Bod Péter Ákos: a kormány takarékosan és logikátlanul kezelte a válságot, de még mindig nem késő megtámogatni a munkájukat elvesztőket
Bod Péter Ákos közgazdász, politikus, egyetemi tanár, az MTA doktora. 1990 és 1991 között országgyűlési képviselő, majd 1994-ig a Magyar Nemzeti Bank (MNB) elnöke. Orbán Viktor első kormányfősége idején a Miniszterelnöki Hivatal gazdasági főtanácsadójaként működött közre, később pedig az MDF külső gazdaságpolitikai tanácsadója lett. Gyakran bírálta az MSZP-SZDSZ kormányok költségvetési politikáját. A 2006-os országgyűlési választások két fordulója között Orbán Viktor Fidesz-elnök őt ajánlotta az MDF-nek közös miniszterelnök-jelöltnek. Jelenleg a Budapesti Corvinus Egyetem professzora. Tagja a volt miniszterekből és államtitkárokból verbuválódott V21 csoportnak.
– Ön azt nyilatkozta, hogy furcsán kezelte az Orbán-kormány a járvány nyomán berobbanó válságot. 2020 előtt lehetett unortodox eszközöket alkalmazni, mert pénzbőség, növekedés volt világszerte, most viszont olyan válság van, amellyel ez a kormány még nem kellett, hogy szembenézzen. Mitől furcsa a válságkezelés nálunk?
– A mai viszonyok megítéléséhez valóban érdemes visszatekinteni a mögöttünk hagyott időszakra. A 2010 előtti két évtizedben tizenkét évig szocialista-szabaddemokrata kormányok voltak hatalmon, és bár neoliberális szóhasználattal éltek, de mondhatjuk, hogy különösen 2002-től populista gazdaságpolitikát alkalmaztak: pénzosztogatással, költségvetési hiánnyal, a munkanélküliség tolerálásával, várva a külföldi működőtőkét, majd az uniós pénzbőséget.
2010-ben hatalomra került az a politikai erő, amely szerint ez nem volt jó, és ebben igaza volt. Ám ezután a szükséges korrekciók hamar átváltottak egy szűk kör gazdasági érdekeinek szisztematikus érvényesítésébe, nagyrészt az EU pénzéből. Ne feledjük, a 2010-es politikai fordulat nem sokkal a pénzügyi világválság után jött, amelynek során megtört az addigi gazdasági ortodoxia, és mindenfelé sok rendhagyó megoldást láthattunk, így az Orbán-kormány szokatlan intézkedései is elmentek a válság utáni zavaros időszakban, amikor az egész piacgazdasági világkép megrendült.
Nekem most a hallgatóimat meg kell győznöm arról, hogy a piacgazdaság igenis képes a működésre, a korrekcióra, az alkalmazkodásra. Mert ők 2008 után a válságban nőttek fel, abban szocializálódtak.
A válság nyomán születtek nálunk azok az intézkedések, amelyeket nemcsak az orbáni kurzus kritikusai, hanem annak hirdetői is unortodoxnak mondanak. A magánnyugdíjpénztárak államosítása, a hatósági árszabályozás kiterjesztése, a verseny korlátozása, az extrém mértékű állami centralizálás, a nyugati pénzek elfogadása és a keletre kacsintgatás: ez mind veszélyes és a magyar modernizációt kockáztató lépés, de a gazdasági növekedést rövid és középtávon nem fojtotta le. Ugyanis a világgazdaság, Európa, és benne hazánk az évtized elejétől 2019 végéig kegyelmi időszakot élt át: mérséklődő olajárak, erős nemzetközi kereslet, alacsony kamatok, a mi térségükben soha nem látott méretű pénzügyi támogatás az EU-tól. Ilyen körülmények között a piacgazdasági normákat fokozatosan félretevő, a versenygazdaság hajtóerejét kiiktató, erősen centralizáló államkapitalizmus felé csúszott el Magyarország; ez a modell európai viszonyok között hosszútávon nem tartható, ám a makrogazdasági számokban a bajok csak részben mutatkoztak meg 2020-ig.
– Mert a számok jók?
– A magyar gazdasági növekedés ingadozó, hiszen 2009 után 2012-ben is volt recesszió, és amikor az EU-pénzek beáramlása technikai okok miatt fél évre leállt, rögtön gyenge lett a 2016-is év. De az európai átlagot némileg meghaladja egy évtizedes távon a magyar adat. Ami nem csoda: amikor dől az uniós pénz, az megtolja az aggregált keresletet, nőnek a jövedelmek.
Ez a pénzbőség függetlenítette a kormányt a külső tényezőktől, hiszen a külső mérleg javult, nem kellett a tőkepiachoz vagy a Nemzetközi Valutaalaphoz fordulni. A 2020-ig tartó időszakban a lakosság tehetősebb ötödében érezhető jövedelemnövekedés ment végbe, annak minden politikai hozamaival együtt a kormányra nézve.
De a társadalom alsó rétegei nagyobbrészt kimaradtak ebből az egykulcsos személyi jövedelemadózás, a fogyasztási adók meredek megemelése, a családi pótlék fokozatos értékvesztése nyomán. Őket a külvilágtól, a menekültektől való félelem felkorbácsolásával, a kormánytól függő biztonságérzetük hamis mítoszával pacifikálták. A dolog idáig működött is: akik egyébként morognának vagy kritikusak lennének, inkább várakozással fordulnak a kormány felé.
– Elmúlt a kegyelmi időszak. Amúgy is vártunk egy válságot, nem?
– Igen, vártunk, de persze nem ilyet. 2019 végén, és az idei év legelején rengetegszer megkérdezték, hogy mikor jön és mit hoz a válság. Akkor azonban csak a 2010 és 2019 közötti hosszú és rendkívül kedvező konjunktúra szinte törvényszerű végéről, és egy korrekciós szakaszról volt szó. Világjárványra nem lehetett gondolni, az csak februárban vált mindent felülíró tényezővé Ázsiában, Nyugat-Európában. Így jutottunk el a jelenhez.
A járvány egyébként aktivizálta a kormányokat, sok helyen a törvényhozás erős eszközöket adott a kormányok kezébe. Európában 2020 márciusában a védekezési pánik jelei is látszottak, és ijesztő nemzeti megoldások is teret nyertek: leállítottak gyógyszerkivitelt, konzultáció nélkül lezártak határokat, megsértve uniós jogot. Erre egyébként – és ezt is el kell mondani – kis időn belül szerencsére újabb fordulat állt be az európai felfogásban, legfőképpen a német és francia tandem hatására, és nyárra már más szelek fújtak. Talán ráeszméltek, hogy milyen káros és távlat nélküli irány az európai viszonyok között az „első a szuverenitás” ideológiája.
– Mitől volt ijesztő márciusban, ahogy a járványra reagáltak a bezárkózó kormányok?
– Engem meglepett és aggodalommal töltött el a reflex: a határzár, a kivitel megtiltása, hiszen a több évtized összecsiszolódása utáni Unió lényege kérdőjeleződött meg a politikai pánikban.
De talán a beálló gazdasági visszaesés és számos nemzetgazdaság hirtelen pénzügyi zavara egyfajta vakcinaként hatott, mindenesetre nyárra a németek, franciák, skandinávok rádöbbentek, hogy jaj, mit tettünk. A krízist most már másképp kezelik.
Most csak az izgága és gyenge kormányok zárnak le határt belső egyeztetés és a külső konzultáció nélkül: ez a magyar eset. Az Orbán-kormány ismét szembement a formálódó uniós gyakorlattal, és ez a gyengeség jele. Pedig valójában most lépünk be egy zivatarzónába, hiszen míg a februári európai járványhullám késve és tompítva érte el a térséget és benne hazánkat, most valóban ideért a pandémia, annak súlyos egészségügyi, társadalmi és gazdasági hatásaival. Ezeket most próbáljuk értelmezni. Az első félév gazdasági, társadalmi folyamataiból semmiképp sem lehet trendszerűen levezetni a következő hónapok várható fejleményeit.
– Mi a helyzet a kormány kommunikációjával? Az előrejelzések hónapról hónapra változtak, a jegybank egészen különös, 3 százalékos növekedésétől lefelé…
– A túlfűtött, uniós pénzekkel és a hazai költekezéssel, olcsó hitelekkel felpumpált üzleti konjunktúra még kitartott 2020 első negyedévében, így a kezdeti adatok nem jelezték a baj súlyosságát.
Hogy a kormány és a Nemzeti Bank vezetői is elhitték-e, hogy minket majd nem is érint gazdaságilag keményen a járvány, azt nem tudom, de valóban, a beszélgetésünk idejéig nem tett közzé olyan előrejelzést a jegybank, amely reagálna a valóságra.
A kormányszervek is kezdetben nyilvánvalóan túl optimista számokat közöltek, főként országon belül. Pedig sorra jöttek a kutatóhelyek, a nemzetközi intézetek előrejelzései tavasszal, és abban mínusz 3 és mínusz 7 százalékos GDP-adatok álltak 2020-ra. Egyébként állami szerv áprilisban kért elemzést az egyetemünktől; mi akkor 5% körüli GDP-csökkenést prognosztizáltunk idénre, az akkori első negyedéves adatok és a gazdasági sokkok történelmileg ismert lefutásai alapján. A második negyedéves adatok sokkolták a magyar társadalmat, hiszen a megelőző év hasonló időszakhoz képest csaknem 14 (!) százalékkal csökkent a GDP – ez messze a legrosszabb adat a visegrádiak térségében.
A járványhelyzet romlása, valamint a kormány védekezési politikájának a hibái miatt ma már erre az évre valószínűleg nagyobb visszaesés jönne ki a modelljeinkből.
De vissza a kommunikációhoz: a politikusok állandó öndicsérete mellett a pénzügyminisztérium hivatalos közlései jelentős késéssel ugyan, de mindig a valóság irányába módosították a várható helyzetet leíró számokat. Ennyi késés egy kormányszervnél még belefér az elfogadható kategóriába. A Nemzeti Bank eddigi kommunikációja viszont teljesen érthetetlen, az éves gazdasági teljesítményre vonatkozó hivatalos száma még mindig a pozitív tartományban van. A gazdaság szereplőinek ez nem jó, hiszen irreális állami prognózisra nem lehet, nem szabad üzleti tervet építeni. Ráolvasással nem kúrálhatja a jegybank az érintett iparágak súlyos bajait. Aki a jegybankon belül más véleményt képviselt az idei év várható lefutásáról, az elvesztette az állását. De talán felülkerekedik a józan ész.
– A járvánnyal kapcsolatos kommunikációval sem elégedett?
– A hatóságok közlései erősen hiányosak és ellentmondásosak voltak, holott a nagyfokú bizonytalanság mellett az emberek nagyon is várják a tájékoztatást. Tavasszal, amikor talán nem volt elég maszk az országban, lekicsinyelve szólt a hivatalosság a maszkviselésről, és a közszereplők látványosan kerülték a használatát, viszont nyugodtan szorongatták egymás kezét.
Amikor nem volt elég teszt-kapacitás, amint ma sincs, akkor teljesen értelmetlenül tagadták a rendszeres tesztelés hasznosságát. Rengeteg improvizálást látok a politikai szférában. Jött az üzenet, hogy a tengert látni kell, menjünk nyugodtan az Adriára nyaralni. Amikor a nyaralók már hazajöttek, beleértve a hatalmi elitet, akkor hirtelen kiderült, hogy a járvány nagyfokú elterjedtsége miatt nem volt ajánlott az Adria.
És akkor most nem is említem a tragikomikus erőfeszítést, amellyel a futballszurkolók és vadászok szabad jövés-menése mellett érvelnek, miközben a gazdaságot roppantmód sújtó szeptemberi határzárral tízezrek munkavégzését, ügyeinek intézését nehezítették meg.
– A válságkezelést hogy látja? Ahogy látom, Európában aki tudott, sok pénzt pumpált a gazdaságba, a lehető legtöbbeket átmenteni a válságon, főleg azokat, akiket a leginkább sújtotta. Nálunk kissé szűkmarkú volt ez a támogatás.
– A nyugat-európai, amerikai reflexiók mögött az a felfogás és tapasztalat állt, hogy a járvány egyszerre okoz kínálati sokkot, majd keresleti válságot, amelyet nyomán egy bizonytalan időre rengeteg ember elveszti a munkahelyét, jövedelmét. A nyugati felfogás szerint a kínálati válságot, tehát például bizonyos alkatrészek kimaradását, vagy néhány határ ideiglenes lezárása miatti termeléskiesést meg tudja oldani a piac, nem kell a vállalatok helyett az államnak cselekednie.
Viszont arra az időre, amíg a piaci szereplők megtalálják a megoldásokat, – és meg is találták, Kurzarbeit és más munkaerőpiaci eszközök révén – segíteni, hogy a cégek legfőbb tőkéje, nevezetesen a munkaerőállománya, ne sérüljön, ne essen szét, összetartható legyen addigra, amíg a termelés újraindulhat.
Tehát az államok inkább a keresleti válságot enyhítik, még az elég kapitalista Egyesült Államokban is csekkel küldött a republikánus központi kormány a lakosságnak, hogy a nehéz átállási időszakban ne essen vissza kényszerűségből a fogyasztás. A magyar kormány valamiért bizalmatlan a piacgazdasággal, a versennyel és a vállalkozásokkal szemben. Jogászkormány, mondhatnám, szinte mindenki jogász. A reflexeik, neveltetésük és a sajátos világképük szerint „majd az állam megoldja”. Ebből viszont rendre bürokratikus megoldások jöttek ki.
Ahelyett, hogy azonnal átvették volna a németek jól bevált állásmegőrző támogatását, megemelték volna a családi pótlékot, és meghosszabbították volna az álláskeresési támogatás idejét, bonyolult munkahelymegtartó eljárást dolgoztak ki elég lassan, amiről roppant gyorsan kiderült, hogy a valóságban alig lehet felhasználni, így sok cégnél inkább elküldték az embereket, vagy szabadságot vetettek ki velük, vagy részállásba tették őket.
A magyar költségvetés állásmegőrzésre nem fizetett eddig sokat. Erre még azt lehetne mondani, hogy a kormányunk takarékos. Ugyanakkor óriási hitelkereteket nyitottak meg, fejlesztésre és cégfelvásárlásra. Ez a gazdaság megvédésének szemszögéből nézve teljesen logikátlan. Ma a cégek ugyanis a bankoktól kapnának hitelt; hitelkeret van bőven, a bankok utána dobják a pénzt a növekedni képes cégeknek! De tudnak-e növekedni? Lesz-e keresletük?
Egyébként még mindig nem késő megtámogatni a munkájukat elvesztőket, a töredék időben foglalkoztatottakat. A bizonytalan munkaügyi adatokból nem látszik világosan a válság mélysége, és azzal kell sajnos számolnunk, hogy sokan vannak ellátatlan helyzetben, hiszen hogyan tudnának 90 nap alatt elhelyezkedni ennyire bizonytalan üzleti környezetben.
Az állami munkahelytámogatás nem kidobott pénz, hanem befektetés a termelőképesség fenntartásába. Ha visszatér a kereslet, akkor a gazdasági élet kitermeli az állami ráfordítást.
– Kire számíthat ma egy gazdasági szereplő, amikor a következő hónapjait vagy évét tervezi?
– Magára, meg talán a hasonló helyzetűekre.
A magyar polgár és vállalkozó megszokta, mert többször megélte, hogy ami felülről jön, az nem úgy van, de mindenképpen fenntartással kezelendő. A világnak ezen a felén elég gyakori emiatt, hogy az emberek egyéni alkalmazkodási pályát követnek.
Láthattuk az előző válság idején is, hogy munkahelyet, szakmát váltottak az emberek, a tulajdonosok átstrukturálták a vállalkozásokat, mert nem bíztak az állami instrukciókban. Ugyanakkor arra is látni példát a világban, hogy amikor a központi hatalom elfeledkezik az emberekről, azok alulról kezdenek szerveződni. Például Belaruszban, ahol egy fuvolatanárnő bukkant fel, és lett kényszerűségből az utcán tiltakozó ellenzék egyik első embere. A belorusz nők az utcán vannak, szembe szállva rohamrendőrökkel. Szerencsés esetben a társadalom meg tudja magát szervezni békésen és hatékonyan.
– Hogy látja, hova fut ki a válság? Ha tanult az unió a válságból, ez majd a kohézió vagy a szétesés felé nyomja az EU-t?
– Az a felismerés, hogy az EU-ban egymásért felelősek vagyunk, márpedig a közös pénzügyi mentőalap ezt fejezi ki, nem teljesen új. Történt hasonló, – noha kényszerből – a görögök esetén 2010-ben, vagy amikor az európai központi bank, az ECB, olasz és spanyol államkötvényeket vásárolt, mikor nem volt ezekre piaci kereslet. Ám az a gyakorlat szembement az akkori joganyaggal, de legalábbis a szürkezónában volt. Most viszont itt a 7 éves költségvetés, és mellé téve a pénzügyi mentőalap terve. Ez utóbbi alapvetően Dél-Európa miatt történt, de a mentőalap mindenkinek jó, aki válságba zuhan.
Ám mind a hétéves pénzügyi keret, mind a mentőcsomag esetében igaz, hogy a nagy és gazdag országok aránytalanul nagy költségeket vállalnak, és ott a közvélemény nem fog elfogadni lazaságot.
Korábban talán nem minden visszaélés érte el a nettó befizető országok társadalmának ingerküszöböt. A görögök azonban roppant sokba kerültek a 2010-es évek elején, és ez sok érzelmet felkorbácsolt akkor.
A lengyel és a magyar jogbizonytalanság, a néhány országban létező, köztük a cseh és a magyar korrupció elfogadhatatlan azoknak, akik a számla zömét fizetik.
A mentőalap és ezzel a számla ráadásul igen nagy, az új tagországok is olyan sokat kaphatnak belőle, amit akárcsak néhány hónapja a legprogresszívebb (értsd: legbaloldalibb) körök és szolidaritás-pártolók sem mertek remélni. Az alap hosszú lejáratából következik, hogy ez nem konjunkturális kérdés, a visszafizetéséhez az európai közösség belső harmóniát fent kell tartani.
Ha a magyar kormány az uniós pénzek eddig szabad, szabados elköltéséhez jobban ragaszkodik, mint hazánk alapvető nemzeti érdekeihez, akkor sok kárt tud tenni az európai integrációban, de még többet a jövőnk ellen.
És ezzel kezdtük beszélgetésünket: a kelet-nyugat közötti pávatánc, a piacgazdasági normákkal szembe menő újra-centralizálás – teljes biztossággal kimondható – zsákutcás politizálás. Eddig is csak igen sajátos okok miatt volt folytatható. 2020 azonban sok mindenben választóvonal. A válságnak lehet olyan hatása, hogy – és én ebben optimista vagyok – a poszt-covid időszak rákényszeríti a politikai szereplőket a stratégiai döntésekre. Rengeteg ma a bizonytalanság a világban a járványon kívül is.
Nem tudjuk, mi lesz az amerikai választás eredménye és annak következménye, nem tudjuk, mi lesz Kínával, az európai és amerikai választásokba való orosz beavatkozásokkal, nem látható világosan, mit hoz a technológiai fejlődés, és milyen biztonsági kockázatokkal és társadalmi veszélyekkel jár az egyébként ígéretes új ipari forradalom.
Ezekben a zavaros időkben az európai egység még fontosabbá válik. A különutak, Sonderwegek egyre kockázatosabbak lesznek. A görögöknek is 30 évig sok mindent elnéztek, aztán nem lett olyan szép a vége. Legyen ez tanulság a mai magyar kormánynak, és az ellenzékben levő szervezeteknek, mozgalmaknak.
