Mikor készítettek először hőmérőt? És mikor mérték először ehhez készített eszközzel a betegek lázát?
Kényelmes és gyors megoldás, hogy amikor rosszul érezzük magunkat, és azt gyanítjuk, belázasodtunk, előkapjuk a lázmérőt. Vagy azt, hogy hőmérővel
Hőmérséklet mérésére szolgáló eszközöket évszázadok óta használ az emberiség, bár a háztartásokban jóval később terjedtek el.
Mikor készítettek először hőmérőt? És mikor mérték először ehhez készített eszközzel a betegek lázát?
Az első tudományos igényű hőmérőt, pontosabban termoszkópot Galileo Galilei alkotta meg 1592-ben.
Egy szűk nyakú gázpalackot félig megtöltötte vízzel, majd fejjel lefelé állította egy ugyancsak vízzel telt edénybe. A hőmérséklet változásával a palackban a vízoszlop lefelé vagy felfelé mozog. A termoszkóp hibája az volt, hogy a légnyomás is hatással volt rá, így nem bizonyult elég pontosnak. Viszont megihletett egy orvost.
Az első orvos ugyanis, akinek eszébe jutott az, hogy a a betegek lázát a test hőmérsékletét külön erre szolgáló eszközzel állapítsa meg, egy olasz férfi volt, a Santorius néven is ismert Santorio Santorio.
"Ő arra a következtetésre jutott, hogy ha pontos képet akar kapni a betegségek természetéről, akkor bizony sok mindent meg kéne tudni mérni ehhez" - írja Lévai Júlia.
Santorius Galilei példája nyomán 1625-ben készítette az első lázmérőt: "Egy hosszú és keskeny csőből állt, amelyet egy üveggolyó zárt le. A cső másik végén, a golyó és a levegőréteg alatt víz volt. A páciensnek a szájába kellett vennie (más esetben a kezében alaposan meg kellett ráznia) az üveggolyót, amely ezáltal hamar fölmelegedett, a hőjét átadta a levegőnek, amely ettől kitágult, és a tágulása mértékében kiszorította az alul lévő vizet. A kiszorulás mértékét pedig egy skálával meg lehetett mérni, amivel Santorius le tudta olvasni az emberi test hőmérsékletét. Viszonyítási pontként a hó és a gyertyaláng hőmérsékletét használta."
Galilei termoszkópját egyébként Ray módosította 1631-ben. Ez maga a megfordított Galilei-palack, amelyben a melegedést és a lehűlést a víz kiterjedése mutatja. 1633-ban II. Ferdinánd, toszkánai nagyherceg, aki érdeklődött a természettudományok iránt, olyan hőmérőt készített, amely alkoholt tartalmazott és a cső tetejét elzárta, hogy az alkohol ne párologjon el. Az állítólag fázós nagyhercegről az a legenda terjedt el később, hogy a fogadószobájában két hatalmas hőmérő függött, és miközben leveleket, iratokat diktált vagy éppen a vendégeit fogadta, a hőmérőket leste, és a leolvasott értékek alapján vette fel vagy vette le a sapkáját.
1640-ben az olasz akadémia tagjai megalkották a higanyos hőmérő prototípusát, úgy, hogy eltávolították a levegőt a lezárt cső felső részéből.
1695-ben Guillaume Amontons fejlesztette tovább a hőmérőt.
1701-ben Olaf Römer találta fel az alkoholos hőmérőt és olyan hőmérsékleti skálát hozott létre, ahol a víz forráspontja 60° és a jég/só keverék 0°-os volt.
És ha már Celsius: sokan úgy hiszik, hogy ő alkotta az első megbízható hőmérőket,
de ez tévedés. Anders Celsius az általunk ma használt skálát hozta létre. Azt javasolta az uppsalai egyetem évi rendes közgyűlésén, hogy készítsenek olyan hőmérőt, amelynek 100-as pontja a víz fagyáspontja, 0 a víz forráspontja, és a kettő közt 100 egységből álljon a skála.
Az első megbízható hőmérőt Gabriel Daniel Fahrenheit készítette a 18. század elején.
Felnőttként üvegfúvó műhelyt nyitott, és hőmérők, barométerek gyártásával foglalkozott. Az ő korában a hőmérőkben leginkább borszeszt használtak, de ez viszonylag alacsony, 80 Celsius-fokos forráspontja miatt nem volt jó arra, hogy a nagyon magas hőmérsékletet mérje, másrészt nem volt elég pontos.
Fahrenheit abból indult ki, hogy egy francia tudós megállapította: a víz meghatározott, állandó hőfokon kezd forrni. Az üvegműves szerette volna igazolni mérőeszközzel a megállapítást, és rájött, hogy a higany lesz erre a célra a legalkalmasabb, mert változó hőmérséklete érzékelhetően, de mindig ugyannyira változtatja meg a barométer higanyoszlopának magasságát. Sikerült olyan tisztaságú higanyt előállítania, amely nem tapadt a vékony üvegcső falához, így a víz fagyás- és olvadáspontjánál magasabb, illetve alacsonyabb hőmérsékletek mérése is lehetővé vált.
Mivel nem akarta, hogy skálájának a téli napokon negatív értéke legyen, alsó kiindulópontnak az addig mért leghidegebb hőmérsékletet választotta (ez -17,8 Celsius-foknak felel meg). A másik végpont saját testhőmérséklete lett, a skálát - bízva hőmérőjének pontosságában - 96 fokra osztotta, a víz fagyáspontja 32 fokra esett. Később kicsit módosított a beosztáson, hogy a víz forráspontja pontosan 212 fokra jöjjön ki, azaz a két pont közötti különbség éppen 180 fok legyen. Mivel a Celsius skálán ez a különbség 100 fok, 1 Fahrenheit fok hőmérséklet 5/9 Celsius fok hőmérsékletnek felel meg. Fahrenheit skáláját ma már csak az Egyesült Államokban használják, Európában és a tudományos életben kiszorította a Celsius skála.
Celsius elképzelése alapján 1742-ben készítettek hőmérőt, a skálája felhasználásával,
de a két végpont megcserélésével. Barátja, a világhírű botanikus Carl Linné az eredeti skálát (ahol annál magasabb volt az érték, annál hidegebbet mutatott, és minél melegebb volt, annál kisebb érték látszott) megfordította, mert úgy vélte, logikusabb és könnyebben érthető, ha a hideghez tartoznak az alacsony, és a meleghez a magas számok. Ma is így használjuk a hőmérőket, lázmérőket.
A higanyos lázmérők a háztartásokban széleskörűen, Európa-szerte a 20. század során terjedtek el. És 2007 után tűntek el a hazai üzletekből, miután az Európai Unió betiltotta a gyártásukat. Egyébként sok helyen a digitális hőmérők szorították ki a hagyományos eszközöket. Ma, aki higanyos hőmérőt használ, az vagy a régi, féltve őrzött darabot, vagy a Kínából behozott lázmérőt használja.
