KULT
A Rovatból

Japán Trónok harca? Nincsenek sárkányok, de vannak szamurájok A sógunban

Ennyire hangulatos sorozatot régen láttunk! Mintha az alkotók keresztezték volna a Trónok harcát Kurosawa munkáival. Miért érdemes megnézni A sógunt? Cikkünkből kiderül.
B.M.; Fotók: / imdb.com - szmo.hu
2024. március 04.



1600-ban járunk, Japánban. A császári utód még nem nagykorú. Négy nagyhatalmú hadvezér próbálja megszerezni a császári címet és eltenni láb alól a jogos örököst. Egy lojális hadvezér, Yoshii Toranaga (Hiroyuki Sanada) pedig védelmezi az ifjút. Közben a portugál armada élősködik a japán népen.

Ebbe a megoldhatatlan helyzetbe érkezik az angol John Blackthorn (Cosmo Jarvis), egy hajókormányos (Anjin Japánul), aki a portugálok ellensége.

Miközben a portugál befolyás egyre nagyobb, Blackthorn és Toranaga nem éppen hétköznapi szövetségre lép, hogy elérjék céljukat. Megszabadulni a portugáloktól és elérni, hogy a jogos trónörökös kapja meg a hatalmat.

Ha ismerős a történet, az nem véletlen, ugyanis a 2024-es A sógun az 1980-as ugyan ezen a címen, csak „A” szócska nélkül megjelent, hazánkban hatalmas sikernek örvendő Richard Chamberlain-féle minisorozat feldolgozása. Emlékszem, pont gyermekkoromban volt hatalmas szám a Sógun. Amikor ment a tévében, csöndben kellett maradni, mint a Dallas esetében. Bár csak ötrészes volt az eredeti, számtalanszor leadták, aztán a 90’-es évek közepére eltűnt. Amikor bejöttek a modern sorozatok és a kereskedelmi tévécsatornák, az M1 nem igazán adta le többé, vagy csak nem nézte senki már a családból.

2024-ben pedig a Hulu és az FX gondolt egyet – ők a Disney „felnőttesebb” tartalmakat készítő cégei, úgy lehet elképzelni, mint ami az HBO a Warnernek – és feldolgozták az eredetit.

Vagyis inkább James Clavell 1975-ös regényét dolgozták fel, amin alapul a ’80-as változat is. Mivel a Disney gazdag, így Rachel Kondo és Justin Marks készítők rögtön 10 több mint egy órás részt is kaptak, hogy elmeséljék Clavell történetét.

Azt tudni, kell, hogy a Sógun nem valós eseményeken alapul, fikciós irodalom kategóriába tartozik, nem történelmi tényeket akar közölni, hanem inkább egy érdekfeszítő intrikákkal teli, véres drámasorozat. Tudom, nagyon sokszor mondom, de úgy lehet elképzelni, mint a Trónok harca első évadját. Van több hatalmas ház, akik a tisztelet alapú japán kultúra miatt elképzelhetetlen hatalommal bírnak. Viszont akinek ekkora hatalma van, az csak egy dologra vágyik még: még többre. Miközben a portugálok és a keresztény vallás beivódik a kultúrájukba, jön a zavaró tényező: az Anjin, aki megzavarja mindenki hatalmi törekvését. Egyszerre nehéz és hihetetlen jó nézni a Sógunt. Nagyon nehéz, mert mint a Trónok harcában, itt is elképesztő mennyiségű karakter van.

Mindenki jól megírt, egyedi, önös célokkal rendelkező individuum, de európai fejjel sokáig tart, mire rájövünk, hogy ki-kicsoda, kivel-kinek milyen kapcsolata van.

Nem egyszerűen Stark-ház van itt, hanem Yoshii Toranaga-klánja, ami alá hihetetlen mennyiségű és bonyolult nevű karakter tartozik, például az eddigi legemlékezetesebb, a kegyetlen Kashigi Yabushige (Tadanobu Asano) is. A színészek mindent megtesznek, hogy maradandót alkossanak, Hiroyuki Sanada tényleg egy nemes harcos, Cosmo Jarvis ügyes az idegen szerepében, Anna Sawai gyönyörű Mariko-samaként, az említett Tadanobu Asano pedig igazán pszichotikus, mint Kashigi Yabushige. Minden a helyén van.

A hangulat és atmoszféra hihetetlenül jó. Szinte beszippantja a nézőt. A fél sorozat japán nyelven, a másik fele pedig portugálul van, annyit könnyítenek a nézőknek, hogy a portugál résznél angolul beszélnek. A keleti és nyugati kultúra közti különbségek is nagyon viccesek, tipikus „fish out-of water” típusú történet az Anjin szempontjából. Bemutatnak nekünk egy idegen kultúrát egy olyan ember szemén keresztül, akinek szintén új minden, tehát együtt ismerjük meg Japán kegyetlen, de lélegzetelállító világát.

Merthogy, A sógun bizony 18+-os sorozat: itt van szex, gyilkosság, vérengzés, sőt az egyik angol hajóst élve megfőzik a japánok, mert fegyvert fogott egy japán katonára.

Az említett „angol krémlevest” pedig többször látjuk és halljuk. Annyira borzasztóan életszerű ez a jelenet, hogy a FX szerintem cenzúrázott is belőle egy pillanatot, amikor a katona már nem bírja tovább, és inkább szétveri a félig megfőtt fejét a bogrács oldalán, amiben éppen főzik. Úgyhogy maradjunk annyiban, hogy nem egy könnyedebb délutáni limonádé, mint amilyen az eredeti volt. Sokkolóan hirtelen történik benne az erőszak, és a kegyetlenség valóban mindennapos A sógun világában.

Ha negatívumot szeretnék keresni az első két részben, akkor igazán kutatnom kellene, mert nem igazán tudok ilyet mondani. Ha nagyon szőrszálhasogató akarok lenni, akkor amit kissé zavarónak találok, az a lassabb tempó. Sokaknak ez nem fog tetszeni, ugyanakkor a témához ez illik. A hangzás elsőrangú, Nick Chuba, Leopold Ross és az Oscar-díjas Atticus Ross szolgáltatta A sógun zenéjét. A rendezés ügyes, jók a kitakarások, nem zavaróak a digitális vérfröccsenések, és a CGI is teljesen működik.

Ha tényleg bele akarok kötni valamibe, én nem szeretem ezt az új trendet, hogy a misztikus hangnem miatt a sorozatok rászoktak a kép szélének elhomályosítására.

Tehát a kép közepe tűéles, és a szélén minden elmosódott. Ezt a technikát Zack Snyder imádja, legutóbbi két netflixes „műve” is előszeretettel alkalmazza ezt. Illetve, akik látták a Sabrina hátborzongató kalandjait, szintén a Netflixen, azok tudják miről írok. Sajnos A sógun is gyakran használja, ami miatt néha nem látjuk az amúgy lélegzetelállítóan hiteles képeket.

Megéri megnézni A sógunt? Igen. Egyértelműen tudom ajánlani mindenkinek? Nem feltétlenül.

Eléggé odafigyelős sorozat, megkövetel a nézőtől is koncentrációt, különben el fogjuk veszíteni a fonalat, ami egy ilyen típusú beszélgetős-elárulós-szúrogatós sorozat esetében sokat levon az élvezeti faktorból.

A sógun első két része megtekinthető a Disney+ streamingszolgáltató kínálatában.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Elhunyt Simor András író
Vasárnap, 88 éves korában meghalt Simor András költő, író és pedagógus. Életműve a spanyol és latin-amerikai líra magyarországi megismertetésében, valamint a magyar klasszikusok spanyolra ültetésében is kulcsfontosságú volt.


Életének 88. évében, vasárnap elhunyt Simor András költő, író, műfordító és pedagógus, a magyar–hispán irodalmi kapcsolatok egyik legfontosabb alakja – írta a Szombat Online. Munkássága a hazai kulturális élet és a folyóirat-kiadás több területén is meghatározó volt.

Simor András 1938. július 5-én született Budapesten.

Irodalmi pályája az 1960-as évek elején, a Tűz-tánc-antológiában indult, első verseskötete pedig 1962-ben jelent meg Tereld a felhőket címmel. Terjedelmes költői életműve mellett számos tanulmányt és esszét is írt, időnként pedig a szépirodalmi prózával is kísérletezett.

Pályájának későbbi szakaszaiban a szatírikus költészet nagymesterévé vált, amit a Z-füzetek sorozatában és önálló versesköteteiben publikált művei is bizonyítanak.

Irodalomszervező tevékenységének csúcsa az Ezredvég című folyóirat volt, amelynek főszerkesztőjeként szellemi műhelyt és publikációs felületet biztosított mind az idősebb, mind a pályakezdő írógenerációnak. A lapot mindvégig a kritikus, társadalomközpontú szellemiség jellemezte.

Kulcsszerepet játszott abban, hogy a magyar olvasók megismerhessék a spanyol nyelvű költészetet, de hatalmas munkát fektetett abba is, hogy a magyar klasszikusok verseit spanyolra ültesse át.

Műfordítóként a spanyol klasszikusok, valamint a huszadik századi spanyol és latin-amerikai líra egyik legjelentősebb hazai tolmácsolója volt. Kétirányú kultúraközvetítő tevékenységét nemzetközileg is elismerték, többek között a Kubai Írószövetség érdemrendjével, valamint a Venezuelai Köztársaság rangos érdemrendjével is kitüntették.

Pedagógusként több mint négy évtizeden át tanított spanyol nyelvet: 1962-től 1977-ig a Szinyei Merse Pál Gimnázium és Általános Iskolában, majd 2004-es nyugdíjba vonulásáig a Táncsics Mihály Gimnáziumban. Tankönyvírói munkássága, köztük a korszakos jelentőségű Spanyol nyelvkönyv, generációk számára számított alapműnek.

Gazdag életművét számos díjjal ismerték el. Megkapta a Magyar Köztársasági Arany Érdemkeresztet, a Táncsics-gyűrűt, a Nagy Lajos irodalmi díjat és az MSZOSZ-díjat is.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
„Kicsit olyan, mintha a szádba hánynál” – Anya-fia csók csattant el a Sárkányok házában, még a főszereplők szerint is sokkoló a jelenet
A nézők igencsak kiakadtak a Sárkányok háza harmadik évadának premierjében látott jeleneten. Az Aemondot alakító színész, Ewan Mitchell és az Alicent karakterét megformáló Olivia Cooke is elmondta, mit gondolnak a polgárpukkasztó anya-fia csókról.


„Kicsit olyan érzést kelt, mintha a szádba hánynál” – így jellemezte az Aemond Targaryent alakító Ewan Mitchell azt a jelenetet a Sárkányok háza 3. évadának premierjében, amelyben karaktere szájon csókolja az édesanyját, Alicentet. A főszereplők a People magazin exkluzív interjújában reagáltak, miután a nézők igencsak kiakadtak a sorozat eddigi legmerészebb jelenetén.

A sorozat harmadik évadának vasárnapi amerikai premierjében Aegon király eltűnése utáni káoszban Aemond egy feszült beszélgetés során csókolja meg anyját. Mitchell szerint a jelenet „elég sokkoló” volt, ugyanakkor lehetőséget adott arra, hogy karakterét új oldaláról mutassa meg.

„Elég nehéz falat, nem? Szájon csókolni az anyádat, pláne így” – mondta a színész.

Úgy véli, Aemond torz szeretetkifejezése a gyermekkori elhanyagoltságban gyökerezik.

Az Alicentet alakító Olivia Cooke szerint a jelenetnek „ödipuszi aláfestése” van, amiről karaktere, Alicent mit sem sejt. A színésznő szerint a helyzet rendkívül veszélyes, mivel Aemond kiszámíthatatlan.

„Tudja, hogy egy rossz arckifejezés, egy vélt elutasítás az életébe kerülhet. Úgyhogy nagyon-nagyon óvatosan próbál lépkedni” – mondta Cooke.

