„Nem azt mondták, Feri!” – avagy Hol a kib*szott jó könyv a modern magyar baloldalról?
Az egyesült és összefogott ellenzéknek sikerült negyedszer is választást vesztenie vasárnap. Ráadásul megint nem volt feltétlenül borítékolva a kétharmad (ahogy négy éve sem), mégis hozták a már-már kötelezőt. Mivel az eddigieknél felfokozottabb volt a hangulat, három napja lényegében mást sem olvasunk, mint hogy hol csúszott meg a dolog: hibás volt a „kapitány”, az összefogás ötlete, az összefogás elleni széthúzás, a közvélemény-kutatók, a Magyar Kétfarkú Kutyapárt, a vidékiek és még sokan mások.
Volt olyan szerencsém, hogy a választás estéjén a Fidesz eredményváró bulija után éjjel a „legnagyobb ellenzéki párt” elnökének beszédét is meghallgattam.
Rutinos figura a Feri, nem ma kezdte a vereségeket. Tulajdonképpen 2006-ban „szenvedélyes igazságbeszéde” idején politikailag már vesztésre állt, majd a következő évek megmutatták, hogy túl sok visszaút nem látszik neki. 2008-ban koalíciós partnere is kifejtette, mit gondolnak róla az emberek (EZT), és hogy hova kellene mennie ezek után. Nem ment.
De rá egy évre megbukott mint miniszterelnök, egyszerű parlamenti képviselő maradt. (Egy.) 2010-ben aztán listán bejutott az országgyűlésbe, de a pártja (aminek akkor ugyan már nem elnöke, de prominens személyisége volt) csúfos vereséget szenvedett. (Kettő.) Persze nem olyan fából faragták, mint aki ezután feladja, nosza, alapított egy új formációt. Ezzel aztán akkora támogatottságot szerzett a következő választáson, amivel újabb hatalmas pofonba szaladt bele partnereivel, még frakciót sem tudott alakítani (három), de arról gondoskodott, hogy listán azért bejusson a kedvenc házába, ahol újabb négy kényelmes év várta. Közben épült-szépült a párt, csak összeállt megint valami olyan konglomerátum, amivel ismét sikerült hatalmasat zakózni (négy), de azért némi gyógyír volt, hogy elérte kitűzöttnek látszott célját: bekérdezhette nagy ellenfelét, Orbán Viktort a Parlamentben! Nem lettem volna Batman helyében, mikor szembe kellett néznie magával a nagy Jokerrel, az örök túlélővel. Annyira megzavarta a halhatatlan ellenfél négy éves hadjárata, hogy 2022-ben ijedtében megint bucira verte a társaságot, aminek főhősünk, úgy tűnik, kirobbanthatatlan tagja. (Öt.)
A Fidesz röhejes kampányainak tényleg csak egy nagyon masszív hívő réteg dől be, jó eséllyel náluk is csak a hergelés a cél. Nyilván a kormánypárti béközépben sincs olyan, akiben legalább egy kis disszonanciát ne okozna, hogy „Miniferi” szerepére úgy cserélték le egyik napról a másikra Karácsonyt Márki-Zayra, mint Tildát a Barátok közben. És még ha nyilvánvaló baromság is a háttérben meghúzódó szál, és a sötét szobából mindent és mindenkit irányító gonosz figurája, egy valamit nem lehet figyelmen kívül hagyni: Feri mindig ott van, ha nagyot kell zakóznia az ellenzéknek.
Állítólag minden társalgás legalja, mikor a viccmesélésekre kerül a sor, most röviden mégis idéznem kell egy klasszikust. Amikor a férj haldoklik, és odahívja az ágya mellé a feleségét. „Drágám, te velem voltál, mikor meghaltak a szüleim. Mikor elvesztettem a vagyonom. Mikor majdnem halálos autóbalesetet szenvedtem. Mikor megtudtam, hogy rákos vagyok. Tudod, mit gondolok?” „Mit, édesem?” „Hogy te k*rvára nem hozol szerencsét nekem!”
