KULT
A Rovatból

„Sokszor sírok a kamera mögött” – Interjú Mohos Zsófia fotóművésszel

Ráncos szoknyák, tisztaszobák, pampuskák, legelő bárányok – sokak számára ismeretlen világokat mutatnak be a fotós álomszerű képei.


A 88 éves Bözsi néni leült a fényképezőgép elé, és elkezdett varrni. Amikor a fotós, Mohos Zsófia megjegyezte, hogy a néni nagyon szeret varrni, ő azt válaszolta rá, hogy mindent szeret csinálni, amit valaha kellett csinálnia az életében, másképp nem is érdemes.

Ez volt az egyik első beszélgetésfoszlány és a hozzá tartozó meseszerű fotó, amit eljutott a fotóstól hozzám – és már ezzel is meggyőzött arról, hogy még többet szeretnék tudni a munkásságáról. A beszélgetésünkkel egy kicsit közelebbi betekintést engedett a szenvedélyébe, a mindennapjaiba és a gyökereibe – közben pedig még több anekdotát mesélt Görbeországról.

– Miért éppen a fotózás? Milyen hatások által alakult ki nálad ez a szenvedély, ami végül a hivatásoddá vált?

– Egészen kicsi koromtól fontos volt nekem, hogy valahogy meg tudjam őrizni a jelent. Az eltűnés, az elmúlás már ekkor is megérintett. Lehet, hogy azért is, mert anyukám régész – emiatt már kiskoromtól az életem részei voltak ezek a letűnt korok, amelyeket úgy érzem, meg kell menteni. Aztán 13 vagy 14 éves koromban egy nyereményjátékon egy fényképezőgépet nyertem, amin gyakorlatilag csak egy exponálógomb volt, de már akkor nagyon lenyűgözött az, hogy meg tudom vele őrizni a pillanatot. Emellett sok ideig írtam is, például naplót vezettem, de végül a fotózás lett az én nyelvem. A képek által tudom a leginkább kifejezni azt, amit érzek, és azt, amit fontosnak tartok megörökíteni.

– Igen, észrevettem, hogy az írásaid – akár ha csak az Instagram-fotóleírásaidra gondolunk – is nagyon hangulatosak.

– Nagyon élvezem az írást is, mindig is szerettem és a következő könyvemben ez is meg fog jelenni. Többen is visszajeleztek, hogy jól működik együtt a kettő.

Fotó: Mohos Zsófia

– A képeidet elnézve több magyar fotós munkái is eszembe jutnak, például Haár Ferenc egy-egy képe, vagy Sugár Kata egyes portréi. Volt olyan, aki fotósként formálta a szemléletmódodat?

– Igazából nem nagyon. Nemrég fedeztem fel közelebbről Korniss Péter munkásságát, így most, utólag veszem észre, hogy van jó pár hasonló fotónk, pedig a képek készültekor még őt nem ismertem. Inkább arról lehet szó, hogy ugyanaz a szemléletmód dolgozik benne is, mint bennem.

– Mi ez a szemléletmód? Mi az, ami megfog téged egy-egy jelenetben, amit aztán megörökítesz?

– Az a célom, hogy a szépséget megragadjam. Azokban a világokban, amiket fotózok, számtalan szocio-jellegű képet lehetne készíteni, hiszen jelen van a szegénység, a nyomor, a rendetlenség – de én valahogy mindig a szép részeit tudom megmutatni. Azt hiszem, nem is tudok másféle képeket készíteni. Én így látom ezt a világot, ezért csak ezt a részét tudom megragadni. Olyan, mintha egy szemüvegen át nézném, amelyen át minden egészen mesebelinek tűnik.

Fotó: Mohos Zsófia

– Tehát adott világokat fotózol. Bár vannak a portfóliódban családi és esküvői fotók is, elsősorban a népi hagyományokban gazdag tájakon találtad meg a hangodat – például palócföldi településeken, erdélyi falvakban. Van valamilyen személyes kötődésed ezekhez?

– Ez az egész projekt egy kicsi Nógrád megyei faluból indult, Kisecsetről, ahová a nagymamám révén kötődöm. Kisebb koromban ott töltöttem nála nagyon sok nyári szünetet és hétvégét – ez abban az időben volt, amikor még a faluban sok bőszoknyás néni volt. Egy élő falu volt, sok állatot tartottak, mindenki művelte a kertet. És én is ebben éltem ott: legeltettem a bárányokat, etettem az állatokat, szénát szedtem, traktort vezettem... Aztán 17 vagy 18 éves koromban, amikor elkezdett jobban érdekelni a fotózás, észrevettem, hogy egyre kevesebb ilyen néni van, hogy kezd kiüresedni a falu. Ekkor kezdtem először csak a szomszéd Zsuzsika nénit fotózni legeltetés közben, aztán pedig egyre több alanyt kerestem, akikkel leültem beszélgetni és fotóztam is őket. Így pár év alatt összeállt egy koncepció, és ez lett végül a Görbeország.

– Van abból az időszakból olyan emléked, ami nagyon élénken él előtted, és ha akkor lett volna fényképeződ, akkor megörökítetted volna?

– A legnagyobb hatással rám a legeltetés volt. A bárányokkal a végtelen csöndben lenni, a domb tetején a fa alatt pasziánszozni, miközben az állatok legelnek. De szerencsére ezt később le is tudtam fotózni, így nincs bennem hiányérzet. Inkább csak az szomorít el, hogy most már egyre kevesebb ilyet lehet látni élőben. Megörökítettem egy jelenetet, és arról most már csak a kép létezik. A Görbeország ilyen fotókkal van tele.

Fotó: Mohos Zsófia

– A nevét honnan kapta ez a projekt?

– Mikszáth Kálmántól kölcsönöztem. Ő nevezte így Palócföldet, ő ott született. Nekem pedig nagyon tetszik ez a szó, mert pont leírja azt, ahogyan én is látom ezt a vidéket: egy kicsit meseszerű, zárt világ, egy kedves szóval kifejezve.

– A Mikszáthéhoz hasonló népi történetek befolyásolták, hogy hogyan szereted láttatni ezeket a vidékeket és embereket? Láttam például, hogy megihletett Gion Nándor Virágos katona-trilógiája is, aminek szintén páratlan a hangulata.

– Igen, hiszen sokat olvastam Mikszáthtól erről a világról. Gion Nándor könyvét pedig azért szeretem, mert olyan, mintha ismerném a szereplőit, mintha az én Kálmán bácsim lenne benne – ez volt nagy hatással rám. Illetve ők is írtak egy-egy világról, ami akkor még nagyon élt és nagyon jól működött, de ma már ennek csak a maradványa van meg.

– Ha már szóba jött Palócföld, illetve Gion Nándor szülőfaluja, Szenttamás, azaz a mai Szerbia is: hová szeretnél még eljutni a fényképezőgépeddel?

– Elnyertem egy MMA-s ösztöndíjat, ami jövő évig tart, ennek köszönhetően járok Rimócra és Kupuszinára fotózni. Eközben elkezdtem gondolkodni, hogy mi az, amit még szeretnék csinálni. Mindenképpen körbejárnék még Nógrádban, hiszen Rimóc környékén is vannak bőven helyszínek, például Varsány vagy Nógrádsipek. Az itt élő idős emberekkel már elkezdtem felvenni a kapcsolatot. De nemcsak palócokban gondolkozom, próbálok tájékozódni, hogy Magyarországon milyen vidékek vannak még, ahol találkozhatok ilyen emberekkel. Emellett egy kisebb projekten is dolgozom most, ami azért érdekes, mert Budapesttől mindössze négy kilométerre, egy teljesen zárt világot fotózom Nagytarcsán. Itt is élnek még bőszoknyás, hímző, rajzoló nénik – ezt is nagyon izgalmas megmutatni.

Fotó: Mohos Zsófia

– Ezek az emberek, akiket a képeiden keresztül megismerünk, mindig nagyon bensőséges történeteket mesélnek el. Könnyen megnyílnak neked?

– A személyes történetek számomra nagyon érdekesek, ezért személyes kapcsolatot alakítok ki mindenkivel, akivel csak tudok. Visszajárok hozzájuk, beszélgetek – nem csak arról van szó, hogy odamegyek, fotózok, és utána megköszönöm a lehetőséget. Engem nagyon érdekel, amit tudnak mesélni, így az is gyakran előfordul, hogy egyáltalán nem fotózok, csak órákon át beszélgetünk. Ez fontos, mert ebből alakul ki egy olyan mélyebb kapcsolat, aminek köszönhetően a következő alkalommal tudok igazán szép, bensőséges képeket készíteni.

– Melyik az a történet, amire a legszívesebben gondolsz vissza az utóbbi évekből?

– Egy bácsi mesélte, hogy fiatalkorában nagyon tetszett neki egy kislány. Mindig, mikor ment az iskolába, ott sétált el a házuk előtt, így aztán egyszer írt neki egy szerelmes levelet és betette a kapu mellett egy kő alá. A kislány akkor viszont még nem tudott olvasni, úgyhogy az anyukája – aki látta az ablakból, hogy a kisfiú odavitt valamit, – kivette a levelet és eltette. Tizennyolc évvel később adta nekik oda a levelet, az eljegyzésükön. Többek között ez is egy olyan történet, ami tényleg, mintha egy mese lenne.

Fotó: Mohos Zsófia

– A képeidben ez a bájos nosztalgia – ami ebben a történetben is megjelent – érdekes módon keveredik az elmúlás szomorúságával. Te ezt hogyan tudod feldolgozni a munkád során?

– Azt hiszem, épp a fotózással dolgozom ezt fel. Van bennem egyfajta rossz érzés, hogy ez olyasmi, ami el fog tűnni – és én ezzel tudok tenni azért, hogy valamennyire fennmaradjon. Ezen kívül nagyon belevonódom érzelmileg ezekbe a történetekbe, sokszor sírok például a kamera mögött. Olyan sorsokba látok bele, legyen szó akár egy rendezett házasságról vagy szegénységről, ami nagyon meg tud érinteni. Mert mindezek ellenére ezek az emberek élnek tovább, és még mindig van bennük derű és egyfajta csinálni kell, menjünk tovább-attitűd, ami a közösség és a család szeretetéből fakad. A "mindent túlélünk együtt" felfogásból. Őszintén szólva, vannak olyan nyolcvan vagy kilencven éves nénik és bácsik, akiknek a lelkét fiatalabbnak látom, mint másokét, akik korban fiatalabbak. Annyira mély derű árad belőlük, az élet egyszerű felfogása, amit nagyon irigylek tőlük és meg is próbálom eltanulni. Hátha valahogy rámragad és tovább tud élni bennem.

– Valahol azt írtad, hogy sokat változtál, mióta elkezdted a fotós projektjeidet. Ez a fotós Zsófira igaz, vagy rád mint emberre?

– Is-is. Több alkalommal is ki kellett lépnem a komfortzónámból. Ott van például Rimóc és Kupuszina, ahová semmiféle kötődésem nem volt, nem itt nőttem fel, nem voltak ismerősök, csak megjelentem, hogy fotózzak. Az persze jó volt, hogy vittem a Görbeország-fotókönyvemet, mert így hamar egymásra találtunk, hiszen magukat látták benne. De néha így is át kellett lépnem magamon. Emellett azt gondolom, ez a sok történet a részemmé válik. El szoktam képzelni magam, hogy ha én leszek majd az, aki mesélni fog, akkor mennyi mindent fogok tudni én is átadni.

Fotó: Mohos Zsófia

– Ez a szokásaidban is megmutatkozik? Faluhelyen ezt nyilván nem így hívják, de az általad fotózott helyeken igazán meg lehet tapasztalni, hogy milyen a slow living-életstílus. Ezt megpróbálod átülteni a mindennapjaidba?

– Igazából igen. Ebben a felgyorsult világban nem szánunk igazán sok időt és figyelmet egymásra, úgyhogy a tapasztalataim nyomán próbálok türelmesebb lenni, és ezzel lassítani. Most már úgy vagyok vele, ha valami nem rögtön történik meg, akkor csak legyintek egyet, és arra gondolok, hogy nem baj, majd megtörténik. A másik, hogy egyszer az egyik néni azt mondta, hogy őt viszi az akarat. És valóban: 80 évesen már alig tudott menni, de még akkor is rengeteg mindent csinált. Valahogy bennem is elkezdett dolgozni az, hogy bár történnek rossz dolgok, ezektől függetlenül csinálom tovább, visz az akarat, és működik ez az egész.

– Mire gondolsz, amikor lenyomod a fényképeződön az exponálógombot?

– Mostanában leginkább ara gondolok, hogy mennyire hálás vagyok. Rengeteg embert megismerhetek, örülök, hogy ott lehetek, hogy ez megtörténik velem. Nagyon boldog vagyok, amikor fényképezhetem őket. Régebben, amikor csak néhány embert fotóztam, akkor néha volt olyan érzésem hogy na, ez a tökéletes pillanat, amire fotósként vadászik az ember. Ez teljes flow-élmény, egy más lélekállapot.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Amikor a múlt színpadra lép: így kel új életre Cseh Tamás és Bereményi Géza klasszikusa
Cseh Tamás és Bereményi Géza közel félévszázados, helykereső albuma, a Frontátvonulás fiatal színházcsinálók kezei között született újjá – a különleges előadás július 28-án látható a Városmajori Szabadtéri Színpadon.


Az, hogy egyelőre viszonylag kevesen ismerik a Sicc Production nevét, véletlenül sem az általuk készített előadások minőségéről, sokkal inkább arról tanúskodik, hogy milyen nehéz ma a minket körülvevő zajban kiszűrni a tiszta hangokat.

Aki ugyanis már látta és hallotta a Színház- és Filmművészeti Egyetemen Novák Eszter és Selmeczi György irányítása mellett 2024-ben végzett zenés színészosztály valamelyik produkcióját, az azonnal függő lesz.

És bár első ránézésre a tegnaphoz mintha több közük lenne, mint a mához, jegyezzük meg jól a nevüket, mert valójában ők a jövő.

Kapkodás nélkül, ütemesen épül a repertoárjuk. Eddig bemutatták Nagy Feró kis híján elfeledett, punk-rockoperaként emlegetett Hamletjét, illetve Majd, ha fagy! címmel neoreneszánsz rallyt vezényeltek, éles párhuzamot vonva többek között a százévekkel ezelőtti London és a mai Budapest között. És ha nem is épp Shakespeare korához, de azért a mából szemlélve erősen a régi időkhöz látszik kötődni a 2024 nyarán bemutatott, azóta folyamatosan játszott, fesztiváljáró Frontátvonulás is.

Koncert, színház, koncertszínház a műfaj: Cseh Tamás és Bereményi Géza azonos című albuma jelenti a kiindulópontot a delikát találkozáshoz. Ha már találkozás: Ecsedi a pesti flaszteren futkos fel s alá, hogy rátaláljon barátjára, Vizire, aki két liter kávélikőr elfogyasztása után megvilágosodik, és a Keleti pályaudvarra megy, ami azonban csak egy álpályaudvar, ahova és ahonnan „nem érkeznek és nem is indulnak” vonatok... A játszók szülei (óvatosan mondjuk: nagyszülei...) generációjának jól ismert a létező szocializmusban, a hetvenes évek legvégén fogant kerettörténet, de vajon mi közük mindehhez a mai pesti srácoknak?

Krasznai Vilmos zene- és szövegérzékeny, a muzikális helyzeteket színházivá emelő rendezésében hat fiatalember kelti életre az összes karaktert. Kerek Dávid, Liber Ágoston, Fülöp Kristóf (egyben az előadás zenei vezetője), Turi Péter, Sas Zoltán és Vatamány Atanáz magabiztosan teremt néhány gesztussal és minimális számú kellékkel hiánytalan világot, ami véletlenül sem másolja a nyolcvanas évek egyszerre áporodott és kedélyes hétköznapjait. A frissdiplomás színészek ennél vakmerőbbek, de nagyon is jól teszik, hogy mernek kockáztatni: a mai magyar fiatalok kilátástalansága, reményvesztettsége, a sokakat nyomasztó politikai és társadalmi légkör nem erőszakolt üzenetként, hanem megélt tapasztalatként jelenik meg a színen.

Cseh Tamás-estet sokat láttunk már, fogunk is még, de a Sicc Production Frontátvonulása nem áll be a sorba:

egyes dalokat teljesen újrahangszereltek, másoknak a vokális előadásmódját változtatták meg, és az egész zenei világot szigorú dramaturgiai megfontolások mentén gondolták tovább.

Céljuk egyértelmű: ez az est nem az üres tiszteletről, hanem az emblematikus album és mondanivalója mély értéséről és feltétel nélküli szeretetéről szól. A hat szereplő kézről kézre adja a nyolc hangszert, már csak azért is, mert a szűk, de átjárható cellákból épült jelzésszerű díszlet összezárja őket. És épp ez a lényeg, vagyis az, hogy ők is szorosan összezárnak, és így néznek kihívóan a holnap szemébe.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

KULT
A Rovatból
„A toi toi vécék tetejéről játszottunk az utcán rekedt közönségnek” – Besh o droM-interjú
A több mint 25 éve aktívan koncertező zenekar két tagja, Barcza Gergő és Pettik Ádám elsősorban a Művészetek Völgyéhez kapcsolódó emlékeiről mesélt nekünk.


A Besh o droM története szorosan összefonódik a Művészetek Völgyével: 1999-es megalakulásuk óta visszatérő fellépők a kapolcsi központú fesztiválon. Az utóbbi időben több alkalommal is szabályos tömegjelenetek alakultak ki a koncertjeiken, mivel sokkal többen voltak kíváncsiak rájuk, mint a helyszín befogadóképessége, ahol játszottak. Idén azonban biztosan nem fenyeget ez a veszély, ugyanis most először a Panoráma Színpadon kaptak helyet. Ebből az alkalomból kérdeztük a zenekar két alapítóját.

– Mi az első emléketek a Művészetek Völgyéről, akár látogatóként, akár fellépőként?

Pettik Ádám: Ando Drom koncert a romok között 30 éve, iszonyat katartikus volt, ott dőlt el véglegesen, hogy világzenével fogok leginkább foglalkozni.

Barcza Gergő: Nekem is ugyanebből az évből van a legelső emlékem, nagyon élveztem a kellemesen kaotikus, teljesen újszerű falusi fesztiválhangulatot. Emlékszem, reggelente lehetetlen volt péksüteményhez jutni, a kisboltokból már hajnalban elfogyott a kifli, zsömle. A piaci résbe azonnal meg is érkezett a házi palacsinta...

– Itthon és világszerte is rengeteg fesztiválon játszottatok az elmúlt 26 évben. Van-e bármi, ami miatt a Völgy kiemelkedik ebből a mezőnyből?

Ádám: A legtöbb helyszínen ezen a fesztiválon játszottunk, és magasan kiemelkedik a tavalyelőtti, toi-toi vécék tetejéről az utcán ragadt közönségnek adott koncertünk.

Kicsit többen ragadtak kint, mint ahányan befértek a Kocsor udvarba, de a technikusok kegyetlen, buligyilkos főnöke nem engedte elhúzni a hátsó függönyt, pedig akkor legalább hátulról láthatta volna a koncertet szegény hoppon maradt közönségünk. Ezért akinek a zenekarban zsinór nélküli mikrofonja volt, az időnként a színpad háta mögé ment és a támfal tetejéről játszott a kint rekedt tömegnek.

A fal alatt az utcán, kissé jobb oldalt volt három mobil wc, aminek a tetejére viszonylag könnyen át lehetett lépni az alacsony kerítésen keresztül, és Légrádi úr óriási sikert aratott, amikor úgy döntött, hogy az egyik szólóját onnan fogja celebrálni. Nem szakadt be.

Gergő: Nagy lendülettel én is fel akartam ugrani az egyikre, de rögtön elképzeltem, ahogy szomorúan kászálódok ki a szörpből, így inkább kihagytam. Légrádi Gábor, fiatalabb és könnyebb kollégánk viszont valóban nem tétovázott, felpattant az egyik tetejére, onnan fújta. Remekül szórakozott mindenki.

– Az olvasztótégely elég jó kifejezés a zenétekre. Mennyi mindent szívtatok magatokba a kezdetekhez képest ebben a bő két és fél évtizedben?

Ádám: Az operetten és k-popon kívül mindent.

Gergő: Az én fejemben folyton megy a zene, csak akkor áll meg egy-egy pillanatra, ha meghallok valami más zenét egy külső hangforrásból. Akkor betárazom azt az agyam megfelelő polcára. Zeneírás közben aztán onnan dől ki a megfelelő zenei anyag, gondolkozni nem is nagyon kell.

– Mindketten nagyobbrészt külföldön éltek. Egy átlagos évben hányszor ingáztok Budapest, Bristol és Jeruzsálem között, és hány koncertfelkérésre kell nemet mondanotok logisztikai okokból?

Ádám: Nem túl sok buli marad el ilyen okból, 15-20 alkalommal biztos megfordulok, és jóformán az egész nyarat itt töltöm.

Gergő: én is igyekszem minél gyakrabban jönni, de a Közel-Keleten nem mindíg úgy történnek a dolgok, ahogy azt az ember eltervezi.

– Mi a fő tevékenységetek, amikor nem vagytok Magyarországon és nem a zenekarral foglalkoztok?

Ádám: Szervezem a további bulikat, intézem a zenekar és a saját ügyeimet, tagja vagyok a Bujdosó oktettnek és kvartettnek, valamint van egy új kvartettünk Babindák-Juhász-Papesch-Pettik néven. Zajlik az élet.

Gergő: Írom, gyártom a többiek segítségével a Besh o droM zenéjét, nálam állnak össze a három országban felvett zenei anyagok, intézem a zenekar külföldi útjait.

Amikor épp nincs háború, és általában nincs, akkor a legkülönbözőbb helyeken, stadionoktól az utcazene-fesztiválokig minden lehetséges helyszínen fellépek, gyakran szinte éjjel-nappal. Most épp leggyakrabban az óvóhelyen ülök, de a zene ott is megy a fejemben.

– Ádám többször is fellépett már a Duckshell vendégeként, és elmondta, hogy ők a kedvenc fiatal zenekara. Kiket követtek/kedveltek még a jelenlegi hazai színtérről?

Ádám: Sickratmen, cserihanna, Zsiványjazz és még sokan mások.

– Egyike vagytok annak a nem túl sok zenekarnak, akik saját Patreon-oldalt üzemeltetnek, a legutóbbi lemezetek költségeit is közösségi finanszírozással igyekeztetek előteremteni. Mennyire jelentős ez a láb a bevételeitekben?

Ádám: Reméljük, lesz még sokkal jobb is.

Gergő: Első körben összegyűlt egy kicsi, de annál kitartóbb támogatói kör. Hálásak vagyunk nekik, mindenkit bíztatunk, hogy nézzen el hozzánk, legyen a támogatónk egy kávé árával, vagy akár többel.

– Idén első alkalommal játszotok a Völgyben a Panoráma Színpadon. Mekkora szintlépés ez számotokra?

Ádám: Játszottunk már a Völgyben nagyszínpadon többször is, bár akkor nem ott volt még és nem így hívták, csak aztán a Bárka színpadhoz és később a Kocsor Házhoz való hűségünk ezt a dolgot felülírta.

Ez a helyzet tavalyelőtt tarthatatlanná vált és azóta akkora színpadon játszunk, hogy végre odafér az egész közönségünk. Nem hiszem, hogy zavarba jönnénk, ha már a montreali jazz fesztiválon nem jöttünk 25 ezer ember előtt 4 alkalommal.

– Lesz-e a alkalmatok több időt is a fesztiválon tölteni a koncerten túl? Ha igen, mit szeretnétek még mindenképp megnézni?

Ádám: Tervezem, tervezzük, de ameddig nem sikerül megfejteni, hogy melyik napokon tudok maradni, addig nem fájdítom a szívem. Mókus udvarába biztos elnézek, mert ott valahogy mindig valami izgalmas történik.

Gergő: Minden évben körbejárjuk a helyszíneket, idén sem lesz másképp.

Jegyvásárlás a fesztiválra EZEN A LINKEN lehetséges, a részletes programot ITT találod.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Túl gyorsan lopott, imád hokizni, és nem volt hajlandó levetkőzni a Playboynak – 35 dolog, amit nem tudtál a 35 éves Margot Robbie-ról
Ő játszotta az első biszexuális karaktert az ausztrál tévében, és egy partin összetévesztette Harry herceget Ed Sheerannel – ilyen és ehhez hasonló érdekességekkel ünnepeljük a színésznőt.


1. 1990. július 2-án, hétfőn, reggel 7:45-kor született Ausztráliában, a queenslandi Dalbyban Margot Elise Robbie néven.

2. A Focus – A látszat csal című filmben játszott szerepéhez trükköket tanult a tanácsadó Apollo Robbinstól, aki „úri tolvajnak” nevezi magát. Robbins olyan jól tanította őt, hogy a produkció azt kérte Margot-tól, hogy lassabban csinálja, mert a kamerák nem csípik el, ahogy más szereplőktől lop.

3. Szeret leveleket és képeslapokat küldeni a barátainak és a családtagjainak a világ minden tájáról, ahol épp forgat, mert úgy gondolja, hogy az emberek nem kapnak elég levelet, vagy legalábbis olyat, ami nem számla.

4. A Wall Street farkasa (2013) című filmért kapott gázsijának (347 ezer dollár) egy részét az anyja házán lévő jelzálogkölcsön törlesztésére fordította.

5. Tíz évvel később, a 2023-as Barbie-ért már 50 millió dollárt kapott az alapgázsival és a bevételi bónuszokkal együtt.

6. A hatalmas vagyona ellenére Robbie állítólag nem költ sokat, és míg nem volt férjnél, inkább szobatársakkal élt, hogy ezzel is pénzt takarítson meg. Azt állítja, hogy gyerekkori élményei, amikor nem volt mindenhez hozzáférése, örök életére alázatossá tették.

7. Nem volt hajlandó lefogyni Jane Porter szerepéért a Tarzan legendája (2016) című filmben, és azt mondta, hogy inkább az egészségére koncentrál, mint a karcsúságra.

8. A Suicide Squad – Öngyilkos osztag (2016) című filmben a kaszkadőrmunkák nagy részét ő maga végezte. A rendező, David Ayer elmondta, hogy a dublőre több időt töltött a lakókocsiban, mint a forgatáson, mert Robbie mindent maga akart csinálni.

9. Londonban részt vett egy partin jó barátnője, Cara Delevingne társaságában, és közös képeket készített egy fotóautomatában Harry herceggel. Csak Margot nem tudta, hogy az Harry volt, ugyanis összetévesztette őt a brit énekes-dalszerző Ed Sheerannel.

10. 8 éves korában Ausztráliában cirkuszórákat vett, és trapézoklevelet szerzett. A Suicide Squad – Öngyilkos osztagban Harley Quinn szerepéhez újra elővehette ezt a tudását.

11. Miután otthagyta a Neighbours, azaz a Szomszédok című ausztrál szappanoperát (2008 és 2011 között szerepelt benne), azt akarta, hogy a karakterét drámai módon megöljék. A sorozat írói azonban úgy döntöttek, csak főiskolára küldik, így lehetőséget adva Robbie-nak, hogy visszatérjen a sorozatba, ha nem jön össze a hollywoodi karrierje.

12. Mint tudjuk, nagyon is összejött a karrier Margot-nak, aki ettől függetlenül 2022-ben egy epizód (a 8903.) erejéig mégis visszatért a Neighboursbe Donna Freedmanként, aki egyébként az első biszexuális karakter volt az ausztrál tévézés történelmében.

13. Lehúzott egymás után három tequilát, mielőtt leforgatta a szexjeleneteit Leonardo DiCaprióval A Wall Street farkasában.

14. Elutasította a Playboy magazin ajánlatát, hogy pózoljon nekik, mondván, ő csak művészi célból vetkőzik meztelenre (erre egyébként eddig csak A Wall Street farkasa kedvéért volt hajlandó).

15. Három hónapig tanult korcsolyázni, hogy eljátszhassa Tonya Hardingot az Én, Tonya (2017) című filmben. Mivel dublőrökre sem lehetett számítani, hiszen a történelem során csupán 8 nőnek sikerült versenyen tripla axel ugrást végrehajtania, CGI-t, azaz számítógépes animációt használtak a jelenet megalkotásához.

16. A természetes hajszíne a barna, de szőkére festette azt a karrierje elején, miután rájött, hogy a filmipar a szőke színésznőket részesíti előnyben.

17. Robbie épp egy hátizsákos utazáson volt Európában, amikor jött a hívás, hogy részt vehet egy Will Smith-szel közös utolsó meghallgatáson a Focus – A látszat csalhoz. 48 óra alatt ért át a horvátországi Hvar szigetéről Párizsba, majd onnan New Yorkba, és alig pár órával a meghallgatás kezdete előtt ért oda. A légitársaság útközben elvesztette a poggyászát, így új ruhákat kellett vásárolnia a castingra.

18. Allergiás a csirke tojásának fehérjére. A Ragadozó madarak (és egy bizonyos Harley Quinn csodasztikus felszabadulása) (2020) című filmben, ahol Harley Quinn tojásos szendvicset eszik, a produkciónak kacsatojást kellett biztosítania neki, hogy elkerüljék az allergiás reakciót.

19. 2013-ban a Francia szvit (2014) című háborús dráma forgatásán ismerkedett meg Tom Ackerley-vel, aki harmadik asszisztens rendezőként dolgozott a filmen. 2016. december 19-én házasodtak össze az ausztráliai Byron Bayben.

20. Imádja a hokit, az Egyesült Államokba való költözése után csatlakozott is egy amatőr jégkorongligához. Gyerekkora óta rajong e sportért, amióta látta a Kerge kacsák (1992) című filmet, de Ausztráliában, a lakóhelye környékén nem volt jégpálya, ahol gyakorolhatott volna.

21. A queenslandi Somerset College-ban tanult, miközben három állásban is dolgozott: titkárnő volt, szörfdeszkákat árult, és szendvicseket készített a Subwayben. 17 évesen, miután leérettségizett, Melbourne-be költözött, hogy teljes munkaidőben színészkedjen.

22. A Suicide Squad – Öngyilkos osztag forgatása alatt kezdett el érdeklődni a tetoválások iránt. A felvételek közben megnyitotta a Harley's Tattoo Parlour nevű tetoválószalont, ahol a többi színésznek, a stáb tagjainak és a rendezőnek, David Ayernek is csinált tetoválást, illetve egyet magának is. Will Smith-nek és Jared Letónak nem.

23. A rajongótáborát „Robbersnek” (rablóknak) nevezi.

24. Az Édesanyja, Sarie kísérte őt az oltár elé, mivel az apjától, Dougtól régen elhidegült a család. A nővére, Anya volt a koszorúslánya.

25. Az öccse, Cameron a nővére sikereit látva úgy döntött, hogy ő is színész lesz. A bátyja, Lachlan pedig szintén a filmiparban dolgozik, ő kaszkadőrként.

26. Elutasította Sam Thomson szerepét a Birdman avagy (A mellőzés meglepő ereje) (2014) című, később a legjobb film Oscar-díját is elnyerő filmben. A szerepet végül Emma Stone kapta, aki ezzel kiérdemelte az első Oscar-jelölését.

27. Mindig magával hordja az anyjától kapott kvarcot, mert szerinte szerencsét hoz neki, és állítása szerint még mindig a gyerekkori játék nyuszijával alszik.

28. Sokan fiús lányként hivatkoznak rá, mert szeret szörfözni, motorozni és barkácsolni.

29. A filmek közül az egyik legnagyobb kedvence a Tony Scott által rendezett 1993-as Tiszta románc. Jó választás.

30. A saját nevét „furcsa, formális, öregasszonyos névnek” tartja.

31. Már a 30. születésnapja előtt két színészi Oscar-jelölése volt: az Én, Tonyáért és a Botrányért (2020). Azóta begyűjtött még egyet, csak produceri minőségében a Barbie-ért.

32. Skót és német származású.

33. Margot ADHD-s, ezért 6 éves kora óta Ritalint szed. A hiperaktív-impulzív típusú rendellenességben szenved.

34. Josh Trank rendező első választása volt Sue Storm szerepére a Fantasztikus négyes (2015) című filmben, de a stúdió végül Kate Marát választotta. Utólag már tudjuk, hogy Robbie járt jól.

35. 2024. október 17-én lett először anya, egy kisfiút hozott a világra. Az apa a férje, Tom Ackerley.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Ezt még Scarlett Johansson sem menthette meg: miért bukik el a Jurassic World: Újjászületés?
A Jurassic World: Újjászületés nem megújulás, hanem egy kaotikus, ötlettelen lehúzás, amelyből hiányzik minden kreativitás. Ez a film nem megidézi az eredeti Jurassic Park varázsát, hanem fájdalmasan emlékeztet arra, milyen mélyre süllyedt a franchise.
B.M.; Fotók: imdb.com - szmo.hu
2025. július 02.



A Jurassic World: Újjászületés pontosan az a film, amely után az ember elgondolkodik, vajon miért is ülte végig ezt a több mint kétórás mozgóképes szenvedést.

Ez nem újrafelfedezés, nem tisztelgés az eredeti előtt, hanem az egyik legnagyobb összevisszaság, színtelen-szagtalan lehúzás a franchise történetében.

Érezni a stúdió kézlenyomatát az egész projekten, látni minden jegyzetet, amit a producerek rákényszerítettek a rendezőre: ide kell egy gyerekkarakter, itt muszáj egy Jeep-es rész, ha már itt vagyunk, hol vannak a raptorok? T-Rex is van, Űber Homlok Rex is van, mi kell még?

A történet akár egy közepesen érdektelen videojáték küldetéslistája is lehetne. Egy gyógyszergyártó cég titkos megbízással küldi ki a „teljesen megbízható” reprezentánsát (Rupert Friend), hogy három DNS-mintát szerezzen nekik. Erre egy korszakalkotó gyógyszer miatt van szükség, mellyel megelőzik a szívbetegségeket. A halott dinoszauruszvér már „nem jó” a film saját lehetetlen, körmönfont logikája szerint.

Kapunk egy nagy adag tudományos blablát, magyarázatnak álcázott hülyeséget, ami egy pillanatig sem hihető, hogy miért kell élő dinókból vér.

Az eredeti Jurassic Park történet azért is volt félelmetes, mert meglepően reálisnak tűnt. Nem volt az, csak annak tűnt. Itt semmi ilyet nem érzünk, ez gyakorlatilag videojáték története. Felbérelnek tehát egy zsoldost, Zorát (ténylegen egy órával a vetítés után rá kellett keresnem a neten, mi volt a főszereplő neve, annyira jellegtelen volt – Scarlett Johansson), hogy szervezzen meg egy elit alakulatot, akivel nekivághat a feladatnak. Persze nem lehet egyszerű a küldetés: a legnagyobb szárazföldi, vízi és repülő dinoszaurusz élő példányából kell kinyerni az említett mintát.

A nagy tervhez csatlakozik Dr. Loomis (igen, szerintem is egy Halloween utalás a neve - Jonathan Bailey), aki megalkot egy csodamódszert a vérlecsapolásra.

Mellette Duncan (Mahershala Ali), a vén tengeri róka is elkíséri a csapatot, aki eljuttat mindenkit a tiltott, ki tudja hányadik „új” dinószigetre, ahol persze mindent ellepnek a mutáns szörnydinók.

Mert ezek már nem egyszerű őshüllők, hanem genetikai förmedvények: potrohos-tokanyakú repülőszatyor raptorivadékok, vagy éppen a Bucihomlokú MegaRex, amelyek látványterve ugyan érdekes, akár egy újabb Godzilla-filmből is szabadulhattak volna, de ez nem dícséret, az összkép így is kiábrándító.

A készítők egyszerre akarták folytatni az eredeti Jurassic Park örökségét, és közben minden egyes sikeres klisét felhasználni, amit csak engedett a költségvetés. Ez látszik a mellékküldetésen (mert ilyen is van): egy apuka két lányával, valamint a nagyobb lány együgyű fiújával (nem orvosi diagnózis, csak szimplán rendkívül idegesítően buta) sodródtak bele a történetbe, miután vízi dinoszauruszok támadják meg vitorlásukat.

Az alkotók döntéshelyzet elé állítják a „szupercsapatot”: vagy hagyják meghalni a családot, ezzel tovább növelve nézői ellenszenvet, vagy – és itt jön a „briliáns” dramaturgiai húzás – megmentik a családot a biztos haláltól, hogy legalább legyen valakikért szorítani a film alatt.

Mintha kötelező lenne gyereket írni egy Jurassic-sztoriba, mert az első Jurassic Parkban is volt, tehát a produceri logika szerint itt is kell. Minden filmben volt, itt is kell, ennyi a magyarázat.

A film egyszerűen sértő a közönség intelligenciájára nézve. David Koepp forgatókönyvíró karrierjében voltak zseniális szövegkönyvei, de ezúttal az Indiana Jones és a sors tárcsája szintjén alkotott: ötlettelenül, rutinból, legnagyobb alkotói eszköze a káosz volt.

Újra felhasznált jelenetekkel próbál a nézőre hatni, például a konyhás raptoros rész a Jurassic Parkból CTRL+C, CTRL+V módszerrel került át csak a helyszín és a szörnyek mások picit.

Nincs nosztalgiaértéke, csak üres másolat. Az akciójelenetek sokszor követhetetlenek, a CGI olcsó hatású, mosott textúrák, vértelen leszámolások, nincs valódi tét, nem is értem a 16-os besorolást.

Pedig Gareth Edwards rendező elvileg a hatalmas szörnyek bemutatásának specialistája. A 2014-es Godzilla és a Zsivány egyes után azt hihetnénk, ha valaki, akkor ő majd képes feledhetetlenné tenni a dinoszauruszok látványát. Ehelyett egy alultervezett és rendezetlen látványkavalkádot kapunk, amelyből hiányzik a grandiózusság és a földhözragadtság.

Az olcsóság ott is észrevehető, hogy nincs IMAX-verzió, nem invesztált bele a stúdió. Olyan, mintha a stúdió pénzt akart volna spórolni a konverzión és a felvételi technikán.

Bár azt hozzá kell tenni, hogy Edwards forgatási szokásaihoz nem illik egy batár nagy IMAX kamera. Ő tényleg megmutatta már, hogy képes minimál költségvetésből is maximális képi világot bemutatni, mint például a 2023-as Az alkotóban. Hát itt ez nagyon nem sikerült.

A film legnagyobb hibája mégsem a látvány vagy a rendezés, hanem a karakterek és a történet. Egyszerűen nincs kiért izgulni. A zsoldosok sablonfigurák, a család idegesítő, a Don Juan comic relief srácot pedig a néző már az első veszélyes jelenetnél sorsára hagyta volna.

Vannak feszült jelenetek a filmben, például a gumicsónakos rész, amelyet Michael Crichton eredeti Jurassic Park regényéből emeltek át.

Ez a szcéna képes hozni az igazi klasszikus hangulatot, de ez is csak emlékeztet, hogy milyen minőségű lehetne az egész film, ha van mögötte valódi vízió, és tartják a forgatókönyvi fegyelmet. Érdekesség, hogy amikor nem akciójelenet van, hanem a feszültség dominál, akkor tényleg működik Edwards-mozija – lehet, hogy tényleg kéne már egy 18+-os Jurassic-horror.

A zene szintén csalódás: legalább John Williams klasszikus témái megmentik, amikor felcsendülnek, de az új dallamok teljesen feledhetők. A film egészét áthatja a kapkodás, a kreatív döntések hiánya, a sablonos dramaturgia és a stúdiókapzsiság fojtogató szaga. Ez a Jurassic World-rész nem újjászületés, hanem egy kétségbeesett pénzlehúzási kísérlet. Az eredeti 1993-as Jurassic Park óta egyetlen folytatás sem tudott valódi, méltó utódja lenni Spielberg klasszikusának, és ez a film sem fogja megváltoztatni ezt a tényt.

Az első Jurassic World legalább a klasszikus nosztalgiát visszaadta a nézőnek, de ezen kívül tényleg semmit sem tudok mondani a franchise mellett.

Scarlett Johansson kedves mosolya nem éri meg a mozijegy borsos árát. A Jurassic World: Újjászületés túl hosszú, kaotikus, felesleges alkotás, amelyből hiányzik a lélek. A legnagyobb bűne azonban nem az, hogy rossz – hanem az, hogy unalmas és kiszámítható, igazi elvesztegetett potenciál.


Link másolása
KÖVESS MINKET: