Mikó István az egyik legsokoldalúbb magyar művész. Színészként, rendezőként és zenészként is jelentős pályafutást tudhat maga mögött. A közelgő Beatles Hétvége egyik sztárvendége lesz, ebből az apropóból adott interjút.

- Egy interjúban azt mondta önmagáról, hogy sosem volt sztár. Ami nekem nagyon furcsa, hiszen Mikó István olyan művész, aki a gyerekkorom óta része az életemnek, ha mondhatom így.

- Az a kérdés, hogy mit értünk sztár alatt. Szerintem ahhoz járul egy attitűd, amit én nem érzek magaménak. Nem viselem magamon éjjel-nappal a sztárság külsőségeit. Én belülről élem meg ezeket a dolgokat. Tudom, hogy sokat szerepelek... jobban mondva, szerepeltem, mondjuk inkább múlt időben. A közönség körében, elsősorban a vidámabb jellegű szerepeim révén, szert tettem bizonyos fokú népszerűségre. Elég sokat voltam képernyőn. De ez nem jelenti azt, hogy sztár vagyok.

Inkább olyan művész, aki sokat dolgozott, és ezért az emberek emlékeznek rám.

Persze kapok autogramkérő leveleket, megismernek az utcán, de ettől nem gondolom azt, hogy sztár lennék. A sztár az egy csillag, akire mindig fel kell nézni. Én a mindennapi életben nem ilyen vagyok.

- Tehát a sztárságon inkább egy külsőséget, egy viselkedési formát ért, és nem a népszerűséget.

- Látja, milyen szép magyar szó ez, hogy népszerű. Persze ezt sem tudom igazából megítélni. Bizonyos dolgokat érzek, a közönségtől nagyon sok szeretetet visszakaptam abból, amit én adtam.

- Az ön pályafutását mindig jellemezte egy billegés a zenész és a színész között.

- A zene előbb jött, mint a színészet. Olyan zenei általános iskolába jártam, amelyet Kodály Zoltán alapított. Nagyon sokat tanultunk a zenéről, nagyon jó iskola volt. Tizenhárom éven keresztül hegedültem, nyilván ez is nyomot hagyott. Már gyerekként kezdtem zenét komponálni is, úgy éreztem, hogy ezen keresztül tényleg ki tudom fejezni magamat. Elsősorban a magyar költészet gyöngyszemei ihlettek meg, ha szabad ilyen nagyképűen fogalmaznom. Nagyon sok verset megzenésítettem.

Ennek folyománya volt, hogy aztán 1969-ben Gryllus Danival megalapítottuk a Kaláka együttest, amely éppen idén ünnepli az 50. születésnapját.

Ezek a fiúk, akik most is együtt játszanak, mind iskolás társaim voltak.

Viszont kisgyerekkorom óta elvarázsolt a színház világa, ezért jelentkeztem a Színművészetire. Kamasz koromban már színdarabokat írtam, és rávettem szerencsétlen osztálytársaimat, hogy közreműködjenek. Írtam, rendeztem és játszottam. Mivel nem vettek fel a főiskolára elsőre, de még negyedikre sem, hanem csak ötödikre, azt a néhány évet muzsikálással töltöttem el.

- Végül a színjátszás győzött, de a színházi pályafutását is végigkísérte a zene. Az, hogy egy színész remekül énekel, ha nem is gyakori, annyira nem szokatlan. Sokkal ritkább viszont, hogy egy színész zenét szerez az előadásokhoz. Sőt, akár filmekhez, mint a Sárkány és papucs című rajzfilm esetében. A kollégák könnyen elfogadták önt komponistaként?

- Igen. Próbáltam a színházi tapasztalataimat összekapcsolni a zeneszerzéssel. Tisztában voltam a zene dramaturgiai fontosságával, hogy nem mindegy, mikor, milyen stílusban szólal meg egy zene. Valahogy ráéreztem, így fordulhatott elő, hogy számtalan előadást bemutattak az én zenémmel. A legtöbbször talán Carlo Goldoni: Mirandolina, te drága című darabja ment az én zenémmel.

- Az énekes szerepekben is brillírozott. Számomra nagyon emlékezetes volt a Denevérben az ügyvéd szerepében, akkor csodálkoztam rá igazán, milyen különleges hangi adottságokkal rendelkezik. De ha jól emlékszem, Az operaház fantomját is Ön énekelte elsőként Magyarországon.