Ferinek nem tűnik fel, hogy 2006 óta permanensen a legelutasítottabb politikusok közé tartozik, csak ideg-óráig tud alá becsúszni valaki. Nem izgatja, hogy még a nem kormánypárti szavazók is kevés ellenzékit látnának kevésbé szívesen a miniszterelnöki székben. Nem zavarja, hogy többnyire kényszerű politikai szövetségesei sem mutatkoznak szívesen vele, ahogy az sem, hogy a legutolsó kampányban az ellenzék vezérének szerepét vállaló Márki-Zay Péter udvariasan bár, de kifejezetten megkérte, hogy kissé vonuljon a háttérbe. „Figyi, lehetünk spanok, de légyszi csak a négy fal között.”
Apropó, Márki-Zay! Érdemtelenségei elismerése mellett nem lehet figyelmen kívül hagyni azt a tényt, hogy rendkívül ritka eset, amikor a miniszterelnök-jelölt egyéniben is megméretteti magát – ő megtette. El is bukott annak rendje és módja szerint, ahogy a tábor összefogása sem sikerült neki, de beleállt. Feri nem is volt rest, és kifejtette: „Erőtlent és gyávát nem bíznak meg, hogy vezessen bármit, különösképp nem hazát.” Aha, gyáva ember az, aki (jól-rosszul) végigkampányol egy fél évet, tartja a hátát, viseli a Fidesz összes létező hazugságát és gyalázkodását, amíg a gyávázó szépen elvan a Parlament és a villa közötti langy akolmelegben, és írja a remek (ri)posztokat a közösségi oldalára a finom vacsorák és a jóféle borok mellett. Hogy is mondja a klasszikus? „Lószart, mama!”
Tovább is van, mondja még: „Kapitány nem attól lesz valaki, hogy megválasztják.” (Ő már csak tudja: közel húsz év politikai élvonalazása alatt egyetlen választást sikerült megnyernie – azt is az ismert körülmények között, reggel, éjjel meg este nem kibontva az igazság minden részletét vagy mit.) „Kapitány attól lesz valaki, hogy biztonsággal, biztonságos kikötő felé vezeti a hajót.” Stimmel, annál biztonságosabb állást keveset tudok elképzelni, mint valós teljesítmény és küzdelem nélkül, listán bekígyózunk a Parlamentbe az esélytelenek teljes nyugalmával, majd mikor már benn vagyunk, szomorkodunk, hogy szörnyen nehéz a helyzetünk, az ellenfél felé lejt a pálya, minden rossz – ja, de sebaj, négy év múlva tali ugyanitt! Addig meg nem kell aggódni, hogy „hogy a francba lesz majd az útiköltség-elszámolásunk, bassza meg!”.
Nem lehetne azt mondani, hogy Feri ne dolgozna meg a pénzéért: Insta-oldalt üzemeltet, fiatalosh YouTube-csatornája is van, szórja a lazábbnál lazább, kacagtatóbbnál kacagtatóbb bon mot-kat, és ami számomra, bevallom, a legújabb: webshop is van már, csupa-csupa menő cuccal, kapucnis pulcsi, övtáska, rajta a nagy ember aláírása. Hesteg Feri. Mi kell még?
Úgy értem: mi kell még ahhoz, hogy észre vegyük, ez már rég nem az országról, meg a Balaton mellett megénekelt nagy, világmegváltó, távlati célokról szól? Hogy itt van köztünk egy politikai zombi, aki éppen úgy viselkedik, mint a vérbeli zombik. Már régen nem él, ötször ölték meg különböző módokon, de (természetesen politikailag) rendesen meghalni sem képes. Itt van, esik-kel, mint egy Salamon Béla-testbe operált Buster Keaton, annyi böszmeséget tesz, amennyi csak erejéből telik, és közben agyakat eszik. Nem olyan sokat, mint Orbán Viktor, de ahhoz láthatóan eleget, hogy kimondhassuk, Magyarországon a Fidesz-győzelemnél csak egy biztosabb dolog van:
2006-ban a Fidesz választási veresége után a pártban már voltak olyan hangok, amelyek pedzegették a főnök esetleges félreállítását. Halkak voltak, és természetesen csírájukban elfojtották őket, de ez még egy ilyen, közismerten vezérelvű pártban is megtörtént. A DK-ban a sokadik hatalmas vereség után sem. Ez azért kicsit árulkodó.
16 éve Feri egyszer már megígérte, ha azt látja, nem lehet nagy tempóval menni előre, akkor ír majd „kibaszott jó könyveket a modern magyar baloldalról”. A tempó adott, az irány: fejjel a falnak. A könyv meg sehol. Csak a zene örök.