prcikk: „A korlátok inkább szabadságot adnak, mintsem hogy elveszik azt” – interjú Nóvé Somával | szmo.hu
KULT
A Rovatból

„A korlátok inkább szabadságot adnak, mintsem hogy elveszik azt” – interjú Nóvé Somával

A héten ismét megrendezik a Budapest Showcase Hubot, ahol többek között a MORDÁI is fellép. Ennek apropóján beszélgettünk a zenekar frontemberével.


Middlemist Red, MORDÁI, Samurai Drive, The Night of the Vampire: ezekben a zenei projektekben Nóvé Soma a közös pont, aki párhuzamot von közéjük a maga muzikális kíváncsiságával.

Experimentális, egymásra épülő, szerteágazó ötletek, készülő nagylemezek és egyedi vonások között kalauzolt minket, amikor a héten startoló BUSH kapcsán beszélgettünk.

- 2020 januárjában jött ki a MORDÁI első nagylemeze, de az ötlet már korábban is létezett. Mesélj egy kicsit az eddigi utatokról!

- 2018-ban jött ki a Népdalok című lemez, amit még a saját nevem alatt jelentettem meg. Azon három dal volt, ami nagyjából megalapozta a MORDÁI zenéjét – ebből kettő rajta is van a zenekar első nagylemezén. Miután kihoztam ezt a kislemezt, sokan kérdezték, hogy mikor lesz ebből koncert, illetve én is azt éreztem, hogy érdemes ezt átültetni zenekari kontextusba is. Főként azért, mert már ott is elég részletes hangszerelés volt, nemcsak gitárral játszottam fel a dalokat, hanem azokban is volt dob, szaxofon és nagyjából minden, ami a MORDÁI-ban is benne van. Tehát a kislemez megjelenése után elkezdtem zenészeket keresni a projekthez, és ebből az anyagból kiindulva kezdtünk el új számokon dolgozni, utána pedig koncertezni is, ami nagy löketet adott a formációnak.

- Most pedig már a második lemez készül.

- Igen, most írjuk a második lemezünket, ami remélhetőleg 2022 elején meg fog jelenni.

- Mennyiben fog hasonlítani az elsőre, vagy mik lesznek a különbségek? Nem tudom, melyikkel spoilerezel kevesebbet.

- Nagy különbség, hogy az első lemeznél a zenekari tagok nagy része más volt, más volt a zenekar összetétele, mint most. Pár zenész kilépett a formációból, így ez most egy új felállás – emiatt mindenképp más lesz a hangzás.

- És a dalok tekintetében?

-Olyan szempontból lesznek mások, hogy az első lemezzel a Muzsikás együttes repertoárját követtük, tehát mondhatni, hogy népdalfeldolgozások átdolgozásai voltak. A második lemezzel jobban törekedtünk arra, hogy ne csak egy adott forrásból táplálkozzon, hanem egy kicsit szerteágazóbb legyen, egy színesebb skálán mozogjon.

- De mindenképpen adott szövegekkel dolgoztok, hiszen népdalokat gondoltok újra. Mennyire tudjátok ebben kifejezni saját magatokat? Vagy ez a projekt nem erről szól?

- Ez érdekes, mert azt hiszem, azokban a népdalokban, amiket eddig feldolgoztunk, nincs olyan szóhasználat, ami nagyon idegen lenne tőlem. Ráadásul eléggé alaptémákat, tematikákat dolgoznak fel, ezért nem érzem azt, hogy valaki más gondolatait vagy szövegeit énekelem.

A koncertszituációkban vagy éppen a felvételek során van egy olyan érzésem, hogy ezek saját gondolatok vagy saját dalszövegek, egyáltalán nem érzem magamat úgy, mintha egy farsangi bálon lennék.

Azt gondolom, hogy az is a lényege a népdaloknak, hogy azonosulsz velük, hogy a saját dalaidnak érzed őket, és én ezt érzem a MORDÁInál is. Azokban a népdalokban, amiket most dolgozunk fel, valószínűleg egy-két szót át fogunk írni, mert nem tudok pejcsikókról meg hasonlókról énekelni, azt nem érezném önazonosnak. De ezek csak finomhangolások, az biztos, hogy nem fogunk teljesen saját dalszöveget írni a MORDÁI-számokhoz.

