Egy pimasz ifjú, aki mindent tudott a médiáról - 80 éve mutatták be az Aranypolgárt
Vannak filmek, amelyeket mindenkinek látnia kell, aki a sajtómunkási hivatást választja, mert máig érvényesen ábrázolják a média mibenlétét, és a jellemző újságírói karaktereket. Ilyen mű Federico Fellini Édes élet (La dolce vita, 1960), Michelangelo Antonioni Nagyítás (Blow Up, 1966), Sidney Lumet Hálózat (Network, 1976) című alkotása és mindenekelőtt Orson Welles Aranypolgára (Citizen Kane), amelyet 80 éve, 1941. május 1-én mutattak be a New York-i RKO Palace moziban.
Orson Welles az 1938-ban Amerika-szerte pánikot okozó Világok harca rádiójátéka után alig 25 évesen teljes szabadkezet kapott az RKO filmstúdiótól. Erre sem előtte, sem azóta nem volt példa Hollywoodban. Formabontásaival, az idősíkok szabad kezelésével, expresszionisztikus képeivel, montázsaival, árnyképeivel, az "áldokumentum-felvételek" és a játékfilmes elemek kombinációjával is szenzációt keltett, ezek később szinte mind beépültek a mozi mindennapos eszköztárába.
Az is hihetetlen, hogy a hollywoodi sztárrendszer fénykorában egyetlen „húzónév” sem játszott az Aranypolgárban. A főbb szerepekben a Welles által 1936-ban alapított New York-i Mercury színház művészei debütáltak a filmvásznon. Egyedül a Kane barátját és „lelkiismeretét”, Jedidiah Lelandet megszemélyesítő Joseph Cotten alkotott később maradandót a moziban, több Welles és Hitchcock-filmben. A címszereplő rendező viszont ezer arccal jelenik meg: átváltozó képessége az energikus, lelkes fiatalemberből a gőgös, hatalommániás férfin át a megtört, multimilliárdos, ám végtelenül magányos aggastyánig egyenesen bámulatos. Azért ezekhez a metamorfózisokhoz egy fantasztikus maszkmester, Maurice Seidelman is kellett...
A rendkívüli kisugárzású művész ugyanakkor képes volt a filmben önmagától távolságot tartani, és azt érzékeltetni, hogy „volt benne valami a nagy emberből”, ahogyan Leland mondja róla. Az egész sztorit végül a THE END felirat után színház-szerűen "elidegenítették" az élő stáblistával. Egyedül Kane alakítója nem jött ki a „meghajlásra”.
Orson Wellesé a filmtörténet egyik legügyesebb manipulációja a „Rózsabimbó”-val: amikor Kane első megjelenésekor (csak az üveggömböt tartó keze és a szája látszik), kimondja utolsó szavát, egyedül van szobájában, a riporter mégis ezen a nyomon indul el, miután „megírták a lapok”. Elvégre fel szokták jegyezni a nagy emberek utolsó szavait és ha más nincs, kitalálnak valamit, a legenda úgy is erősebb a valóságnál. A csalás először a nézőnek sem tűnik fel, miután az egész Kane-nyomozás a „rózsabimbó” körül forog. Amikor a film elkészülte után néhány barátja figyelmeztette Wellest erre a „bukfencre”, a rendező egy percig némán állt, majd így felelt: „Ne mondjátok el senkinek”.
Miről szól az Aranypolgár? A közvélemény manipulációjának mélységeiről és korlátlanságáról, a sztárcsinálásról, a személyes és a politikai morál lesüllyedéséről, a konkurencia kíméletlen felfalásáról, az ellenfelek eszközökben nem válogató lejáratásáról; arról a mindannyiunk által jól ismert jelenségről, amikor a valóságot - a példányszám emelésének érdekében - a címlapsztorihoz igazítják; az "igazság bajnokairól", akik szinte észrevétlenül megközelíthetetlen, bizalmatlan, paranoiás hatalmasságokká, a pénz, a már értelmetlen gazdagság hajszolóivá válnak, akik, bár egy világot tartanak a kezükben, belül mégis üresek és reménytelenül magányosak.
Kane polgártárs barátait sem kíméli: gátlástalanul felhasználja őket saját céljaira, de amint konfliktusba kerülnek a nagyfőnök színeváltozásaival, és emlékeztetik őt régi elveire, megválik tőlük, majd pénzzel próbálja megnyugtatni lelkiismeretét. Kane végtelen cinizmussal befejezi a meghasonlását italba fojtó Leland ledorongoló kritikáját az ő szellemében, hogy demonstrálja a külvilág felé: lapjainál „véleményszabadság” van. Egyúttal ez az ürügy, hogy kidobja a „hűtlen” barátot, aki a „végkielégítést” undorral visszautasítja és a széttépett csekkel együtt postázza neki első lapszámuk címoldalát a deklarált alapelvekkel, amelyeket Kane hanyagul „ifjúkori emléknek” nevez. A közéleti ember feleségeinek és a szeretőinek története is visszaköszön a Kennedyektől Bill Clintonig, és jól ismerjük a "kétféle címlap" szerkesztőségi gyakorlatát is, különösen választások idején.
Orson Welles elsősorban William Randolph Hearstről, az amerikai sajtómogulról (1863-1951) mintázta figuráját, de modelljei között szerepelt riválisa, a magyar születésű Joseph Pulitzer, Jules Brulatour, a Kodak tulajdonosa, valamint a különc milliárdos, Howard Hughes is.
Hearst az apjától örökölt San Francisco Examinerrel kezdte pályafutását, majd az 1890-es években New York-ba ment, ahol a Pulitzerrel való vetélkedésükből megszületett a szenzációhajhász „yellow journalism” – ez volt a gyökere a tényfeltáró és oknyomozó újságírásnak is. Bár politikai karriert nem futott be, sajtóbirodalma révén óriási befolyással rendelkezett az amerikai közvélemény felett. Már 1898-ban oroszlánrészt vállalt az amerikai-spanyol háború „felvezetésében”. Az Aranypolgárban is elhangzik az a híres anekdota, mely szerint lapjának Kubába küldött riportere azt sürgönyözte, hogy „háború nincs, de szép prózaverseket tudnék írni az országról”. Mire Hearst visszasürgönyözött: „Szállítsa a prózaverseket, én szállítom a háborút”. A film forgatása idején Hearst-nek 28 újságja, nyolc rádióállomása volt, továbbá áruházlánca, egymillió hektárnyi földje, bányái, olajmezői. És természetesen nagy befolyással rendelkezett a hollywoodi producerek és filmforgalmazók körében is.
William Randolph Hearst mindent elkövetett, hogy a filmet ne mutathassák be, és a rendezőt lehetetlenné tegyék. Ehhez Hollywood rettegett pletyka-újságírónőjét, Louella Parsonst, a filmváros fő erkölcscsőszét állította csatasorba, akinek örök hálával tartozott. Parsons ugyanis 1924-ben szemtanúja volt, amikor Hearst a luxusjachtján rendezett partiján féltékenységből lelőtte Thomas Ince filmrendezőt. Hearst örök állással fizette meg Parsons hallgatását. Az újságírónő vezette a Welles elleni sajtókampányt, amelyben a kommunista gyanútól a szex-botrányig mindent megpróbáltak bevetni. Kieszelte például, hogy egy szálloda halljában egy meztelen nő ugorjon Welles nyakába, lesben álló fotósok szeme láttára, a rendezőt azonban időben figyelmeztették a csapdára. Az ellentéteket az is erősítette, hogy Welles köztudottan nagy tisztelője volt Franklin D. Rooseveltnek – utolsó, 1944-es választási kampányának első számú beszédírója lett - míg Hearst zsigeri gyűlölettel viseltetett a négyszer megválasztott elnök iránt.
A mozikrónikák feljegyezték, hogy a film San Franciscói premierje napján Welles és Hearst összetalálkoztak egy szálloda liftjében. Az ifjú rendező átnyújtott egy meghívót a sajtócézárnak, aki azt elutasította. Amikor Hearst kilépett a liftből, Welles utána kiáltott: „Charles Foster Kane elfogadta volna…”. A harag olyan tartós volt, hogy a Hearst-lapok csak az 1970-es évek közepén, a nagy mágnás halála után negyedszázaddal írtak először a filmről.
Az Aranypolgár, mint oly sok klasszikus, először megbukott a nagyközönség előtt, bár az amerikai kritikusok lelkesedtek érte: Welles megkapta tőlük a legjobb rendező, legjobb főszereplő és a legjobb film díját. Nem fogadta el Hollywood sem: az 1942-es Oscar-gálán mind a kilenc jelölésének bejelentését füttykoncert fogadta. A film végül csak a legjobb forgatókönyv aranyszobrát nyerte el, amelyet Welles és Herman J. Mankiewicz kapott közösen.
NO TRESPASSING (Nincs átjárás) – hirdeti egy tábla a drótkerítésen a nyitó képsorokban, és Toland kamerája éppen az ellenkezőjét teszi: lassan, de határozottan hatol be a „birodalom” belsejébe a „mesevilágtól” egészen a haldokló szobájának, kezének, szájának intimitásáig. A hatalmas kastélyban egyetlen szoba ablaka világít, és a halál pillanata előtt hirtelen az a fény is kialszik, majd újra felgyullad. Egy ember, aki maga volt a „nyilvánosság”, elzárkózott a világtól egy mesterséges, összevásárolt közegbe; egy ember, akiről mindent tudott a külvilág, és akit mégsem ismert senki. A NO TRESPASSING táblától az utolsó szót kimondó szájig tartó úton leomlanak a Kane-t védő falak, megkezdődik a tényfeltárás, a posztumusz mélyriport. A táblát újra látjuk a zárójelenet végén, az utolsó előtti képben, mielőtt a THE END felirat alatt megjelenik távolban a füstölgő elvarázsolt/elátkozott kastély, amely erősen emlékeztet Walt Disney Hófehérkéjének baljós palotájára és közelképen a napóleoni emblémára hajazó, hatalmas, aranyló K betű a kapu tetején. A nyomozás lezárult, a rejtély feltárult. Feltárult? Welles második fintora „rózsabimbó-ügyben”: Igen – a nyomozás lezárult a nézők előtt. De sem Thompson újságíró, sem pedig a leltározó ügyvédek és a buzgó fotósok nem találják meg a „kirakós játék” hiányzó darabját, a lomtalanító munkásoknak pedig semmit sem jelent egy ócska szánkó. Hogyan találunk rá a szánkóra? Előbb „madártávlatból” látjuk a sok-sok üres ládát – mintha New York felhőkarcolói lennének – aztán ráközelít a kamera egy sor „csecsebecsére” és a szánkó ott hever egy doboz tetején, családi fényképek és egy házioltár-darab mellett! Egy kéz elveszi és egy óriás kandalló lángjai közé hajítja, és éppen a lángoktól tisztul le a szánkóra festett rajz és szó….Ez a szánkó maradt ott a hóban, miután a gyermek Charlie-t elszakítják szüleitől, és a kedvenc gyerekkori játékra úgy hullanak a fehér pelyhek, ahogyan a halála percében tartott kis üveggömbben.
Thompson újságíró arca végig sötétben marad. Ő az egyszerű, „névtelen”, hangyaszorgalmú sajtómunkás, akire a lapok többsége épül, de sosem lesz belőle „sztárriporter”. Nem tudunk meg semmit újságírói hitvallásáról, jelleméről, ambícióiról, csupán eszköz „a nagy sztorihoz”, amit nem ő talált ki. De a főszereplő Kane is gyakran sötétben jár: „arctalan”, amikor felolvassa munkatársainak lapkiadói elveit, amelyeket fokozatosan felad; árnyék borítja, amikor kényszeríti második feleségét, Susant, hogy a lesújtó kritikák ellenére folytassa énekesi karrierjét, és akkor is, amikor a szerencsétlen operapremieren megpróbálja serkenteni a tapsokat, míg észre nem veszi, hogy már csak egyedül tapsol. És sötétbe borul, amikor szemtől szembe találja magát a szintén „sötét” politikai ellenféllel, Boss Jim Gettys-szel a zsarolási jelenetben.
Sötétben zajlik a szerkesztőségi megbeszélés, és az a jelenet is, amelyben Thompson Kane néhai gyámja, Thatcher könyvtárának páncéltermében tanulmányozza annak naplóit. Olyan, mintha a riporter „beszélőre” menne a múlttal, az archívumot vezető nő már mozgásával, parancsszerű szavaival hatalmaskodó börtönőrre emlékeztet. Némi iróniával kérdezi meg tőle Thompson: „Ugye nem Ön a Rózsabimbó?”. A roppant hideg-rideg légkör jól érzékelteti azt a szeretetlenséget, amely Kane egész életére ránehezedett.
Az újságok képi megjelenései sem véletlenek: a Kane-nekrológok „pluralizmusával” szemben ott állnak Susan „nagysikerű” operai fellépéseinek szalagcímei, miközben halljuk a feleség kétségbeesett erőlködéseit. Ott emelkednek a frissen megjelent lap kötegei, de Kane és Leland lejárt választási plakátokon és fel nem használt újságcímlapokon taposva szembesülnek politikai és emberi kudarcaikkal.
Amikor Susan hisztérikus rohamot kap a kritikáktól, újságok hevernek körülötte, és újság jelképezi a közelgő szakítást Kane és első felesége, Emily között is: valószínűtlenül hosszú reggeliző asztaluk két végén Kane saját lapját, az Inquirert, neje a rivális Chronicle-t bújja.
Kane számos képsorban uralja a teret. A választási gyűlés jelenetében saját óriás képe alatt szónokol. De mennyivel más ez a térbetöltés, mint amikor egyedül, elhagyatva sétál palotája tükörfolyosóján, végtelenítve-sokszorosítva! Pedig Leland a kiadói elvek deklarálása során figyelmezteti őt: „Már a második mondatod kezdődik azzal, hogy „én”…Kane nem is tud elképzelni olyan világot, amelynek nem ő a középpontja és közben mindenkit eltaszít magától.
Orson Welles megfizette bátorsága árát. Az Aranypolgár után valódi dokumentumfilmet készített Brazíliában és Mexikóban Ez mind igaz (It’s All True) címmel, de azt már be sem fejezhette. Az 1940-es évek végén gyakorlatilag elüldözték az Egyesült Államokból, állítólag rajta volt az Amerika-ellenes tevékenységet vizsgáló bizottság feketelistáján is. Welles Európába költözött. Pályafutását innentől kezdve néhány remekmű mellett (A gonosz érintése, A per, Falstaff) félbehagyott filmek tucatjai, zseniális alakítások mellett tehetségéhez méltatlan szerepek jelzik. Olyan lett bizonyos értelemben, mint Charles Foster Kane: „semmit sem fejezett be”…Élete alkonyán Welles nem kis keserűséggel mondta, hogy az Aranypolgár volt az egyetlen film, amelynek minden szava úgy hangzott el, minden képe úgy valósult meg, ahogyan elképzelte. És ezt az alkotását azonban, amelyet az 1958-as brüsszeli világkiállításon beválasztották minden idők legjobb filmjei köze, azóta pedig számos listán a mozitörténet csúcspontjának tartják, soha nem tudta túlszárnyalni.
Végül egy személyes sztori. A 2000-es években Budapestre készült Robert Plant, a Led Zeppelin énekese, és előtte telefoninterjút adott nekem Isztambulból. A szervezők megadták a szállodai recepció számát, de lelkemre kötötték, hogy Mr. Charlie Kane-t keressem. Plant ugyanis – sajtót és rajongókat távol tartandó – az Aranypolgár nevén jelentkezett be.
