„Ha nem leszek itt, akkor már más országban leszek” – tüntetők a közoktatásról és arról, mi kellene szerintük egy sikeres akcióhoz
A most kezdődő már a harmadik iskolai év, amikor folytatódnak a pedagógusok és a diákok tiltakozásai a köznevelés megoldatlan gondjai miatt. A tiltakozásnak eddig nem sok eredménye lett, hacsak a státusztörvényt, vagy ahogy a tiltakozók nevezik, a „bosszútörvényt” nem tekintjük annak. A kormány még a tanárhiány tényét sem hajlandó elismerni, reformról hallani sem akar, a béremelésből meg annyi valósult meg, hogy mára már egy kezdő pedagógiai asszisztens is annyit keres, mint egy húsz év szakmai tapasztalattal rendelkező minősített pedagógus.
A szeptember elsejei tanévnyitó demonstrációra alig pár százan jöttek el. Igaz, a cél ezúttal nem a nagy tömeg megmozgatása volt, hanem az, hogy felhívják a figyelmet a szeptember 15-re tervezett demonstrációra.
A korosztály nagyon vegyes, ezúttal nem a diákok dominálnak. A rendezvényen keresztül-kasul cirkálnak az adománygyűjtők, még kártyaelfogadó terminállal is fel van szerelve az egyikük. Akikkel én beszélgetek, csak simán dobozba gyűjtenek. Nyolcadikos és tizedikes lányok, nem szeretnék, hogy leírjam a nevüket.
„Feltétlen reménykedünk valamiféle változásban, vagy akár csak visszajelzésben, hogy meghallják azokat a célokat, amiért tüntetünk. Hogy legyen egy reform az oktatásban, hogy a tanároknak több beleszólása legyen a tantervbe, hogy szabadon választhassanak például tankönyveket" - mondja a tizedikes lány. Nyolcadikos társa hozzáteszi: "Folytatni fogjuk, amíg fel nem figyelnek ránk.”
Kicsit odébb ketten ácsorognak, két férfi, felnőtt emberek. "Dél-Budai szülők és tanárok közössége" - hirdeti a táblájuk.
Megszólítom őket. Kiderül, csak pár perce ismerik egymást, de a gondokat már közösen sorolják:
„Én nem gondolom, hogy a státusztörvény a tiltakozások miatt született. És nem gondolom bosszútörvénynek sem, csak így működik a kormányunk. Az iskolákat ezért nem fogják bezárni, legfeljebb majd nem lesz, aki tanítson" - mondja Garzó Gergely, akinek idén lesz elsős a gyereke. A mellette álló Kovács András veszi át a szót: „Én is szülő vagyok, Dél-Budára jártam iskolába, de nem ezért vagyok itt, hanem egyszerűen csak úgy gondolom, hogy ez a helyzet tarthatatlan.”
Abban egyetértenek, hogy a változáshoz, a tüntetések sikeréhez félmillió ember kellene. Hogy addig mi lesz?
„Ha előbb-utóbb nem sikerül változást elérni, akkor az ország értelmesebb része egész egyszerűen kiköltözik külföldre” - mondja Garzó Gergely.
Kicsit odébb egy idősebb férfi, ingén kitűző: „Kossuth tériek”. Bokor Attila jó néhány tüntetésen van túl. Ő is azt gondolja, a hatalom csak a tömeg erejéből ért.
Közbevetem, szerinte mi kellene ahhoz, hogy ki is jöjjön annyi ember?
„Gyakran, amikor innen megyek haza, kimegyek a Szent István körútra, felbattyogok, látok fiatalokat, eszük ágában nincsen megmoccanni. Pedig róluk van szó, a jövőjükről” - válaszolja.
„Én már nagypapa korú vagyok, unokám nincsen, gyerekem is felnőtt, de még mindig érdekel, mi lesz itt. Tanüggyel kapcsolatos munkám volt 25 éven keresztül, átérzem azt, hogy milyen helyzetben vannak a tanárok. Bődületes, hogy olyan fizetésért dolgoznak diplomával, mint egy nagyáruházi árufeltöltő, ez tarthatatlan. Eközben meg azok a dölyfös, ironikus válaszok a parlamentben, egymás között... ”
Bokor Attila szerint utoljára demokratikus vita a parlamentben talán a rendszerváltozás utáni két-három évben volt. De aztán „jöttek a privatizációk, és akkor elvadult minden.”
Megint más korosztályt találok. Határozott harmincas férfi. Mint utólag kiderül "hivatásos" politikus, Keresztesy Gergő, a Jobbik Ifjúsági Tagozatának elnöke.
„Attól függetlenül, hogy itt 13 éve kétharmaddal kormányoz a jelenlegi kormányzó párt, az nem jelenti azt, hogy ne szólaljanak meg azok, akik elégedetlenek, vagy adott esetben ellenzékinek vallják magukat. A jobboldali beállítottságú pedagógusokat is érint ez a státusztörvény vagy az oktatás helyzete. Ma még azt Magyarországon megtehetjük, hogy éljünk demokratikus jogainkkal, kijöhetünk, és kinyilváníthatjuk a véleményünket” - mondja.
Amikor tőle is azt kérdezem, hogy mitől várna valami eredményt, mintha összebeszélt volna a többiekkel, ő is a tömeget hiányolja. „Budapest kétmilliós város, igazán lehetne az utcán több tízezer ember. Utoljára a netadó vitt ki eredményesen sok embert az utcára, azonban amíg az emberek jelentős többségében a közöny, illetve a közömbösség győzedelmeskedik, addig nagyon nehéz lesz eredményt elérni.”
Alig hiszek a szememnek, itt van Doki is, a Vissza a Jövőbe sorozatból! A szimpatikus informatikatanár, Márky Vilmos persze csak hasonlít rá, de beszélgetésünk alatt sem tudok szabadulni a gondolattól, hogy tanítványai talán pont így nevezik őt.
A tanár úr jól informált: „A tanítványaim között vannak olyanok, akik az Országos Diákfront tagjai, tőlük is kapok információkat, tájékoztatnak az akcióikról, terveikről, tehát nem meglepetés, hogy ma ilyen formában vagyunk itt."
Újra felteszem a szokott lemezt, rákérdezek, mi kellene ahhoz, hogy végre hatékonyak is legyenek? Márky Vilmos szerint sokkal nagyobb összefogás és sokkal nagyobb szolidaritás kellene, nem csak a pedagógusok, de a társadalom más csoportjai részéről is.
Végül sikerül elkapnom egy kicsit Perlaky–Borsos Noelt, az EDF egyik vezetőjét. „Nyáron nem azért nem voltak tüntetések, mert nyaralni mentünk, hanem azért nem, mert mindenki más nyaralt, illetve azért, mert nagyon sokat terveztünk, és azért terveztünk, hogy most szeptemberben újra tudjon kezdődni ténylegesen a tüntetésszezon.”
„Van egy vázlatos menetrendünk, viszont amit szeretnénk elérni az Országos Közös Akarattal (OKA), pont az, hogy minél több szervezet hozzájárulhasson ehhez. Most például egy civil parlamentet raktunk itt össze, 36 civil szervezet, szakszervezet, illetve iskola és szakember jön el, és azt szeretnénk megmutatni, hogyan kellene kinéznie egy normális demokráciának, hogyan kellene kinéznie a párbeszédnek.”
„Továbbá most van nagyjából 4000 matricánk, hogy az egész város tudjon a szeptember 15-i, következő tüntetésünkről. A napokban érkezik még 6000 plakát is szeptember 15-höz, szóval szeretnénk kicsit átfesteni a várost. Akciókkal folyamatos jelenlétet szeretnénk az utcákon. Azt szeretnénk, hogy ne tudjanak elmenni mellettünk anélkül, hogy ne szóljanak rólunk.”
A szórólapokon nagy betűkkel látom: hídfoglalás. „November 15-én két hidat is elfoglalunk” - mondja erről Perlaki–Borsos Noel.