- Tény, hogy nem sokat változott az, hogy mi foglalkoztatja az embereket, az utóbbi akár száz évben, és hogy mik azok a témák, amikről dalok születnek.

- Nem, és azt gondolom, hogy nem is nagyon fognak. Amikről a népdalok szólnak, azok örökérvényű dolgok.

MORDÁI: Hidegen fújnak a szelek

- Egyszer azt mondtad, hogy a népzene sok mindennel kombinálható – és ti ezt ki is használjátok, mivel jazzes és rockos elemeket is beépítetek a dalaitokba. Nem érzed mégis azt, hogy a népzenei alapok bekorlátoznak zeneileg?

- Szerintem a korlátok inkább szabadságot adnak, mintsem hogy elveszik azt. Például, ha kitöltesz egy matektesztet, az nem egy univerzális, 100%-os tudást mutat, de az adott teszten belül tudsz 100%-ot teljesíteni. Azaz mindig egy kontextuson belül tudsz 100%-ot hozni, viszont ha nincsenek kereteid, akkor nincsen egy olyan szerkezete a dolognak, amin belül tudsz teljesíteni. Én mindig törekszem arra, hogy legyenek olyan pontok, olyan korlátok egy adott projektben, amik letisztázzák azt, hogy mit akarok épp csinálni. Nem érzem azt, hogy lenne olyasmi, amit meg akarnék csinálni a MORDÁI-ban, és mégsem tehetem meg a műfaji vagy stilisztikai korlátok miatt.

- Ez másban is megnyilvánul?

- Jó példa erre az, amit akkor tapasztaltam, amikor a MOME-ra jártam. Az is azért működött jól, mert adtak támpontokat – ami eléggé hasonlít egy korláthoz. Ha tehát elmész egy ilyen iskolába, és nem tudod, hogy hol kezdd, nem tudod, hogy hogyan akarod kifejezni magadat, akkor van szükséged korlátokra. Ezeken belül megtanulod, mi a legadekvátabb módja annak, hogy megmutasd, mi van benned. Aztán egy idő után, ha elegendő projektet csinál az ember, akkor megformálódik az, hogy mi a zenei vagy művészeti identitása.

- Neked ebből az identitásból több is van? Arra gondolok, hogy egészen más például egy MORDÁI-dal, mint egy Samurai Drive-dal, ami szintén a te nevedhez fűződik.

- Valószínűleg azért csinálok ilyen sokfajta projektet, mert sok ötletem van, és ezek közül mindegyik egy kicsit más valamivel kísérletezik.

Engem mindig az érdekel, hogy mivel tudok kísérletezni, akkor is, ha popzenéről van szó – bár nem hiszem, hogy kifejezetten mainstream zenéket csinálok.

Mert attól még, hogy valami nem avantgárd, az lehet kísérletező. Szóval, sokszor azt nézem, hogyan tudok fuzionálni olyan dolgokat, amelyeket nem hallottam együtt addig. Szerintem akkor születnek új dolgok, ha különböző világokat párosít az ember, mint például a MORDÁInál.

- Nem érzed azt, hogy ez a sokféle zenei projekt szétdarabol? Vagy épp ellenkezőleg, inkább építenek?

- Nem érzem ezt, sőt, talán még örülnék is, ha még inkább különböznének. Azt érzem, hogy ha dolgozom egy projekten, akkor abból sokat tanulok, és akkor a következő projektbe – ami mondjuk egy másik zenekar – mindig át szoktam emelni a tanulságokat és a tapasztalatokat. Így inkább olyan, mintha egy nagy legóvárat építenék, semmint hogy többet egymás mellett: ezek egymásra építenek, nem pedig egymás rovására mennek kreatív szempontból. Mindenesetre vannak köztük hasonlóságok is, lehet érezni, hogy vannak összekötő elemek.

- Szerinted mik a hasonlóságok? Az általános sötétebb tónus, például?

- Azt hiszem, igen, van egy hasonlófajta melankólia ezekben a projektekben, az biztos, hogy nem nagyon szoktam nyári slágereket írni. (nevet) De szerintem az már önmagában is eléggé meghatározza az összefüggéseket, hogy van egy adott zenei ízlésem, és mindig adott dolgokból inspirálódom – ezek biztosan hatással vannak ugyanúgy a Middlemistre, a MORDÁI-ra és a Samurai Drive-ra is. Illetve amiatt is hasonlóak lesznek, mert párhuzamosan csinálom ezeket. Nem arról van szó, hogy megírtam egy lemezt egy zenekarral egy adott évben és két évre rá egy másik projekttel foglalkozom, hanem öt zenekarral (Middlemist Red, MORDÁI, Samurai Drive, The Night of the Vampire, szólóprojekt – a szerk.) foglalkozom egyszerre. Nincs olyan, amit szüneteltetnék.

- Melyik zenekarral teszed a következő lépést?

- A következő egy hónapban jelenik meg egy lemez a The Night of the Vampire formációmmal, amelyen a jazztrombitás, Chet Baker számait fogjuk feldolgozni.

Fotó: MORDÁI

- Ha már a többi formáció: egészen más a színpadi jelenléted egy MORDÁI- és egy Middlemist Red-koncerten. Ezt a dalok követelik meg vagy a közönség?

- Igen, a Middlemist Red koncerteken például gyakran mászom fel különböző helyekre, gyakran csinálok olyan dolgokat, amelyek a zenétől függetlenek. Ez azért van így, mert már olyan régóta zenélünk együtt, hogy kellett valami, ami plusz izgalmat okoz. Eközben a MORDÁI-nál nagyon koncentrálnom kell arra, hogy mindenki egyben legyen, hogy ne rontsuk el. Ez egy frissebb, újabb terep, így nagyobb felelősség is, pláne, hogy sokat cserélődnek a tagok, és így nekem kell összehúznom a dolgot.

A Middlemist Red-koncerteket pedig már autópilóta üzemmódban is le tudnám játszani, nem nagyon kell rajta gondolkodnom.

- Miért gyakori a tagcsere?

- Azért, mert a MORDÁI-ban profi zenészek játszanak, ez a szakmájuk, a hivatásuk. Mindenki vagy zeneakadémiát végzett vagy konzervatóriumot, ennek következményeként ők is elég sok projektben benne vannak. Egyrészt azért, mert ők is kísérletező szelleműek, másrészt azért, mert itthon ez fontos ahhoz, hogy kiépíts egy egzisztenciát. A zenekarban hatan vagyunk, és a hat tag összesen nagyjából 15 vagy 20 zenekarban van benne egyszerre. Így előfordulhat olyan szituáció, amikor valakinek túl sok projektje gyűlik össze, vagy éppen bejött valami, ami prioritást élvez, és akkor kompromisszumot kell kötnie magával.

- Egyszer azt mondtad, hogy szerinted a MORDÁI külföldön sikeresebb lehet, mint a többi zenekarod, eközben Magyarországon egyelőre kevésbé „felkapott” ez a formáció. Szerinted ez miért lehet így?

- Azért, mert itthon ismerik a népzenét, a népdalokat, külföldön pedig nem annyira, és mindig azok a dolgok működnek, amik frissek, és ilyen szempontból izgalmasak is. Ha például kimész Németországba és egy indie-rockként aposztrofált zenekaroddal fellépsz, akkor azok, akik nem ismerik a neved, nem biztos, hogy elmennek a koncertedre. De ha azt látják, hogy Hungarian folk-jazz-rock, akkor lehet, hogy elmennek, akkor is, ha nem ismernek. Én is szívesebben meghallgatom valamilyen lengyel népzenei fúziós zenekar koncertjét, még akkor is, ha semmi közöm nincs hozzá, mint egy lengyel indie-rockzenekarét.

MORDÁI: Látod, rózsám

- Néhány külföldi showcase-en már felléptetél már a MORDÁI zenekarral. Ez milyen lehetőségeket adott nektek?