- Színpadon biztosan. Tudtam, hiú ábránd, hogy a Thália Színházban bemutassák Az operaház fantomját. De én nagyon megszerettem ezt a darabot és ezt a muzsikát. Kazimir Károly igazgató bíztatott, hogy azt a sokféleséget, amit képviselek a zenében – a magyar népdaltól az operáig –, azt mutassam meg egy önálló esten. Ez volt a Miko-r lesz a fantom. Szeretem a zenés műfajt, és talán ennyi idő után mondhatom, hogy nem is megy rosszul.

- A színpadi munkái közül a leglegendásabb alighanem a Mindhalálig Beatles. Kicsit meséljen erről az előadásról, hogy született, mennyire volt nehéz megvalósítani.

- Egy öltözőben öltöztünk a Thália Színházban Forgách Péterrel és Incze Józseffel. Péternek szintén zeneiskolai végzettsége volt, ha jól tudom, csellózni tanult, de imádott gitározni is, nagyon jól is játszik. Az ő ötlete volt, hogy írni kéne egy darabot, ami Beatles dalokra épül. Nagyon szerette a Beatlest. Tehát az ő ötlete volt, ő indította be a motort. Persze annyira nem ment simán. Én például elektromos hangszereken nem is nagyon játszottam addig. Picit másképp kell, mint sima dobozgitáron.

Elkezdtünk gyakorolni, művész kollégák, zenészek segítettek. Incze József például nem tudott dobolni, csak nagyon jó ritmusérzéke volt. Egy hokedlin gyakorolt, dobosok segítettek neki, és olyannyira jól belejött, hogy végül a színpadon is tényleg ő ütötte meg a dobot. Azért ez nagy merészség volt tőlünk. A darab szerint, bár Beatles dalokat énekeltünk eredeti nyelven, de a darabban magyar fiatalokat játszottunk, akik imádják a Beatlest. A rendező Koltay Gábor volt. A bemutatón a nézők kapkodták a fejüket, hogy honnan jön a hang? Tényleg mi énekelünk? Nem playback? Természetesen nem az volt. Híre ment, és nagyon nagy siker lett.

Utána sokan azt hitték, hogy mi egy regnáló zenekar vagyunk, és hívtak koncertezni.

Na, akkor volt egy kis probléma, mert az előadásban volt 18 dal. De gyakran előfordult, hogy az előadás végén nem akart a közönség elmenni, kérték, hogy folytassuk a zenélést. A végén már 30-40 számot játszottunk, és ezzel már el is lehetett menni koncertezni.

- Nem ez volt az utolsó találkozása a Beatlesszel a színpadon, hiszen Márton András magyarított Beatles szövegeiből 2011-ben megalkotta a Bolond a hegytetőn című előadást.

- Igen, a Blackbirds Beatles emlékzenekar szerette volna, ha összehozunk valami közös színpadi játékot. Azt találtam ki, hogy a Blackbirds eljátszotta a dalokat eredeti szöveggel, a Márton András-féle magyar szövegek felhasználásával pedig a dalok történetéből jeleneteket állítottunk össze.

- Ön a közelgő Beatles hétvége egyik sztárvendége. Pontosan mivel készül? Beszélgetés lesz, vagy énekel is Beatles dalokat?

- Lehet, hogy nem lehet megkerülni az éneklést, bár azért az ember 70 éves korában már nem úgy énekel, mint mondjuk 40 vagy 50 évesen. Meglátjuk. Alapjában véve beszélgetésre készülök, de nem lehetetlen az sem, hogy eléneklek néhány dalt.

- Sopronban idén az Illés örökségét elevenítették fel a Tied a világ című előadásban. Az Illést gyakran nevezték a magyar Beatlesnek. Ön szerint jogos ez az összevetés?

- Megtisztelő, mindkét együttesnek. Való igaz, ha nincs a Beatles, lehet, hogy a fiúk is kicsit más muzsikát játszottak volna. Hasonló a két zenei világ: egyszerűség, tisztaság, minőségi előadás.

- Ebben a szezonban hol és miben láthatjuk még?

- Rendezek egy előadást a Turay Ida Színházban Barta Lajos: Szerelem című darabjából. Aztán a salgótarjáni Zenthe Ferenc Színházban rendezem Móricz Zsigmondtól a Nem élhetek muzsikaszó nélkül-t. Egyébként a Tied a világ című előadásból Sopronban már lejátszottuk a szériát, de bemutatják Dunaújvárosban is, ahol szintén felkértek, hogy szerepeljek benne.

- Van még teljesítetlen szakmai cél a bakancslistáján?

- A szakmában nincs, inkább a privát életemben. Sok mindent nem csináltam még.

Sok minden már valószínűleg nem is teljesül, de anélkül nem érdemes élni, hogy az embernek ne legyenek tervei, céljai.