezdte simogatni. Kétévesen, hat hónap alatt elfelejtett.
Nem az apja volt a fontos. Úgy gondoltam, ezt nem engedhetem meg magamnak, a karrier helyett a családot választottam, és visszajöttem Magyarországra.
Kilenc hónap elég hosszú idő ahhoz itthon, hogy az embert elfelejtsék, ráadásul annak idején nem békésen váltunk el a Magyar Televíziótól, mivel szerették volna folytatni a Cigánykerék című sorozatot. Elölről kellett kezdenünk a munkát, és járni a művelődési házakat.
A külföldön töltött kilenc hónap alatt rengeteget tanultunk erről a szakmáról… Naponta két-három előadás volt, gyakorolhattunk, találkozhattunk a közönséggel. Kipróbálhattunk olyan dolgokat, amiket itthon legfeljebb otthon, a lakásban próbálgathattunk volna.
- Mit adhat ebben a szakmában a hosszabb-rövidebb idejű külföldi munka?
A magyar humor sajátos, nem biztos, hogy azt egy svájci magáévá tudja tenni. Kimentünk egy Tell Vilmos entré-val, és ott álltunk lefagyva, nem értettük, miért nem nevetnek. Egy svájcinak nem olyan Tell Vilmos, mint nekünk, kitalált személynek tartják, szerintük lehet, hogy nem is létezett. Korábban, ugyanezt megtapasztaltuk a Humanité Fesztiválon Párizsban, ahová egy Rodin gondolkodója bohóctréfával készültünk, külön sziklát építettünk, amire ráesik az egyik bohóc, éppen olyan pózban, mint a gondolkodó. Teljes csönd volt, a francia közönség nem értette. Itthon meg szakadtak a röhögéstől. Svájcban nemzetközi közönségnek adtunk elő, márpedig minden nemzetnek megvan a saját humora. Meg kellett tanulnunk, melyik poén működik, és melyik nem.
- Miért lett bohócdoktor?
- Korábban is kaptam felkéréseket kórházaktól, hogy mozgássérült, értelmi fogyatékos gyermekekhez menjek el, és vidítsam fel őket egy kicsit. De ezek a vizitek nem voltak rendszeresek. Aztán 1996-ban megjelent egy felhívás, hogy egy osztrák alapítvány nálunk akar bohócdoktorokat képezni. Jelentkeztem. A programvezető eleinte nem akart foglalkoztatni, mondván, hogy kialakult személyiség vagyok, kicsit erős a kórházi munkához. Betett a csapatba tartaléknak. Azonban, legyünk tárgyilagosak, a többiekkel - mivel színészek voltak -, a dolog nem igazán indult be. Úgyhogy jöhettünk mi, a profik.
- Miért nem működött a bohóctréfa színészekkel?
- A színészek és a bohócok közt óriási különbség van. Két külön szakma. A színésznek megírja valaki a szerepet, a rendező instruálja, ő pedig hozzáteszi a szerephez a személyiségét és a tehetségét. A bohóc viszont maga ír, maga rendez, maga játszik egy személyben. Egy színész el tud játszani egy bohócszerepet, de attól még nem válik bohóccá.
- Pedig sokan azt gondolják, ez a munka nagyon egyszerű, csak viccesnek kell lenni.
- Alfonzó - aki egy éven át volt tanárom az Artistaképző Intézetben - azt mondta: „Bohócnak születni kell!”. Megkérdeztem tőle: „Fonzi bácsi, mikor lesz belőlem jó bohóc?” „Fiam, ezt te most nem tudod eldönteni. Majd amikor hatvan év felett leszel, és ha még akkor is röhögnek rajtad, azon, amit csinálsz, és nem azon nevetnek, hogy kifestetted magad, akkor elmondhatod, hogy jó bohóc lettél.”
Ez a szakma nem arról szól, hogy csak fölveszem a nagyapám bő gatyáját, a piros orrot, kifestem magam és kész.