- Igen, voltunk az Eurosonicon és a Primaverán is showcase formában. Ezek viszont most mind online voltak, és azt hiszem, hogy ezek ebben a formában nem annyira működnek. Ahhoz, hogy mély benyomást keltsen egy zenekar, ott kell lenned a koncerten, nem elég, hogy a képernyőn keresztül nézed. De idén is jelentkeztünk az Eurosonicra, remélem visszahívnak. Ezen kívül most voltunk Oroszországban és Bécsben is, ahol már lehetett kapni valamiféle visszajelzést, amit a jövőben fel tudunk használni.

- Az október 21-én induló Budapest Showcase Hub-on most élőben is felléptek. Szerinted mi alapján esett rátok (is) a szervezők választása?

- Gondolom azért, mert ez eléggé exportképes zene. Biztosan végignézték, hogy kik azok a magyar zenekarok, akikben van potenciál ilyen fronton, és így kerülhettünk be.

- Mit gondolsz, mivel irányítja rá a figyelmet a magyar zenekarokra ez a showcase esemény?

- Elsősorban azzal, hogy nagyjából a fellépők 70%-a magyar. Emellett lehetőséget ad sok magyar zenekarnak, hogy megismerkedjenek szakmabeliekkel, akik lehet, hogy tudják segíteni őket.

- Te melyik koncertet vagy előadást várod leginkább?

Mi nem nagyon szoktunk az előadásokra elmenni, inkább a menedzserünk hallgatja meg őket, aztán együtt megbeszéljük a hallottakat. Ami a koncerteket illeti, nagyon szeretnék elmenni a Jazzboisra, az Amoebára, illetve Apey új projektje is érdekel.

A BUSH – azaz Budapest Showcase Hub – október 21. és 22. között tér vissza a magyar fővárosba, hogy itt hozza össze Kelet-Európa legizgalmasabb fellépőit. Egyedi hangzásvilágok, változatos stílusok, úttörő megoldások és izgalmas helyszínek várnak két napon át. A fellépők részletes listáját itt találod.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
„A cenzúra soha nem látott méreteket ölt” – letiltották Molnár Áronék filmjét egy kispesti gimnáziumban
A kispesti gimnázium igazgatója nem engedélyezte az Itt érzem magam otthon vetítését. Szarka Judit tanár vitatja, a főszereplők külön vetítésre hívják a diákokat. Az igazgató döntésére a film két főszereplője, Lovas Rozi és Molnár Áron is reagált.


A Kispesti Deák Ferenc Gimnázium igazgatója a közelgő választásokra hivatkozva nem engedélyezi az Itt érzem magam otthon című film levetítését az iskola hagyományos rendezvényén – írta a Telex.hu egy olvasói levél nyomán. Az eseményt szervező tanár szerint a szakmai kompetenciáját kérdőjelezték meg, a film főszereplői pedig cenzúrát emlegetnek, és külön vetítésre hívják a diákokat.

Az ügy előzménye, hogy az iskola médiaszakos tanára, Szarka Judit a tavaszi szünet előtti mozimaratonra tervezte bemutatni Holtai Gábor filmjét. A rendező személyesen, a saját laptopjáról vetítette volna le az alkotást, ami után beszélgetett volna a diákokkal. Múlt pénteken azonban az igazgató behívatta a tanárt, és közölte vele a döntését.

„Azt mondta, hogy bár nem látta a filmet, utánaolvasott a kritikáknak, és nem vetíthetjük le, mert ez aktuálpolitikai film” – idézte fel a történteket Szarka Judit, aki szerint éles, de kulturált vita alakult ki köztük. Az igazgató később propagandafilmnek is nevezte az alkotást, és bár a vetítést a „választás előtti érzékeny időszakban” nem engedélyezte, egy májusi időpontot lehetségesnek tartott.

A tanár, aki közel harminc éve szervezi a rendezvényt, a szakmai szabadsága megsértésének éli meg a történteket. „Mozgóképkultúrát és médiát tanító tanárként én választom meg milyen filmeket érdemes levetíteni a diákoknak, és minden évben szempont számomra, hogy legyen közöttük friss alkotás. Holtai Gábor Itt érzem magam otthon című filmjét kétszer láttam, és azt gondolom, remek parabola ez a diktatúra természetéről” – mondta Szarka, aki hangsúlyozta, a pártpolitizálás nem volt célja. Úgy érezte, a döntéssel a kompetenciáját vonták kétségbe.