Ewan Mitchell szerint Aemond anyja iránti rendíthetetlen hűsége az első évad egyik kulcsjelenetére vezethető vissza, amikor a fiú elvesztette a szemét, és egyedül Alicent állt ki mellette. „Azt a pillanatot biztosan soha nem fogja elfelejteni. Örökre hozzá van kötve” – fogalmazott a színész.

A sorozat ezzel a jelenettel rögtön beváltotta a korábbinál is kegyetlenebb évadra vonatkozó ígéreteket. Az események lassú építkezése nem új, hiszen már az első évadot is sokan egy hosszúra nyúlt bevezetőnek tartották. A történetet jegyző George R. R. Martin korábban úgy nyilatkozott, a teljes cselekmény elmeséléséhez legalább négy évadra lenne szükség.

A Sárkányok háza új részei Magyarországon hétfőtől láthatók az HBO-n és a Max streaming-szolgáltatón.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Több mint 1400 világító selyemlámpás költözött Budapestre – ingyenesen látogatható a különleges koreai kiállítás
A lenyűgöző fényinstallációkon keresztül a látogatók megismerhetik a dél-koreai Csindzsu városának selyemkultúráját és világhírű lámpásfesztiválját.


A fénynek története van, a selyemnek pedig emlékezete. Legalábbis Dél-Korea egyik legismertebb kulturális városában, Csindzsuban, ahol évszázadok óta összefonódik a selyemkészítés hagyománya és a lebegő lámpások különleges világa. Ennek az örökségnek egy látványos szelete érkezett most Budapestre: a „Korea fényei – Csindzsu selyemlámpásai” című kiállítás június 19. és szeptember 4. között várja a látogatókat a Koreai Kulturális Központban.

Egy dél-koreai város, amelyet a selyem és a fény tett híressé

Csindzsu Dél-Korea egyik legfontosabb kulturális központja, ahol évszázadok óta szorosan összefonódik a selyemkészítés hagyománya és a lebegő lámpások világa. A most Budapestre érkezett kiállítás ezt az örökséget mutatja be látványos, kortárs formában.

A tárlat középpontjában olyan különleges installációk állnak, amelyek fényből és selyemből készültek.

Ezek az alkotások egy több mint ezeréves kulturális hagyományt fordítanak le a mai vizuális nyelvre, miközben megőrzik annak eredeti jelentését és hangulatát.

A kiállítótérben több mint 1400 selyemlámpás kapott helyet, amelyek szinte teljesen átalakítják a teret. A színes, világító alkotások között sétálva könnyű úgy érezni, mintha az ember egyszerre járna egy művészeti installációban és egy távoli koreai fesztiválon. A látvány különösen azok számára lehet emlékezetes, akik szeretik az olyan kiállításokat, ahol nemcsak nézni, hanem átélni is lehet a műveket.

Egy több száz éves történet, amely ma is él

A csindzsui lámpások története egészen az 1592-es Imdzsin-háborúig vezethető vissza.

A korabeli feljegyzések szerint a Nam folyón lebegő fényeket kommunikációs célokra használták, ugyanakkor reményt és üzeneteket is közvetítettek azok számára, akik a háború nehézségeivel néztek szembe.

Az évszázadok során a lámpások jelentése fokozatosan átalakult. Ma már a közösséghez tartozás, az emlékezés és a béke szimbólumaiként tekintenek rájuk. Ez a hagyomány ma is élő része Csindzsu mindennapjainak: a város minden évben megrendezi a világhírű Csindzsui Lebegő Lámpások Fesztiválját, amelynek idején több tízezer fény ragyogja be az utcákat és a folyópartot.

Ahol a selyem több mint textil

A kiállítás másik főszereplője a selyem. Csindzsu a világ egyik meghatározó selyemközpontjának számít, ahol több mint száz éve készülnek kiemelkedő minőségű selyemtermékek. A város azonban ma már nem csupán textilipari központként tekint önmagára.

A selymet a design, a képzőművészet és a városi identitás részeként értelmezik újra, így a hagyományos alapanyag kortárs kulturális eszközzé válik. A budapesti tárlat pontosan ezt a szemléletet mutatja meg: hogyan lehet egy történelmi örökséget úgy megőrizni, hogy közben a jelenhez is szóljon.

A világ több pontja után Budapestre érkezett

A kiállítás a KOFICE Traveling Korean Arts nemzetközi program részeként valósul meg, amely a koreai művészetet és kultúrát mutatja be a világ különböző országaiban.

A tárlat már Délkelet-Ázsiában és Németországban is sikeresen bemutatkozott, most pedig a magyar közönség is megtapasztalhatja ezt a különleges kulturális utazást.

A látogatók nemcsak a fényinstallációkat csodálhatják meg, hanem közelebb kerülhetnek Csindzsu történetéhez, selyemkultúrájához és ikonikus fényfesztiváljához is. A kiállítás egyszerre szól a múltról és a jelenről, a hagyományról és az innovációról, miközben olyan atmoszférát teremt, amelyből nehéz egyetlen fotóval visszaadni az élményt.

A Korea fényei – Csindzsu selyemlámpásai nemcsak azoknak lehet érdekes, akik rajonganak az ázsiai kultúráért, hanem mindenkinek, aki szeretne néhány órára egy másik világba csöppenni. Egy olyan világba, ahol a fény emlékeket őriz, a selyem történeteket mesél, és ahol a több száz éves hagyomány a jelenben talál új formát.

Korea fényei – Csindzsu selyemlámpásai

Koreai Kulturális Központ (1023 Budapest, Frankel Leó út 30–34.)

2026. június 19. – szeptember 4.

A belépés ingyenes, a Koreai Kulturális Központ nyitvatartási idejében.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Hallásveszély, avagy a srác esete, aki túl jól hallott, ezért felcsapott széftörőnek – A zongorahangoló az idei nyár nagy filmes meglepetése
Niki White akár egy tragikus szuperhős is lehetne, hiszen van egy különleges képessége, ami épp annyi fájdalmat okoz neki, mint amennyi haszna van.


Elöljáróban annyit, hogy talán a 2019-es A metál csendje (A fém hangja címen is ismert) óta nem volt ennyire fontos a hang használata egy egész estés filmben. Ez pedig nem véletlen, hiszen mindkét film főszereplőjének módosult a hallása az átlagemberekéhez képest. A metál csendje dobosa, Ruben (Riz Ahmed) fiatalkora ellenére szép lassan kezdi elveszíteni a hallását, zenész létére pedig ezt első körben el kell fogadnia, majd meg kell vele birkóznia. A zongorahangoló Nikije (Leo Woodall) pedig épp ennek az ellenkezőjét tapasztalja. Neki ugyanis hiperakúzisa, avagy túlhallása van, ami fokozott hangérzékenységet és a környezeti zajok alacsony tűrőképességét jelenti. Vagyis hősünknek minden hangos, éles zaj nagy fájdalmat okoz, így a nap 24 órájában füldugó van a füleiben, a számára extrémebb helyzetekben (mint például egy forgalmas utcán sétálva) pedig még egy zajcsendesítő fülhallgatóval is megspékeli a lárma visszafogását.

Niki egykor csodagyerek volt, már gyerekkorától kezdve zongoravirtuóznak számított, a betegsége miatt azonban fel kellett hagynia a zenéléssel, így azóta zongorahangolóként dolgozik a mesterével, Harryvel (Dustin Hoffman). Egy nap azonban rádöbben, hogy a különleges képességével szinte játszi könnyedséggel ki tud nyitni bármilyen széfet, hiszen minden apró, csak speciális eszközökkel fogható kattanást jól ki tud venni.

