„Ha változás lesz, szólok” – Emzépé, akit nem láttunk jönni
Miközben tegnap este ezrek skandálták Budapesten, az Anker közben a győztes ellenzéki miniszterelnök-jelölt lassan becenévvé magasztosult monogramját: “MZP, MZP, MZP”, Orbán Viktor színházban járt, és olyan vehemenciával szelfizgetett az ott hadra fogható fiatalokkal, mint aki a vesztét érzi. Teleszórta vele az üzenőfalát, pedig ez a nép közé vegyülő, digitális politikai celebkedés határozottan nem a műfaja. A Facebookja szerint az utóbbi hetekben szokott rá úgy igazán, szerintem nem véletlenül.
Ha a vesztét nem is érzi – nem ismerem, de ahhoz túlságosan, hogy úgy mondjam, gránitszilárdságúan rögzült személyiségnek tűnik, hogy a hatalomra való egy és oszthatatlan jogosultságát önnön magának valaha is megkérdőjelezze –, a veszélyt szinte biztosan érzékeli. Ez a veszély szinte tapinthatóan hömpölygött tegnap Budapest utcáin, sok helyen vidéken is, a lassan mindenhatóvá váló, digitális térben pedig mindenképpen: reménynek hívják. Ritka jelenség, egy tömeg, sőt ország esetében még ritkább. De ahogy Az éhezők viadalában mondta a teljhatalmú Snow elnök: egy kicsi mindig kell belőle, de a túl sok már veszélyes. Márpedig Magyarországon tegnap este reményből “túl sok” volt.
A kukta fedelét egy olyan ember emelte le, akit, lássuk be, senki nem látott jönni. Se Orbán Viktor, se az eddigi politikai elit, se az elemzők, közvéleménykutatók, újságírók meg netes megmondóemberek. Egyetlen régi róka sem. Egy hónappal ezelőtt a hódmezővásárhelyi polgármestert még senki nem tekintette másnak, mint egy jóindulatú “statisztának” – csak hogy a Rogán-narratívából lopjak egy kicsit –, egy afféle jó gyereknek, aki nem sok vizet zavar, de egye fene, “futottak még”-nek elmegy.
Az előválasztás első fordulója után kezdett szálkává válni a jól bejáratott ellenzéki establishment szemében, majd csúnya, hólyagos törést okozó kavicsdarabbá a cipőikben. Véleményem szerint Karácsony Gergely volt az első, aki meglátta benne azt, ami valójában: az úthengert. És a budapesti főpolgármester tudta, hogy az Orbán-rezsim ellen egy ilyen habitusú, mindent letaroló, udvariaskodás és kérdezés nélkül előre nyomuló “gépezet” kell, aki örömmel meginvitál mindenkit maga mellé a sofőrfülkébe, de ha valaki az útjában áll, nos..., az inkább ne álljon az útjába. És igen, mire észbe kaptunk, letarolta a teljes ellenzéket, szintén meglepően meggyőző választói fölénnyel az élükre állt, és – most itt tartunk.
Úgy az elmúlt húsz-huszonöt évvel en bloc, de az utóbbi nyolc-tízzel biztosan. Akik unják, hogy soha, semmiben nincs harmadik választásuk. Vagy talpnyalók lesznek, vagy azok, akiket a talpnyalók rugdosnak. Vagy zsíros állásért eladják a lelküket és hülye propagandát mantráznak, vagy nem lesz állásuk. Vagy megszoknak, vagy megszöknek. Vagy lemondanak a jövőképről, vagy külföldre iszkolnak jövőt építeni, amibe igen, sokaknak beletörik a szíve. Vagy befogják a pofájukat, vagy...befogják a pofájukat.
Márki-Zay Péterben eddig százezrek látták meg – és szerintem óriási részben fiatalok, akik eddig magasról tettek a politikára, épp a reménytelenség miatt –, lehet egy országban úgy is élni, hogy van több választásod. Hogy lehet véleményed. Hogy akkor is ember vagy, ha nem állsz be a sorba. Hogy élhetsz nyugodt életet, megmaradhat a méltóságod, a tudásod, a tehetséged, az, amiért tanultál, nem szűkül le a jövőképed az osztrák vagy német McDonald’s-ok felmosóvödreire.
Márki-Zay Péterre most ez a sok százezer, egyelőre bátortalan, kétkedő, de akkor is létező reményfoszlány vetül rá. Nem, én nem tartom messiásnak meg népmesei hősnek, és azt gondolom, hogy ez a fiatal, rafináltan felturbózott úthenger még sok-sok úthengerrel fog szembemenni a következő hónapokban. A régi establishment nem fogja könnyen adni magát. Ne feledjük, ott is bőven vannak, minden oldalról, akiknek a bőrére megy a dolog. És miközben előre dübörög és küzd, az ellenzéki miniszterelnök-jelöltnek hálózatot kell építenie. Egyezkedni, ha kell, kompromisszumokba belemenni, ha kell, ellent mondani, ha kell, és emberek millióit maga mellé állítani. Meggyőzni őket, hogy lehet változás. Jó változás. Mert az tényleg kell.
Tavasszal pedig egy olyan erővel fog szemben állni, amelynek tizenkét éve volt arra, hogy pénz-paripa-fegyverrel szinte kimozdíthatatlanná erősítse magát. Na az lesz az igazi úthenger. Régi típus, de jól bejáratott, és igen kíméletlen fajta. Sokakat ledózerolt már. Tele van “extrákkal”.
Egyetlen extra van, ami ebben a régi gépezetben már nincs meg: a remény.