Az Itt érzem magam otthon helyett végül egy másik pszichothrillert, a Mesterjátszmát vetítik le. A diákok többsége úgy reagált a cserére, hogy vagy még nem szavazhatnak, vagy ha igen, akkor sem egy film fogja megváltoztatni a véleményüket.

Az igazgató döntésére a film két főszereplője, Lovas Rozi és Molnár Áron is reagált:

Szégyennek nevezték a történteket, és közölték, ha a jelenlegi kormány marad, a cenzúra erősödni fog. „Ezért a cenzúra soha nem látott méreteket ölt majd, ha nem váltjuk le ezt a rendszert” – üzenték. A két színész egyúttal meghívta a gimnázium diákjait egy nyilvános vetítésre, ahol közönségtalálkozót is tartanak nekik.

A film producere, Farkas Ádám elmondta, kedves gesztusnak tartották a felkérést, de a lemondás után már nem az ő dolguk vizsgálni a döntés hátterét. A rendező, Holtai Gábor nem kívánt reagálni az igazgató minősítésére, és szerinte a helyzetet úgy kell kezelni, hogy az ne okozzon problémát a tanároknak és a diákoknak.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Hevér Gábor is csatlakozik az újrainduló Heti Hetes csapatához
Újabb névvel bővült a visszatérő Heti Hetes stábja. A műsorvezető Nagy Ádám, Majka és Hajós András mellett a népszerű színész, Hevér Gábor is helyet foglal majd a műsorban.


Ahogy arról korábban mi is beszámoltunk, visszatér a Heti Hetes az RTL-re. A megújult műsor házigazdája a JÓLVANEZÍGY és Fókuszcsoport YouTube-csatornákról ismert Nagy Ádám lesz. Az már korábban biztossá vált, hogy a hetesfogatban helyet kap Hajós András és Majoros Péter Majka is. Az RTL azt ígérte, a teljes névsort a választásokig hátralévő időben folyamatosan hozzák nyilvánosságra.

Hétfő reggel újabb névvel bővült a műsor stábja: az RTL bejelentette, hogy Hevér Gábor is csatlakozik a műsorhoz.

„Helló Hevér Gábor, helló Heti Hetes! Reszkess, közélet, mert az RTL április 12-től újra tálalja a feketelevest!”

– írták az RTL közösségi oldalán.

Kép forrása: RTL Facebook

A csatorna múlt héten közölte, hogy a legendás közéleti-szatirikus műsor az országgyűlési választások estéjén, április 12-én, az urnazárást követően 19:30-kor tér vissza a képernyőre. A premiert követően az adások vasárnap esténként 21:00-tól lesznek láthatók az RTL-en, és ezzel egy időben felkerülnek az RTL+ Premium streamingplatformra is.

A bejelentés óta élénk vita alakult ki a műsor időzítéséről. Puzsér Róbert publicista szerint az, hogy a műsort csak a szavazóhelyiségek bezárása után tűzik képernyőre, politikai óvatosságra és gyávaságra utal. Erre Majka egy videóban reagált, ahol azzal érvelt, hogy a döntés éppen a felelősségről szól, mivel a kampánycsend után már nem akarták befolyásolni a választókat. A vitába vasárnap Hajós András is beszállt, aki kollégájával szemben Puzsérnak adott igazat.

A Heti Hetes eredetileg 1999 és 2016 között futott az RTL Klubon, így közel egy évtizedes szünet után tér vissza a képernyőre.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Nagyon rossz előérzetem van – a hetedik részig érdemes türelmesnek lenni az új netflixes rémálom-horrorsorozattal!
Egy menyasszony rémálma, egy furcsa család és egyre nyomasztóbb a légkör. Minden adott egy erős horrorhoz. Mégis, a sorozat hosszú epizódokon át alig halad előre, mintha direkt húzná az időt. Aztán hirtelen magához tér, és amit kapunk, azt igencsak megköszönjük!
B.M.; Fotók: imdb.com - szmo.hu
2026. március 31.



A Netflix új horrorsorozata már az első pillanatban gyanús: amikor egy produkciót úgy próbálnak eladni, hogy „a Stranger Things alkotóitól”, ott érdemes egy kicsit hátra lépni.

Ez a marketingfogás ugyanis gyakran inkább hangzatos címke, mint valódi kreatív jelenlétet jelez. Itt csak Stranger Things-pénz van, nem alkotók.

Nem meglepő tehát, hogy a sorozatnak valójában kevés köze van a Duffer-tesókhoz és ahhoz a fajta atmoszférához és történetvezetéshez, amely a Netflix sikersorozatát megalapozta.

Az indítás ugyanakkor kifejezetten ígéretes. Egy feszült véres, úgynevezett „cold open” jelenettel kezdünk, amely azonnal felkelti az érdeklődést a nyomasztó hangulatban. A történet középpontjában egy fiatal nő áll, aki élete egyik legfontosabb eseményére, az esküvőjére készül. Ám ez az élmény hamar rémálommá válik. A menyasszony teljesen kiszolgáltatott helyzetbe kerül: a leendő férje családja uralja az eseményeket, ő maga pedig szinte teljesen elveszíti az irányítást a saját élete felett.

Ez az alaphelyzet önmagában is feszültséggel teli, és kiváló kiindulópont lehetne egy erős pszichológiai thrillerhez.

A sorozat egyik legnagyobb erénye az atmoszférateremtés. Az első epizódokban folyamatosan jelen van egy fojtogató, kellemetlen érzés, amely a családi dinamika torzulásából fakad. A néző szinte együtt szenved a főhőssel, miközben egyre mélyebbre merül ebbe az idegen és ellenséges közegbe. A szereplők többsége szándékosan furcsa, kiszámíthatatlan és zavarba ejtő, ami hatékonyan erősíti a bizonytalanság érzetét.

A központi párost alakító Camila Morrone és Adam DiMarco között működik a kémia, hitelesen hozzák a szerelmespárt, akik egyre abszurdabb helyzetbe sodródnak. A mellékszereplők közül különösen emlékezetes Gus Birney idegesítően túljátszott sógornője, aki egyszerre irritáló és szórakoztató jelenség. Jennifer Jason Leigh pedig láthatóan élvezi a manipulatív anyós szerepét, még ha karaktere idővel háttérbe is szorul.

A családfőt alakító Ted Levine jelenléte pedig már önmagában hordoz egyfajta fenyegető aurát, amelyet korábbi szerepei csak tovább erősítenek. (Ő volt Buffalo Bill A bárányok hallgatnakban.)

A horror azonban igazán lassan kerül a felszínre. A sorozat tempója ugyanis kifejezetten lassú, sokszor indokolatlanul vontatott. A történet apránként adagolja az információkat, ami egy bizonyos pontig működhetne, ám itt gyakran inkább frusztrálóvá válik. A folyamatos félrevezetések és ál-nyomok (red herringek) nem annyira izgalmasak, mint inkább fárasztóak, és időnként az az érzésünk támad, hogy a készítők szándékosan hülyének nézik a nézőt, visszatartják az információkat, nem pedig ügyesen építik a rejtélyt.

Ez a fajta történetvezetés különösen a horror műfaján belül problémás. A feszültség ugyanis nem fokozódik, hanem inkább szétaprózódik. A sorozat első felében alig találunk valóban emlékezetes vagy ijesztő jeleneteket, a jumpscare-ek pedig inkább kötelező elemként vannak jelen, mintsem valódi hatásként. Az egész inkább kellemetlen, mint félelmetes horror élmény.

Tematikáját tekintve a sorozat ambiciózus. A történet, a házasság, a generációs traumák és az identitásvesztés kérdéseit próbálja horrorba csomagolni.

Ez önmagában izgalmas vállalkozás, és nem példa nélküli: az It Follows például hasonló módon emelt be társadalmi és pszichológiai rétegeket a műfajba. Itt azonban az allegória túlságosan is direktnek és túlgondoltnak hat. Az üzenetek nem organikusan épülnek be a történetbe, hanem sokszor szinte didaktikusan kerülnek a néző elé. Pedig a forgatókönyvet jegyző Haley Z. Boston több ígéretes horrorban is benne volt az utóbbi időben (Guillermo del Toro: Rémségek tára és A cseresznye vadiúj íze).

Amit viszont a képernyőn látunk, az működik, kifejezetten figyelemre méltó a technikai megvalósítás. A sorozat látványvilága igényes, a fényképezés kimondottan szép, a kameramunka, a helyszínek, a világítás és a vágás pedig professzionális. Egyértelmű, hogy a készítők nagy hangsúlyt fektettek a vizuális megvalósításra. Éppen ezért különösen sajnálatos, hogy mindez nem párosul egy erősebb, feszesebb forgatókönyvvel. Legalább is az első felében.

Az igazi fordulat aztán a sorozat vége felé megérkezik. A hetedik epizódtól kezdve hirtelen felgyorsulnak az események, a történet lendületet kap, és valódi feszültség kezd kialakulni.

Az addig lassan csordogáló narratíva egyszer csak életre kel, és egy sokkal izgalmasabb, koncentráltabb élményt nyújt. A finálé kifejezetten erősre sikerült: egyszerre működik horrorcsúcspontként és érzelmi lezárásként. Az utolsó előtti epizód különösen emlékezetes, hiszen egyfajta kamaradrámává alakul, amelyben a párkapcsolati dinamika kerül a középpontba, mindezt horrorisztikus keretbe ágyazva. Bár nem minden megoldás tökéletes, például a digitális effektek néhol kilógnak az összképből (főleg a CGI vér…), a befejezés mégis képes részben ellensúlyozni a korábbi hibákat.

Összességében ez a sorozat tipikus példája annak, amikor egy erős alapötlet és kiváló technikai kivitelezés nem találkozik megfelelő történetmeséléssel és tempóval.

Az első epizódok lassúsága és túlbonyolítottsága sok néző türelmét próbára teheti, ám aki kitart, egy kifejezetten erős befejezést kap jutalmul.

Nem hibátlan élmény, sőt, sok szempontból kifejezetten egyenetlen, de a végére összeáll annyira, hogy érdemes legyen beszélni róla.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Szexuális perverziók, szvingerezés, gyilkosság – A DTF St. Louisban David Harbour és Jason Bateman keverednek bele egy mocskosul vicces játszmába
Az alábbi kritikából kiderül, hogy minek a rövidítése a DTF, és az is, hogy mennyi epizódonkénti fordulattal kalkulálhatnak a nézők. Spoiler: sokkal.


Két sorozattitán, Jason Bateman és David Harbour egyesítették erőiket, hogy létrejöjjön a DTF St. Louis című sorozat, amely lehetőséget adott nekik, hogy komikus és drámai készségeiket egyaránt csatarendbe állíthassák. Batemant vígjátékszínészként ismerhettük meg Az ítélet: családban (amely 2008 és 2019 között 5 évadot élt meg), illetve olyan mozifilmekben, mint az Édes kis semmiség, a Kidobós, a Szakíts, ha bírsz, a Hancock, a Páros mellékhatás, a Sejtcserés támadás, a Förtelmes főnökök vagy a Testcsere. Majd jött a nagy karrierfordító projekt, a 2017-ben indult Ozark című sorozat, amelyben Bateman egy eddig nem, vagy csak ritkán látott oldalát mutatta meg: a főhős drámai színészét (oké, egy kicsit előtte, a 2015-ös Az ajándékkal már rendesen meg tudta lepni a közönséget, az igaz). Az Ozarkkal egyrész visszatalált a szériákhoz, másrészt újrakalibrálta a pályáját, így azóta láthattuk őt – ráadásul nemcsak színészként, hanem forgatókönyvíróként, rendezőként és producerként is akár – A kívülállóban (2020) vagy legutóbb a Fekete nyúlban (2025) is nagyot játszani komoly szerepekben.

David Harbour pedig sokáig az örök mellékszereplő volt (Világok harca, Túl a barátságon, A Quantum csendje, Zöld Darázs, A védelmező, Fekete mise, Suidice Squad: Öngyilkos osztag stb.), mígnem megkapta Hopper seriff szerepét a Stranger Thingsben, s lám, hirtelen főszereplőt faragtak belőle.

Akciósztár lett a Hellboyjal (2019) és a Vérapóval (2022), illetve szuperhős a Fekete Özveggyel (2021) és a Mennydörgők*-kel (2025). A Stranger Things olyan magaslatokba katapultálta Harbourt, hogy még jó ideig kedvére válogathat a szerepek közül. Főképp, ha olyasmiket választ, mint Batemannel közös új projektje, a DTF St. Louis, amit már jó ideje szerettek volna összehozni. Harbour különösen, mivel ez az első sorozatos munkája executive producerként. Eredetileg ő és Pedro Pascal játszották volna a főszerepeket, Pascal azonban kiesett a projektből, s így került a helyére Bateman.

A DTF St. Louis mindenese (értsd kreátora, írója, rendezője) egyébként Steve Conrad, akit főként olyan filmek forgatókönyvírójaként ismerhetünk, mint Az időjós (2006), A boldogság nyomában (2006), a Walter Mitty titkos élete (2013) vagy Az igazi csoda (2017).

S ahogy e listából is látható, Conrad igen rutinos már a humoros és drámai képsorok ügyes összecsiszolásában, a könnyes-vicces filmjeiben való jártasságát pedig ezúttal is kamatoztatni tudta.

A DTF St. Louis három középkorú (kb. az ötvenes éveikben járó) ember története. Clark Forrest (Bateman) St. Louis ismert és népszerű időjósa, aki megkapja maga mellé jelelőnek Floyd Smernitch-et (Harbour). Ők ketten a közös munka során jól összebarátkoznak, közel kerülnek egymáshoz a magánéletben is. Mindketten házasok, de Floyd felesége, Carol (Linda Cardellini) lesz a harmadik kerék a történetben.

Clark és Floyd ugyanis kipróbálják a DTF (azaz Down to Fuck) nevű társkereső alkalmazást (nevéből adódóan főként szexuális célból hozza össze az embereket), hogy megfűszerezzék egy kicsit a kihunyóban lévő házasságaikat. Majd Carollal kiegészülve kialakul köztük egy szerelmi háromszög, ráadásul az egyikük nemsokára halálát leli furcsa és látszólag megmagyarázhatatlan körülmények között. Ennél többet pedig nem is árulunk el a cselekményről, mivel a DTF St. Louis egyik nagy erénye, hogy folyton meg tudja lepni a nézőt.

Csak az első epizódban több minden történik, mint más sorozatok teljes hossza alatt, és ez nem vicc.

Erős felütést kapott tehát a széria, s bár a soron következő részekben egy kicsit már visszafogják a csavarok adagolását, azért így sem kell bánkódnunk, minden etapra jutnak meglepetések bőven. Mindig más kerül a gyanú középpontjába, illetve flashbackekben folyamatosan tárulnak fel előttünk a szereplők közti események, átverések, idézőjeles hátbaszúrások, valamint egy barátság krónikájának fejezetei.

A gyilkos után nyomozó Donoghue Homer (Richard Jenkinsnek mindig nagyon örülünk) és Jodie Plumb (Joy Sunday a Wednesday Biancájaként szerzett hírnevet magának) képviselik a nézőket, velük együtt próbáljuk mi is felderíteni, hogy mi mindent történhetett e három ember között, ami idáig vezetett.

David Harbour egyébként Hopper seriff mellett élete legjobb alakítását nyújtja a végtelenül kedves és odaadó, de súlyos önbizalomhiánnyal küzdő Floydként, aki mindenkin segíteni akar, csak magán nem tud. Jason Bateman kellemesen kiismerhetetlen Clarkként, aki látszólag valóban fontosnak tartja Floyd barátságát, mégis lefekszik a feleségével, és amúgy is van benne valami zavaró sunyiság. Linda Cardellini pedig egyfajta kertvárosi femme fatale-ként tetszeleg Carolként, aki boldogtalan a házasságában, és elhisszük róla, hogy ügyesen manipulálja a környezetét a kénye-kedve szerint.

Hármójuk szerelmi, barátsági, megbízhatósági és önzési tánca a DTF St. Louis, amelynek egészen sajátos (és abszolút működő) humora van, amelybe egy szempillantás alatt belevegyülhet az izgalom és a dráma is. Egy furcsa, de imádnivaló krimis műfajmix.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk