KULT
A Rovatból

Az elszakadás a megoldás? Megnéztük az Aranyéveink – Végül újrakezdjük? című filmet

Bár nem mondható remekműnek a film, arra kétségtelenül jó, hogy az ember elgondolkozzon arról, hogyan érdemes élni, és hogyan nem.


Édesapám még aktív korában gyakran emlegette, hogy ha majd egyszer nyugdíjas lesz, mi mindent fog csinálni: krimiket ír, zenét szerez, még az is lehet, hogy elszerződik bárzongoristának. Aztán valóban nyugdíjas lett, valóban új életet kezdett – dolgozott még vagy 20 évet egy teljesen más területen, amely révén még 70 felett is tanult új dolgokat és változott a világképe. Tíz évvel később, nem sokkal halála előtt azt mondta nekem: „Tulajdonképpen gazdag, tartalmas életem volt.”

Immár én is, Párom is nyugdíjasok vagyunk. Nem tettünk nagy fogadalmakat, az unokák mellett hódolunk eddigi kedvteléseinknek, természet-szeretetünknek, az utazásoknak, a legkülönbözőbb kulturális élményeknek, kedvenc sportjainknak. És nem változott a köztünk lévő szeretet, harmónia sem, de miért is változott volna, hiszen eddig is erősek voltak a közös hullámaink, és mindig figyeltünk egymásra, miközben hagytuk a másikat élni.

Éppen itt a nagy tévedése a magyar származású, zürichi születésű rendezőnő, Barbara Kulcsar Aranyéveink – Végül újrakezdjük? című filmje főhőseinek, a frissen nyugdíjba vonult házaspárnak. Alice (Esther Gemsch) azt reméli, hogy most újra közelebb kerülnek egymással Peterrel (Stefan Kurt). Csakhogy az új életet a férje egészen másképpen képzeli, mint ő és az a bizonyos közelebb kerülés sem attól függ, hogy elvileg most több időnk van párunkra, ha addig, éveken, évtizedeken át együttlétüket a közös fedél, a közös háztartás jelentette, valamint a gyerekek, akiknek a magánélete szintén teljes csőd, amiből nem is látszik a kiút.

Pedig lehet, hogy néha nem kellett volna más, mint egy kis csendes beszélgetés, egy apró meghitt gesztus, de tudjuk, hogy sokszor ezek a legnehezebb dolgok, miként úgy szeretni, hogy ne csak nekünk, hanem a másiknak is jó legyen.

Alice és Peter valószínűleg korábban is teljesen különböző egyéniségek voltak, csak nem vették észre, vagy nem akarták észre venni. Így aztán egy, Alice által puccsszerűen befizetett tengeri hajóút is balul sül el, amelynek kudarcát legfeljebb ürügyként lehet ráfogni az asszony váratlanul elhunyt barátnőjének férjére, akit Peter, hogy ne szomorkodjon, mintegy „elefántként” elhív az Alice által „második nászútnak” megálmodott útra. Az asszony teszi meg az első lépést arra, hogy fejest ugorva az ismeretlenbe, új életet kezdjen, a férfi hamarosan kényszerből teszi ugyanezt. Végül együtt is maradnak, meg nem is, de felmerül a kérdés: valóban csak az elszakadás a megoldás?

Nem tudom, minek nevezzem az Aranyéveinket, ódzkodnék a „családi vígjáték” kifejezéstől, mert nem annyira vidám, mint amennyi nevetés kísérte a sajtóbemutatón, humora inkább groteszknek mondható. Nekem egy kicsit sokat markol az idős kori szexualitástól a társkereső közösségi médiáig, az alkoholizmustól a leszbikusságig eljutó feminizmusig, az önmagáért való „egészséges életmódtól” a gyász és az együttérzés fogadásáig. Még némi utánérzésünk is lehet olyan filmklasszikusokból, mint a Furcsa pár. Mindeközben azonban azt látjuk, hogy Alice és Peter még önmagát sem ismeri, és biztosak lehetünk abban, hogy az az út, amit a film végére megtalálnak, hosszú távon nem fog működni.

Bár mint mozi, nem mondható remekműnek, arra kétségtelenül jó, hogy az ember, akár a főszereplők kortársa, akár fiatalabb, elgondolkozzon arról, hogyan érdemes élni, és hogyan nem. Mit lehet és kell elvárni az élettől, és mit tehetünk azért, hogy mindez megvalósuljon.

Miután Párommal kijöttünk a Művész moziból, első megállapításunk az volt, hogy bár imádjuk a tengert, nem szeretnénk egy tízemeletes szuperluxus hajón utazni, ahol folyton-folyvást szórakoztatni akarnak minket. Csak később esett le, hogy az előcsarnokban mit keresett az a nagy rózsaszín, felfújható hattyú. Egy ilyenben ringatózott szomorú magányában Alice az óceánjáró egyik medencéjében az éjszaka kellős közepén a csillagokat bámulva…

Barbara Kulcsár filmje csütörtökön kerül a hazai mozikba a Juno11 forgalmazásában.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
„Nem látok jönni egy szebbik világot, itt ti loptátok el tőlünk a jövőt” – újabb rendszerkritikus dalt írt Mehringer Marci, Puzsér Róbert is szerepel a klipben
A kritikus egy közmédiás szerkesztőt alakít a klipben. A dalhoz Petőfi klasszikusa adta az ihletet a fiatal zenésznek.


Új dallal jelentkezett Mehringer Marci. A fiatal zenész néhány hónapja adta ki a Szar az élet című, rendszerkritikus dalát, ami hatalmas visszhangot váltott ki.

Mehringer ezúttal is hasonló szerzeménnyel állt elő. A Szeptember végén (stressz) című dal szintén a mai fiatalok gondolatairól szól, és a zenész azt szerette volna, hogy a magyar valóságot tükrözze egy olyan szemszögből, ami minden korosztálynak ismerős lehet.

„Petőfi Sándor Szeptember végén című költeménye volt a kiindulópont, mert vannak érzések és gondolatok, amik évszázadokon át is relevánsak maradnak. Ezek azok, amik összekötnek minket, akár fiatalok vagyunk, akár idősebbek, egyszerűen generációkon keresztül összeköt mindenkit”

– mondja Mehringer a dalról, melynek klipjében Puzsér Róbert, Dietz Gusztáv és Füsti Molnár Éva is közreműködött.

Puzsérék a klipben a propaganda hatására egymástól egyre jobban eltávolodó családot alakítanak. Az énekes szerint a szám allegorikus látomás a mai Magyarországról: „a közmédia egyik szerkesztőjének történetén keresztül, aki a saját lelkiismeretével küzd, majd végül angyallá válik, hogy a magasból tekinthessen le az országra, amelyet addig a képernyő mögül formált.”

A dalban például ilyen sorok hallhatóak:

„itt összeomlik minden,

piros-fehér-zöld az ingem

forog a világ, elfolyik minden,

nekem tényleg senkim sincsen”

A refrén pedig így szól:

„nem nyílnak a völgyben a kerti virágok

nem zöldell a nyárfa az ablak előtt

nem látok jönni egy szebbik világot

itt ti loptátok el tőlünk a jövőt”

Mehringer Marcival a Szar az élet című száma után interjúztunk is. Akkor azt mondta, a pozitív fogadtatáson túl, sok negatív kommentet, sőt még fenyegető üzenetet is kapott a dal miatt.

(via 24.hu)


Link másolása
KÖVESS MINKET:

KULT
A Rovatból
Megszólalt Krasznahorkai László: Ha néhány pillanat úgy telt el Magyarországon, hogy sokan boldognak érezték magukat, talán még meg is lehet szokni
A Nobel-díjas író pár mondatban reagált ma a díjra, az azt követő jókívánságokra, és meg is köszönte az olvasóinak őket. Záporoznak is a kommentek a poszt alá.


Néhány napja jelentették be, hogy Krasznahorkai László kapta a 2025-ös irodalmi Nobel-díjat, akkor volt egy rövid nyilatkozata, de azóta nemigen szólalt meg az író. Most a közösségi média oldalán írt pár sort a követőinek a maga fanyar humorával:

„Krasznahorkai László hálás az Elkerülhetetlen Véletlennek, hogy ennyi embernek okozott örömöt. Köszöni a jókívánságokat. Ha néhány pillanat úgy telt el Magyarországon, hogy sokan boldognak érezték magukat, talán még meg is lehet szokni”
– írta a Facebookon.

A kommentek túlnyomó része pozitív reakciókat tartalmaz, köszönik a könyveket, az olvasás élményét, és gratulálnak a frissen díjazott írónak:

"Pont a mester kötetét olvasva kaptam a híreket. Hát persze hogy boldogság."

"Itt Erdélyben is nagy volt az öröm. Egy könyves kávézóban dolgozom, jó volt elsőnek két német egyetemi hallgatónak elújságolni a hírt, hallottak a szerzőről!"

"Mikor évekkel ezelőtt egy brit könyvtárban dolgoztam karbantartóként, mindig megpróbáltam becsempészni a Wenckheim báró hazatér angol nyelvű, keménykötésű kiadását az ajánlott irodalom polcra, de valaki mindig észrevette és visszatették. Végig nekem volt igazam. Gratulálok a díjhoz!"

"Igen, végre önfeledten lehetett örülni, egy időre ki lehetett lépni a nyomasztó, nehezen elviselhető mindennapjainkból. Köszönjük!"

"Hatalmas öröm és boldogság,hogy egy magyar ember ismét feltette hazámat a kultúra felső polcára.Szívből gratulálok,jó egészséget és kreatív energiákat kívánok az elkövetkezendő időkre is!"


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Aktnaptárt készít Tóth Enikő új főszerepében - egy pikáns darab a Játékszín színpadán
A darab a bátorságról és egy női közösség erejéről szól, és a világ számos helyén színpadra állították már. De Tóth Enikő egy másik tabudöntögető színdarabban is játszik, ami a menopauzáról szól.


Tóth Enikő nagy dobásra készül: a Játékszín Naptárlányok című előadásának egyik főszerepét viszi, amelyben egy kisvárosi női közösség aktnaptárt készít egy nemes ügyért. „Van egy női közösség, amelynek tagjai egy nemes ügy mellett elindítanak valamit, és rendkívül bátor döntést hoznak a kissé színtelen kis életükben.” – mondta erről a Blikknek.

A Naptárlányok Tim Firth műve, amelyet egy valós történet ihletett: Angliában, Yorkshire-ben egy női klub tagjai jótékonysági aktnaptárt készítettek, hogy pénzt gyűjtsenek egy barátnőjük férje emlékére és a leukémiakutatás támogatására.

A darab a barátságról, a közösség erejéről, az önelfogadásról és a veszteség feldolgozásáról mesél, sok humorral és megható pillanattal.

A színpadi jelenetek a pikáns szituációkat játékosan, ízléssel oldják meg: a szereplők a „kényes” pillanatokban hétköznapi tárgyakkal – teáskannákkal, süteményekkel, virágokkal – takarják el magukat, miközben egyre nagyobb önbizalommal állnak ki az ügyük mellett. A történet a 2000-es évek elején bemutatott, nagy sikerű film után került színpadra a 2000-es évek végén, és azóta világszerte számos színház műsorán szerepelt.

A mi kis falunk című sorozatban Zömbiknét alakít Tóth Enikő a Menopauza című darabban is brillírozik, és erős visszajelzéseket kap a nézőktől.

„Nagyon sok nőnek hozott megkönnyebbülést, hogy például a menopauzáról beszélünk a színpadon, ráadásul humorral, öniróniával, de közben úgy, hogy belefacsarodhat az emberek szíve.

Sok hölgy mondta, hogy az előadás után a férje már jobban érti, miért volt olyan a változókorban, amilyen. A nők szemében meg azt a boldogságot látom, hogy megértve érzik magukat, van bennük egy felszabadult érzés” - fogalmazott Tóth Enikő a Blikknek.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Krasznahorkai László: Ez életem első napja, amikor Nobel-díjat nyertem
Csütörtökön délután derült ki, hogy idén a magyar író kapja az irodalmi Nobel-díjat. Krasznahorkai a svéd közszolgálati rádiónak nyilatkozott elsőként.


„Nagyon boldog vagyok! Nyugodt vagyok és nagyon ideges egyszerre. Tudja, ez életem első napja, amikor Nobel-díjat nyertem”

– mondta csütörtökön a svéd közszolgálati rádiónak Krasznahorkai László, miután kiderült, hogy ő kapja az idei irodalmi Nobel-díjat, írja a 444.

A hír után délután szólalt meg először a rádióban. A riporterek a pályaválasztásáról is kérdezték. Így fogalmazott:

„Először csak egy könyvet akartam írni, de nem akartam íróvá válni, mert nem akartam valaki lenni. Aztán, amikor felfedeztem, hogy a szöveg nem teljesen tökéletes, nekiálltam egy másiknak. Mert ki akartam javítani a Sátántangót. Az egész életem a helyesbítésekről szól.”

A svéd Királyi Akadémia csütörtökön kora délután jelentette be, hogy 2025-ben Krasznahorkai László kapta az irodalmi Nobel-díjat. Az indoklás szerint életműve látnoki erejű, és az apokaliptikus terror közegében is megmutatja a művészet erejét. A méltatás a közép-európai prózahagyományt említi – Kafkától Thomas Bernhardig –, és kitér arra is, hogy kínai és japán utazásai több művét is inspirálták.


Link másolása
KÖVESS MINKET: