Játszva gondolkodni és tanulni közösségi térben – beszélgetés Bartha Álmos kocsmakvízmesterrel
A játék az emberi élet nélkülözhetetlen eleme, és az emberek évezredek óta szeretik a játékos agytornákat. Nem véletlen, hogy már az ókori mitológiákban is szerepelnek találós kérdések, később a népmesékben is visszatérnek, nemegyszer, mint komoly következményekkel járó próbatételek. Ugyancsak jól ismert a társasjátékok közösségformáló ereje, és tudunk a 20. század történelméből olyan eseteket, főleg fogoly- és koncentrációs táborokból, amikor a túlélés eszközei voltak. Nem is szólva a játszva megszerzett tudás öröméről.
Ezek a gondolatok munkáltak bennem, amikor Bartha Álmossal, a kocsmakvíz hazai meghonosítójával találkoztam új könyve, A nagy fotelkvíz megjelenése alkalmából. Ez a kötet kifejezetten családoknak szól, hogy szellemi csatákkal színesítsék összejöveteleiket, akár már a közelgő ünnepek alkalmával.
Bartha Álmos hétfői kvízeinek, a Quiznightnak terézvárosi helyszínén fogadott és betekinthettem a csapatversenyek lebonyolításának menetébe, miközben belekóstolhattam az egyes kérdéssorokba, és bizony, olyan kérdéseknél is előfordult, hogy rossz választ adtam, amelyeknél első látásra úgy tűnt: biztosan tudom.
E játék titkairól, a magyar kocsmakvíz születéséről, az általa adott élményekről beszélgettünk a 35 éves kvízmesterrel.
– Gyerekkoromban, a 60-as évek első felében is voltak már tudás alapú társasjátékok. Emlékszem például város- és országismereti vagy irodalmi kártyákra. Neked mik voltak az első ilyen élményeid?
– A 90-es években megjelentek a különböző kvízek kérdéscsomagjai, bejött az activity és én nagyon szeretem scrabble-ozni. Valószínűleg ezért is kerültek be az én kvízembe a nyelvi játékok, az anagrammák. És már mentek a tv-s kvízek, a Legyen ön is milliomoson nőttem fel. Ezek adták az első ihleteket. Aztán egy idő után zavarni kezdett a tv-s kvízekben, hogy nem az volt a lényege, hogy az ember gondolkodva rájöjjön a válaszra, hanem az, hogy tudja vagy nem tudja.
– Egy sanghaji kocsmában az úri közönség nem verekszik, hanem kvízt játszik. Hogyan kerültél Kínába és miként élted meg ezt a már-már rejtői szituációt?
– Legalább ennyire rejtői, hogy latint tanítani mentem Kínába. 2007-ben már külkeres voltam, egy évvel a pekingi olimpia előtt minden Kínáról, a jövő első számú nagyhatalmáról, a Nyugat legyőzőjéről szólt. Ez nagyon izgalmas közeg volt egy huszonéves fiatalnak. Kimentem és ott beiratkoztam a sanghaji egyetemen egy kínai nyelvi előkészítőre. Osztálytársaim főleg olyanok voltak, akik Európából ki akarták magukat másutt is próbálni a tanulmányaik közben beiktatott egy éves szünet, a Nyugaton már nagyon elterjedt „gap year” során. Nagyon hasznos, mindenkinek ajánlom, hogy a 6 éves kora óta tartó folyamatos tanulásban tartson pihenőt, lásson világot, találja ki önmagát... De voltak afrikaiak, ázsiaiak, akik ott akarták folytatni tanulmányaikat. Több mint 30 országból jöttünk össze, óriási élmény volt! Kellett azonban valami esti program. Egy multinacionális cég amerikai vezetője nyitott egy bárt meghirdette, hogy hétfőnként táncbajnokság, keddenként snooker, csütörtökönként pedig kocsmakviz van, ahol mindenféléket lehet nyerni. Elmentem és nagyon megtetszett. Éppen azért, mert a kérdések gondolkodásra serkentettek. Voltak persze olyanok is, amelyek megválaszolásához amerikainak kellett lenni. Akadt viszont egy kérdés, amire egyedül én tudtam a választ: feltettek egy magyar bélyeget és az volt a kérdés, hogy melyik országból való... Azon folyt egy kis vita, hogy a magyar forradalom 53-ban vagy 56-ban volt-e...
– Összekeverték a berlini felkeléssel...
– Szoktam iskolákban is kvízt tartani, és sokat beszélgetünk arról, hogy van-e értelme még a lexikális tudásnak. Szerintem nagyon fontos, például segít a ránk zúduló információáradatban utat találni, de a kombinációs képességekben is, hogy össze tudjuk kapcsolni a dolgokat és lássuk az összefüggéseket. Szerencsére manapság oktatásban a számonkérés is a komplexebb gondolkodás felé halad. Ugyanakkor az én játékaimban is fontos, hogy egy-egy csapat tagjainak fejében komoly lexikális tudás adódjon össze.
– Amikor itthon meghonosítottad ezt a műfajt, féltél attól, hogy a „kocsma” kifejezés negatív asszociációkat ébreszt az emberekben. Holott a kocsma ősidők óta a társadalmi érintkezés fontos színhelye, saját tapasztalatom szerint sok értelmes emberrel lehet ott összejönni, akik ráadásul az áltagosnál toleránsabbak egymással szemben.
– A kocsma nagyon fontos eleme, hogy oda mindenkit beengednek, nincsenek előírt viselkedési normát, legfeljebb azt várják el, hogy az emberek egymást tolerálják. Jó közeg arra, hogy ismeretlen emberek is párbeszédet folytassanak egymással. Ezért is tudott meghonosodni a brit pubokban. És így működik nálunk is. Más kérdés, hogy a kocsmáról a sörszag, az alkoholizmus jut sokaknak eszébe. Vendéglátó partnereim ugyan kifogásolják, hogy itt kicsi a fogyasztás, de az emberek nem azért jönnek, hanem azért, hogy jól érezzék magukat.
– Hogyan született meg a Quiznight?
– Abszolút saját szórakoztatásomra kezdtem csinálni, először a barátaimat hívtam meg. Mivel szentendrei vagyok, itt indult el a Kedves kávézóban. A harmadik alkalommal már telt ház volt. Aztán híre ment a határon túlra is. Már játszanak a Vajdaságban, és onnan vitte ki valaki Dublinba a Kőrösi Csoma program keretében. Grazban egy az ottani egyetemen tanító barátom indította el, első kvízmestere az ott tanuló öcsém lett. Ők vitték ki Kolozsvárra is. Elindult online-ban is, ahová Ausztráliából, Amerikából, Hollandiából is bejelentkeztek, miközben számomra is kinyílt a világ.
– A tévés kvízek láttán nekem mindig az jut eszembe, hogy a kvízmester nem tudhat ennyi mindent, biztosan van egy jó csapat mögötte. Nálad is így működik?
– Bár kérdésíróként nem, de a szervezésben Darvas Gábor barátommal egy nagyon egységes, stabil csapatot alkotunk. Többször is volt már jó csapat mögöttem, de egy idő után mindenki kihullik a hétről hétre folyó kérdésírásban. Végül is ez az én gyerekem, ez az életem, hogy működjön és jó legyen. Nálam nem volt olyan, hogy nem csinálom meg. Erre valószínűleg szükségem is volt, mert hajlamos voltam korábban tologatni a dolgokat. Ezért is találtam ki ezt a durva határidőt, hogy minden hétfőre el kell készülnöm komplex, új, átgondolt anyaggal. Előfordult, hogy vasárnap este még nem volt szinte semmi ötletem. Immár 14 éve csinálom, máig megvan az összes anyagom. Néha belenézek a régiekbe és elszörnyedek, hogy milyen kérdéseket mertem feltenni. Az lett az alapelvem, hogy
– Egy ilyen játék vezetése egyben nagy felelősség is.
– Nagyon komoly felelősség. Az emberek azért jönnek, hogy jól érezzék magukat, hogy fair legyen a verseny, nem szabad kedvezni egyik csapatnak sem, még akkor sem, ha a visszajárókról tudom, milyen kérdéseket szeretnek. Nagyon kell vigyázni arra, hogy a kérdések ne legyenek félrevezetőek, lehetnek „trükkösek”, de ne nagyon.
– Nyilván nálad nem jönnek elő olyan szempontok, mint egy tv-show-ban, ahol a szponzor, a hirdető beleszól...
– Időnként belefutok ilyen „megrendelésekbe”, és elég rosszul viselem. Ez szerintem jellemző az ilyen „self-made” emberekre, mint én, aki ezt a játékot kitaláltam. A szabályokat a kereslethez igazítom, és nem ahhoz, hogy ki mit engedhet meg magának. Szerintem bármilyen téma beleférhet, amiről egy kocsmában beszélgetni lehet. Sőt, lehet ezeket a határokat feszegetni is...
– Ezekből a kvízekből rengeteget lehet tanulni, még a kvízmester is tanulhat a válaszokból. A megszerzett tudás sikerélménye jót tesz az ember lelkének, még inkább, ha ez egy közösségi térben történik. Gyógyírt jelenthetnek-e az ilyen játékok a krónikussá váló tömeges elmagányosodásra és a globális médiabutításra?
– Igen, valódi jó az elmagányosodás ellen, erre jó példa volt a Covid. Akkor sem hagytam abba, hanem folyamatosan online csináltam. Mindenki jól járt: nekem nem kellett abbahagynom a munkát és nagyon sokat segítettem a bezártság ellen, a csapatok legalább virtuálisan össze tudtuk ülni és megmaradt a hétfői esti program. Kikapcsolódtunk a járványból, megint úgy érezhettük, hogy a valóságról beszélgetünk. A kérdésekben próbáltam pozitív történeteket hozni. Erre is használom fel a kvízt, hogy az élményeit el tudjam mondani az embereknek.
– Korábban közgazdász végzettséggel energetikai szaktanácsadóként dolgoztál. Ma már főállású kvízmester vagy.
– Egy napelem-park volt az utolsó munkám. Akkor 7-8 éve folyamatosan foglalkoztam a kvízekkel, és kiderült, hogy ebből meg tudok élni. Nem tudom, lesz-e még az életben olyan lehetőségem, hogy a hobbim a hivatásom, abszolút szabad kézzel. Ez egy isteni csoda, amit ki kell használni.