Amikor pedig az idős Harry – aki a feleségével, Marlával (Tova Feldshuh) tetemes mennyiségű adósságot halmozott fel – kórházba kerül, Niki úgy dönt, csatlakozik egy bűnbandához, akik biztonsági cégnek adják ki magukat, hogy gazdagok széfjeiből csórjanak el ezt-azt. Közben hősünk életébe még a szerelem is betoppan, amikor megismerkedik a zongorista Ruthie-val (Havana Rose Liu), aki egy elismert maestro (Jean Reno) asszisztensi állására pályázik, ezért éjt nappallá téve gyakorol. Persze a bűnözés csak rövid távon kifizetődő, a sors pedig nem foglalkozik azzal, hogy egy alapvetően jó ember tért le a helyes ösvényről…

A zongorahangoló végső soron egy első film, bár a rendezője és társírója, Daniel Roher 2023 óta már Oscar-díjas. Roher ugyanis a mozgóképes karrierje kezdete, vagyis 2011 óta rövidfilmeket és dokumentumfilmeket készített, az utóbbi műfaj terén pedig annyira tehetségesnek bizonyult, hogy 2023-ban Oscart nyert a Navalnij című filmjéért a Legjobb dokumentumfilm kategóriájában. Azóta készített még egy doksit, a 2024-es Pillantást (amelyben egy apa és egy anya nagy utazásra viszik a gyerekeiket, mielőtt azok elveszítik a látásukat egy ritka genetikai rendellenesség miatt), majd elérkezettnek látta az időt, hogy elkészítes az első egész estés játékfilmjét.

A zongorahangoló tavaly mutatkozott be a Telluride-i Filmfesztiválon, majd a torontói mustrán választották az év 10 legjobb filmje közé, ezután pedig végigfesztiválozta a világot Londonon és Zürichen át Vancouverig és a Sundance-ig. Idén került a mozikba világszerte, és micsoda szerencse, hogy Magyarországon is a nagyvásznon lehet megnézni Daniel Roher filmjét, amely a nyár egyik nagy meglepetése lett.

A zongorahangoló cím, amelyet a magyar keresztségben kapott, ugyanakkor megtévesztő lehet, mivel egy európai művészfilmet sugall (valljuk be, nem hangzik túl izgin), miközben egy ügyes műfaji elegyről van szó: a leginkább talán heist film (rablófilm), de éppúgy hangsúlyos benne a dráma, a romantika és valamennyire a thriller is.

Megspékelve klasszikus zenékkel, pergő, dinamikus snittekkel, kiváló színészi alakításokkal, izgalmakkal és fordulatokkal. Jól hangzik, nem? Daniel Roher filmje egyszerre játszik a nézők megannyi billentyűjén, amelyek a legkülönfélébb reakciókat és hatásokat hívják elő belőlük.

A főszerepben látható Leo Woodall a jövő nagy filmsztárja. Bár szerepelt a Tom Holland-féle Cherry: Az elveszett ártatlanságban (2021) is, a szélesebb közönség A Fehér Lótusz 2. évadában ismerhette meg Jackként. Majd a 2024-es Egy nap című minisorozatban kapott először főszerepet, 2025-ben pedig magát Renée Zellwegert hódította meg a Bridget Jones: Bolondulásigban, ahogy Rachel Weiszt is a Vladimir című idei netflixes soriban.

Woodall pedig rendre bizonyítja, hogy sokkal több van benne egy szimpla szépfiúnál, akit amúgy imád a kamera, A zongorahangoló fizikailag és lelkileg is sérült Nikijét is kifogástalanul hozza.

Az először hűvös, majd szép lassan feloldódó és elvihatott Ruthie-ként Havana Rose Liu is méltó társa (őt egyébként a szintén nemrég mozikba került Életem legjobb számában is látni lehet egy kisebb szerepben), ahogy a sokadik jutalomjátékát adó Dustin Hoffman is, aki ezúttal is bizonyítja, hogy még közel a kilencvenhez is (jövő augusztusban tölti be) egy színészisten.

A zongorahangoló tehát abszolút javallott mindazoknak, akik torkig vannak az ötlettelen és jellegtelen hollywoodi blockbusterekkel, és inkább valami olyasmit néznének a moziban, ami valóban próbára teszi a szemeiket, a füleiket (Oscart a hangmérnököknek) és az agyukat is. Érdemes ráhangolódni erre a filmre.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk