Félórán múlt, hogy nem omlottak le a Notre-Dame tornyai
A székesegyház szinte minden részében keletkezett kár, a szerkezetét még sokáig vizsgálják majd, hogy mennyire biztonságos az épület.
A belső, keresztboltozatos mennyezet ép maradt, csak ott szakadt be, ahol a hatalmas huszártorony rádőlt és átütötte.
A tetőszerkezet teljesen megsemmisült, és nemcsak a fából készült gerendák, hanem a beton tartóoszlopok is súlyos károkat szenvedtek.
Minden francia média és kommentár hangsúlyozza azt, hogy mennyire egységes volt az ország a katasztrófa utáni órákban és az azt követő napon, de azért a felelősség kérdését sem hallgatják el most már. Egyre többen mutatnak rá arra, hogy későn kezdődött el a templom felújítása, és az épület igencsak rossz állapotban volt.
"Várható volt, hogy ez történik. A karbantartás és a napi ellenőrzések hiánya katasztrófát okozhat" - mondta Jean-Michel Leniaud, a Nemzeti Hagyaték Intézete tudományos tanácsának igazgatója.
Az állam és a katolikus egyház hosszú éveken, sőt évtizedeken keresztül vitázott azon, hogy kinek a feladata az állagmegóvás - és nem csak ennél az egy katedrálisnál. A franciáknál ugyanis az állam és az egyház szétválasztása évszázados küzdelem eredménye, Napóleonnak a pápával kötött konkordátuma után az egyház épületei, beleértve a templomokat is – állami tulajdonban voltak, s az állam örökös és díjtalan használatra engedte át őket az egyháznak.
Végül 1904-től, a második kultúrharcot követően a francia állam felmondta a konkordátumot, s végrehajtotta az állam és egyház szétválasztását. A papok nem kaptak többé állami fizetést. Az épületek az egyház használatában maradtak, de az egyházat kötelezték vagyonkezelési bizottságok, úgynevezett „kultúregyesületek” alakítására, amelyek elszámoltak az államnak az épületek használatáról és arról, hogy az egyház mire fordítja pénzvagyonát és jövedelmeit. Viszont megszűnt az állam püspökkinevezési joga, sót minden beleszólása egyházi funkciók betöltésébe.