Egyébként, az sem mindegy, hogy sminkelem ki magam, nehogy a gyerek megijedjen a kórházban.
- Milyen volt a produkció fogadtatása?
- Őszintén? Nem értettem egyet az osztrákokkal. Azt mondtam, a bohócdoktori munkával segíteni szeretnék. Az alapítvány koncepciója azonban kórházi esztrádműsorszerű volt: megnevettetni a gyerekeket, szerezni nekik egy jó két–három percet. Ez is szép dolog, de nem érdekelte őket, kiknek szól a műsor. Én úgy gondoltam, ebben sokkal többnek kéne lenni, inkább kiszállok és saját alapítványt csinálok. Egy orvos barátomnak elmondtam, ő pedig 2000-ben létrehozta a Magyar Bohócok a Betegekért Alapítványt. Először a Heim Pál Gyermekkórházban kezdtük a viziteket, hetente kétszer, majd bejuthattunk a Tűzoltó utcai Gyermekklinikára. Egy időben Szombathelyre is jártunk, Nyíregyházán is szerettük volna elindítani a viziteket, de az anyagi lehetőségek ennek határt szabtak.
Egyedülálló kezdeményezésként kijártunk a XXII. kerületbe, egy habilitációs intézetbe, ahol 160 97 százalékos értelmi fogyatékossággal és 50-60 százalékos végtag-fogyatékossággal élő ember élt tizenévestől hatvan évesig. Fantasztikus volt oda járni, olyan embereknek szerezni örömet, akik a négy fal között élik le az életüket. Aki ott dolgozik, akinek családtagja lakik ott, csak az tudja megérteni, mit jelent ez.
Anyagi segítséget nem kaptunk munkánkhoz, így sajnos abba kellett hagynunk az ottani viziteket hét év után. A válság is megtépázta az alapítványt, 12 bohócdoktorból már csak ketten vagyunk, és 2012 óta az életbemaradás a cél.
- Mit jelent az, hogy a bohócdoktorok segítik a kórházban dolgozók munkáját?
- Ha egy bohócdoktor bemegy a kórterembe, a hangulatból éreznie kell, hogy most nem lehet bohóckodni. De az övé lehet az a váll, amire a szülő ráhajthatja a fejét, és elmondhatja, mi bántja.
Lehet, hogy ez sokkal többet segít, mint ha három percig bűvész trükkökkel próbálnám szórakoztatni. Gondolja el, behozza a szülő a gyereket azzal, hogy itt fáj, ott fáj, amott fáj, vizsgálgatják, és kiderül, hogy cukorbeteg. Nem halálos betegség, de a szülő ezt úgy éli meg, hogy csak hat éves a gyereke, és soha többé nem lesz már egészséges. Valami eltörik. Akkor jó a bohócdoktor, ha ezt észreveszi. Bemegyek, és látom, hogy sír az anyuka. „Miért sír?” „Jaj, ne is mondja!” És akkor teljes partnernek tud tekinteni.
- Mi a legnehezebb egy bohócdoktor számára?
-Két perce van rá, hogy belekerüljön egy másik, idegen ember életébe. Nagyon nagy szó, ha két perc után megnyílik az édesanya vagy a gyerek. Persze, hogy én is énekelek, csinálok bűvész trükköt, nevettetek, de vannak dolgok, amikor úgy érzem, nem bohóckodásra van szükség. Előfordul, hogy egy szülő azt mondja: „Ugye maga orvos, csak kisminkelte magát?”
- Patch Adamshez hasonló szerepet szánt magának?
- Pontosan, ezzel szerettem volna folytatni. 1998-ban megnéztem a Hunter Adamsről szóló filmet, a Patch Adamset. 47 évesen végezte el az orvosi egyetemet. Úgy gondolta, a lélek gyógyítása az első, és csak utána jön a test, különben nem használ a pirula. A film mondta ki azt, amit nem tudtam megfogalmazni. Felvettük a kapcsolatot Hunter Patch Adams- szel, aki elküldte nekünk a koncepcióját, és mi ez alapján végezzük a tevékenységünket.
Nem a mosoly, a nevetés kicsikarása a cél, hanem a röhögés.
Minél jobban nevet az ember, az immunrendszer annál jobban felszabadul, annál pozitívabb tartományba kerül a lélek.
A test és a lélek harmóniában kell, hogy legyen. Mosolyogni bárki tud, még erőltetve is. A nüansznyi dolgok fontosak ebben a szakmában. A kisminkelt embernek éreznie, tudnia kell, hogy a gyerekek csak azért nevetnek, mert ki van festve az arca, vagy azon nevetnek, mert csinált valamit, ami meghökkentő, ami mulatságos, amit megjegyeznek!
- Nem furcsállották a szülők ezt a típusú hozzáállást?
- Inkább az orvosokban volt ellenérzés. Egy adjunktus kételkedve fogadta az ötletet, mondván, van itt elég cirkusz az egészségügyben, nem kellenek ide még bohócok is. Őt elég nehéz volt meggyőznöm, három hónapom ment rá. Célként tűztem ki, hogy meggyőzzem. Lehet, hogy a többi bohócdoktort ez nem érdekelte, engem igen.
-Elkeserítette a kételkedés?
- Az is a mai napig elkeserít, amikor anyuka, aki csak meglát, azt mondja: „Köszönjük, nem kérjük a szolgáltatást!” - és nem enged be a gyerekéhez. Engem, aki utolsóként voltam bent haldokló gyereknél, mert azt kérte.
Fáj, ha még csak lehetőséget sem adnak. Ilyenkor mindent próbálok megtenni, hogy ez megváltozzon.
- Sikerült meggyőznie az adjunktust?
- Három hónap múlva az adjunktus telefonált. „Lalám, el kéne jönni a rákkongresszusra!” „Kivel beszélek?” „Na kivel, kivel, az adjunktusával!” „És miért kell nekem bohócban ott lennem?” „Mert fogok tartani egy hosszú előadást, és nem akarom, hogy az orvosok elaludjanak rajta. Időközönként be kéne jönni egy kis vidításra, mert az, az orvosoknak is kijár.” Ezt mondta az az orvos, aki hónapokig ellenállt.
Kétszáz orvos előtt kellett bohóckodnom. És akkora sikere lett a közjátéknak, hogy az akkori köztársasági elnök felesége, a rendezvény védnöke, akinek a személyére kihegyeztem az utolsó bohóctréfámat, bejött az öltözőbe külön gratulálni és megköszönni az előadást.
- Elkönyvelheti ezt élete egyik legnagyobb sikerének?
- Abszolút! Azalatt a bizonyos három hónap alatt, az adjunktus figyelemmel kísérte a tevékenységünket, és látta, hogy a neurológián előrelépés volt a javulásban.
Amikor a gyerekek kemoterápiás kezelést kaptak, a szervezetük jobban reagált, mivel az állandó bohócdoktori jelenlét, a heti vizit a gyerekeknek adott egy pluszt, elkezdtek harcolni – ezt az orvosok mondták.
A kis sikerek teszik tökéletessé ezt a munkát – amit addig csinálok, amíg élek. Amikor meglát egy gyerek, megijed és elsírja magát, de végül a sírásból nevetés lesz, és barátokként búcsúzunk el - na, az a legszebb! Nem hagyhatok úgy ott egy gyereket, hogy sírjon, annak nincs értelme, akkor minek mentem be? Sír nélkülem is. Előfordul, hogy közben valami olyat csinál a bohócdoktor, ami nem tetszik a gyereknek, de a bohóc nem adja föl, és visszajön.
Mert a bohócságnak ez a lényege: mindig elbukik, de utána mindig föláll. És tovább viszi az ügyet, amíg nem győz. Különben nincsen értelme.
Ha tetszett az interjú, oszd meg másokkal is!
