KÖZÖSSÉG
A Rovatból

„A Kaczifánt egy olyan gyerek, aki nő, mint a gomba, én pedig futok utána, hogy segítsem” – csodákat művel a gyerekekkel a művészet- és a kutyaterápia

Kiricza Odette művészet-terapeuta közintézményi tapasztalatai után nyitotta meg élmény-, alkotó- és fejlesztőközpontját speciális igényű gyermekeknek.


A gyömrői Kaczifántra akkora az igény, hogy rövid időn belül már a másodikat nyitja Pest megyében. Egy kutyás ismerősével gyorsan összehoztak egy olyan csoportot is, ahol a mozgásterápiát és a művészetterápiát ötvözik az állatasszisztált terápiával. Megkérdeztük tőle, hogy mi a siker titka.

– A honlapod szerint a Kaczifánt egyszerre művészet- és mozgásterápia, sulielőkészítő, kézműves workshopok és rendezvények otthona is egyben. Hogyan írnád le laikusok számára a munkádat?

– Rögtön tudtam, hogy nem egyetlen területtel szeretnék foglalkozni. Hiszem, hogy minél több területet vonunk be egy foglalkozás során, annál erősebb lesz a hatása. Szeretek több irányba gondolkodni, több aspektusból megközelíteni a dolgokat, és mindig tanulni valami újat. Mára, ha aposztrofálnom kell a Kaczifántot, akkor az élmény-, alkotó- és fejlesztőközpont a legtalálóbb kifejezésem rá, amely nemcsak a gyerekeket akarja megszólítani, de a szüleiket és más felnőtteket is, akik szeretnének önmagukkal is törődni, vagy éppen együtt közösséget építeni.

– És pontosan mi az a művészetterápia?

– Amit én leginkább kiemelnék, hogy a segítségével teljesen más szemszögből látod meg magad, és annyi árnyalatodat fedezed fel, ahány csoporttársad ül veled a körben alkalomról alkalomra. Csoportvezetőként a képzőművészetet, a biblioterápiát, a mozgást és a zenét hívjuk segítségül, ezekkel alkotunk, vagy épp ezeket dolgozzuk fel egy adott téma kapcsán. Mindig nagyon fontos kiemelni, hogy egy művészetterápiás csoportfoglalkozáson való részvétel semmilyen művészi gyakorlatot vagy vénát nem igényel. Hallgathatunk zenét is, a lényeg mindig az, hogy figyeljük a felbukkanó érzéseket és gondolatokat, ezt követően pedig azt, hogy a többiek miről számolnak be.

Számomra a művészetterápia egy lehetőség. Lehetőség azoknak, akik úgy érzik, hogy elakadtak, akik nem bíznak magukban, akik szeretnék megtapasztalni azt az érzést, ami a gyerekekre jellemző.

A gyerekek, ha alkotnak valamit, akkor büszkén hordozzák körbe a művüket. Van ez az érzés, ami elérhető a művészetterápia által, és én ezt nagyon szeretem megtapasztalni, meglátni a másik emberen.

– Ahogyan tudom, közintézményből igazoltál át, hogy a saját fejed után menj. Mi az, ami elől „elmenekültél”: mivel nem értettél egyet és miben szerettél volna újítani, mit szerettél volna máshogy csinálni?

– A menekülés szót esetemben azért túlzónak érzem. Egy igen speciális magánintézményben dolgoztam majdnem 10 évig, ahol rengeteget tanultam. Mellette végeztem el a képzéseket, és elkezdtem órákat tartani délutánonként. Ez egy nehéz, konfliktusokkal tarkított, ám izgalmas folyamat volt, de része az útnak, ami a Kaczifánthoz vezetett. Örültem a lehetőségeknek, aztán egy idő után már nem éreztem a haladást. Egy óvodában bármennyire is adódhatnak új feladatok, a napi rutin és az adott hely szokásai nemigen változnak. A Covid előtt már volt egy próbálkozásom, de azt követően éreztem, hogy nekem tovább kell mennem. A járvány sok olyan problémát hozott felszínre, ami már addig is érzékelhető volt, mind intézményi, mind személyes vonatkozásban. Szerettem volna új feladatokat, szerettem volna, ha nem kell nyolc óra munka után tovább indulni a „második műszakra” – amit akkorra már be kellett látnom, hogy sokkal jobban élvezek, mint a nap első felét.

Sem anyagilag, sem emberileg nem voltam már motivált, és sok ötletem volt, amelyeket lehetetlen volt alkalmazottként megvalósítani. Persze ezek nehéz felismerések, de be kellett látnom, hogy nem ugyanazzal a lelkesedéssel indulok el reggelente, ez pedig nem fért bele abba, amit a hivatásomról gondolok és amit önmagamtól is elvárok.

Szerencsém volt, mert felismertem, hogy milyen élethelyzetben vagyok, és van mögöttem egy támogató férj, akinek a segítsége nélkül nem tudtam volna megvalósítani az elképzelésemet.

– Az élet téged igazolt, hiszen mára a második központot nyitjátok, Gyömrő után Sóskúton is. Ezek szerint nagy igény mutatkozik arra, amit csináltok.

– Igazán a Kaczifánt számomra most egy olyan gyerek, aki nő, mint a gomba, én pedig futok utána, hogy segítsem, amiben tudom. Sóskúton épp egy évvel a gyömrői nyitás után nyílik a második Kaczifánt, egy baráti pár ötlete nyomán. Emellett még mindig sok az ötletem, szeretném tovább vinni a rendezvényeken való részvételeket, és különböző eseményeken gyerekprogramokat szervezni, illetve több csapatépítőt tartottunk már felnőtteknek, ezeket kifejezetten élveztük.

Amikor belevágtam, tele voltam kérdésekkel, kétségekkel, de abban az egyben biztos voltam, hogy meg kell próbálnom. Budapestiként először itt próbáltam helyet találni az elképzeléseimnek, de nem igazán találtam meg azt, amit kerestem. Ekkor egy gyömrői barátom felkért, hogy foglalkozzak a gyerekeivel hetente egyszer, és ehhez szerettem volna helyet találni, hogy ne otthon tartsam nekik az órákat. Így jutottam el a városi bölcsődébe, ahol a vezető elmondta, hogy akár több dologban is gondolkodhatnék, és arra jutottam, hogy nincs mit vesztenem, szerencsét próbálok itt.

Azt gondolom, hogy sok, ebben a szférában dolgozó nem tudja egy vállalkozás pénzügyi részét megfelelően menedzselni. Nekem szerencsém van, mert a férjem járatosabb ezen a téren, így sok dologban ő segített. Megbeszéltük, hogy teljesen természetes, ha az első két évben még nem nyereséges egy vállalkozás. Aztán úgy alakult, hogy a Kaczifánt már a nyitása óta látogatott hely lett, nem kellett sok idő ahhoz, hogy a környéken élők felfedezzék maguknak. Míg Budapesten a rengeteg hirdetés közt elvesznek a különböző vállalkozások, addig úgy tapasztalom, hogy itt még megy a szórólapozás, a plakát, a szájhagyomány. Nagy igény van a foglalkozásokra, legyen az a legkisebbek Pacsmagolója, a mozgásfejlesztés vagy akár a felnőtteknek szóló művészetterápiás foglalkozás.

– Szerinted mi a sikeretek kulcsa?

– A sikert én két dologban sejtem. Az egyik a már említett kíváncsiság, ami bennem munkál, ami elvisz még most is a meseterápiás, vagy a robotika tanfolyamra. Hiszen élménnyé kell varázsolni a tanulást. Igyekszem kiszolgálni az igényeket, de élvezem azt, hogy nem alkalmazott vagyok, és ha azt érzem, hogy valami számomra nem fér bele, azt jelzem. Ismerem a kompetencia-határomat, és nem szégyellem tovább küldeni azokat, akikről úgy gondolom, hogy nem rám van szükségük. Nagyon élvezem, és fontosnak tartom, hogy az itteni emberek kifejezetten nyitottak arra, hogy egy közösség szülessen itt, akik alkalmanként már a Kaczifánton kívül is töltenek együtt időt.

Minden foglalkozás beszélgetéssel indul, és előfordul, hogy random feladatot kap az, akinél úgy látom, sokkal nagyobb szüksége van most arra, hogy mozogjon, minthogy alkosson, vagy épp fordítva. Szívvel-lélekkel csinálom és hiszem, hogy ezt lehet is rajtam érezni.

– Hallom, hogy vannak nálatok kutyás foglalkozások is. Hogyan tanítják be a kutyákat erre a feladatra, és eddigi tapasztalataid alapján mit lehet elérni állatterápiával a gyerekeknél?

– Rácz Andit egy gyömrői csoportban ismertem meg: a nyitással nagyjából egy időben költözött Gyömrőre, és megkeresett azzal, hogy szívesen vállalnának feladatot nálunk is Kevinnel, a kutyusával. Ők a Tordasi Közhasznú Állatasszisztált Terápiás és Oktatási Egyesülethez tartoznak, ahol hosszú felkészüléssel és vizsgákkal lehet eljutni addig, hogy végzett terápiás kutyus és felvezető páros lehessenek. A kutyusok temperamentuma egy adottság, a különböző trükköket pedig a gazdik tanítják be nekik.

Kevin nagyon intelligens és proaktív, emellett nagyon érzékeny kutyus. Pontosan érzi, hogy ki fél tőle, vagy hogy kinél kell eltűrni a gyömöszölést. Andival gyorsan összehoztunk egy olyan csoportot, ahol a mozgásterápiát és a művészetterápiát ötvözzük az állatasszisztált terápiával.

A gyakorlatban Kevinnel tornázunk (például ugat számolás gyanánt, vagy forog, amikor forogni kell a gyerekeknek), majd alkotunk valamit, játszunk egyet az asszisztensünkkel és a végén persze megbeszéljük, kinek milyen benyomásai voltak. Egy terápiás állat részvétele segíti a szocializációt és az empátiát, felgyorsítja egy-egy folyamat sikerességét. A kutyus irányítása növeli az önértékelést, erősíti a figyelmet és a szabálytudatot, szabálykövetést. Kevin simizése és jutifalattal etetése pedig már önmagában felér egy szenzoros kánaánnal.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KÖZÖSSÉG
A Rovatból
„Annyit vártunk erre, és most itt van” – Leírhatatlan boldogságban él új családjában a kisfiú, aki születésétől kezdve évekig egy kórházi ágyban lakott
A pár második hete viszi bölcsibe, utána minden nap a játszótéren kötnek ki, mielőtt hazamennek Komlóra. Az ügyvéd közben az örökbefogadás lezárását várja.
Maier Vilmos - szmo.hu
2025. november 12.



Reggel bölcsi, aztán irány a közeli játszótér Komlón: Melinda és Jani második hete ezzel kezdik a napot a kisfiúval. A hinta a kedvenc, minden ülésre fel kell ülni. A bölcsiben is hintázott, ott Zsófi lökte, derül ki a Házon kívül riportjából, amit arról a kisfiúról készítettek, aki születésétől kezdve egy kórházi ágyban élt, majd újdonsült nevelőszülei hosszú küzdelem után fogadhatták örökbe.

A játszótéren találkoznak az ügyvéddel is, aki hónapok óta mellettük áll. Azt mondja, várják az örökbefogadási ügy lezárását és az illesztést, hogy a határozat kézhezvétele után a gyermeket családként magukhoz vehessék. Arról is beszél, hogy sok ember összefogása után nyitottabb lett a gyermekvédelem: megkérdezik a szakmai civil szervezeteket, az örökbefogadókat és a nevelőszülőket, és bevonják őket a gyakorlat alakításába.

Hazafelé a kocsiban Melinda felidézi, hogy minden egy puszival kezdődött a pécsi kórház gyermekosztályán. Éjszakás volt, játszottak, a kisfiú odahajolt, puszit akart adni. Az osztályon ez nem szokás, de ő sem bírta ki, és „szétpuszilgatta”. Ahogy ránézett, megfogta az arcát, egy pillanat alatt eldőlt benne: hazaviszi.

Ma már azon kapják magukat, hogy a hátsó ülésen ott szuszog valaki. Otthon a legapróbb dolgok is új élménynek számítanak. Este Melinda tízpercenként benéz a szobába, figyeli a gyerek nyugodt alvását.

Előfordul, hogy a kocsiban alszik el, mire hazaérnek. A ház új terep. Felfedezi az emeletet, megnézi a polcokat is. Az egyik polc azóta készült el, mióta utoljára járt itt.

„Amikor szomorú vagyok, vagy rossz napom volt, belegondolok, hogy mindjárt hazamegyek, és átölelhetem végre. Azt látom anyuékon, hogy boldogok nagyon” - mondja Nóri, a kisfiú új testvére.

A kisfiú még csak egy-egy szó mond, de gyorsan tanul. Mindent mond új családtagjai után, nincs olyan szó, amit ne próbálna kimondani, és szépen meg is jegyzi. Az étvágya is megjött, azonban sírni még nem tud. A kórházban hagyott gyerekek egy idő után nem sírnak. Ő több mint három évig lakott egy kórházi szobában. Most már azonban van kiktől várni a vigasztalást.

„Ha valamit nem lehet, legörbül a szája, főleg ha Nórihoz vagy Olivérhez szeretne felmenni és nem szabad, látszik az arcán, de nem sír. Tényleg meg kell tanulnia sírni tulajdonképpen” - mondja Melinda.

„Annyit vártunk erre, és most itt van. Megvan. Itt van, igen. Ez leírhatatlan boldogság”

– teszi hozzá az anyuka.

Jani az idősebb gyerekek nevelőapja. Arra a kérdésre, hogy ez a kisfiú a közös gyerekük lesz-e, a válasz: igen, igen. Szerintük meg volt írva, hogy oda kell menni dolgozni, meg kell ismerni a kisfiút, és haza kell hozni egy kicsit hétvégére. Sorsszerűnek látják, hogy ennek így kellett lennie.

A Házon kívül teljes riportját itt lehet megnézni:


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KÖZÖSSÉG
A Rovatból
100 nap után hazamehetett egy 690 grammal született baba a Honvédkórházból
Alexa 23 hét 4 napra született, több mint három hónapot töltött a koraszülött intenzív osztályon. Most végre eljött a nagy nap, amikor édesanyjával együtt hazatérhetett a családjához.


Örömteli hírről számoltak be a Honvédkórház Facebook-oldalán: több mint három hónap után hazaengedtek egy koraszülött csecsemőt.

A kis Alexa 23 hét 4 napos várandósság után 690 grammal született meg a kórházban. Édesanyjával kereken 100 napot töltött a Perinatális Intenzív Centrum (PIC) osztályon, ahonnan 2975 grammal mehetett haza.

A bejegyzés szerint szülei mellett két nővére is várta otthon a babát. A kórház jó egészséget és sok boldogságot kívánt a családnak.

A kislányról születéskori és mostani fotókat is megosztottak, így jól látható a fejlődése.

Az Észak-pesti Centrumkórház – Honvédkórház Perinatális Intenzív Centruma (PIC) a legmagasabb, 3-as progresszivitási szinten látja el a legkisebb, az életképesség határán született újszülötteket is. A kórház struktúrájához szervezetten kapcsolódik a koraszülött-utógondozás és a fejlődésneurológiai követés is, amely a hazaadást követően támogatja a családot.

Via 24.hu


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KÖZÖSSÉG
A Rovatból
Egy tanyán találták meg a 7 éves kisfiút, akit több száz önkéntes keresett Lajosmizsén
Drónokkal és kutyákkal is kutattak az autista gyermek után. A helyi rendőrség a Facebookon mondott köszönetet mindazoknak, akik valamilyen módon segítették a keresést.


Épségben előkerült az a 7 éves kisfiú, aki csütörtök délután tűnt el Lajozsmizsén. A Bács-Kiskun Vármegyei Rendőr-főkapitányság korábbi tájékoztatása szerint az autista gyerek egy tanyasi házból szaladt el 15 óra körül. A szülők bejelentése után a rendőrök nagy erőkkel, önkéntesek segítségével kezdték el keresni. Kutyákkal, hőkamerás drónnal is próbáltak a nyomára bukkanni.

Az összefogásnak meg is lett az eredménye: pár órával később már azt közölte a rendőrség, hogy épen, egészségesen előkerült a kisfiú.

A Bács-Kiskun Vármegyei Rendőr-főkapitányság pénteken a Facebookon számolt be a keresés részleteiről. A posztban, amit „Egy kisfiú eltűnésének margójára” címmel tettek közzé, megköszönték „a civilek, civil szervezetek, társszervek és szolgálaton kívüli kollégák azonnali segítségnyújtását.”

A rendőrség közlése szerint „a gyermek a lajosmizsei otthonából tűnt el pillanatok alatt, annak ellenére, hogy szerető szülei minden pillanatban vigyáznak rá.” A bejelentés után azonnal megkezdték a keresést, amihez segítséget kértek „a jó szándékú emberektől”.

A felhívásukra érkezett reakciókról azt írták: „Segítségkérő Facebook-posztunkra rövid időn belül több százan reagáltak: civilek, civil szervezetek, önkéntesek, kutyás keresőcsapatok és hőkamerás drónokkal érkező segítők indultak útnak az ország különböző pontjairól.” Hozzáteszik, hogy „akik pedig nem tudtak személyesen részt venni, bátorító, támogató üzenetekkel, megosztásokkal segítették a keresést”, amely végül sikerrel zárult.

„A kisfiú szerencsére néhány órán belül épségben előkerült; egy közeli tanyán találták meg, és jól van”

– írták a posztban, amelyben köszönetet mondtak mindazoknak, akik segítették a munkájukat.

Hosszú listában sorolták fel a keresésben részt vevők segítségét, melyek között polgárőrök, tűzoltók, családsegítők, önkormányzati dolgozók, vadásztársaság tagjai és különböző mentő egyesületek képviselői is vannak.

„Számunkra, rendőrök számára felemelő és megható volt átélni ezt a példátlan összefogást, és azt gondoljuk mindenki ugyanígy érzett. Az összefogásnak valóban teremtő ereje van. Hálásan köszönjük mindenkinek – annak a legalább 300-400 önkéntesnek, szervezetnek – a segítséget”.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KÖZÖSSÉG
A Rovatból
Új szerepet vállalt a „nyugdíjas” Zacher Gábor
Az ország toxikológusa ugyan már elérte a nyugdíjkorhatárt, de továbbra is dolgozik, sőt, most újabb feladatot vállalt el. Jószolgálati nagykövetként fogja segíteni az Országos Mentőszolgálat Alapítvány munkáját.


Nemrég írtunk arról, hogy Zacher Gábor, az ismert toxikológus elérte a nyugdíjkorhatárt, ebből az alkalomból pedig a mentős kollégák megható meglepetéssel köszöntötték. Egy álriasztással csalták a kedvenc kávézójába, ahol bajtársai és Csató Gábor, az Országos Mentőszolgálat főigazgatója várták.

Zacher Gábor azonban még hallani sem akar a visszavonulásról. Mivel további szolgálatteljesítésének egészségügyi akadálya nincs, a mentőszolgálat engedélyével továbbra is gyakorolhatja hivatását a Központi Mentőállomás rohamkocsiján. A mentőorvos korábban már tisztázta a félreértéseket, és jelezte, hogy csupán papíron lett nyugdíjas, de a munkát nem hagyja abba.

„Abszolút minden megy tovább, csak nyugdíjasként. El nem tudnám képzelni, hogy otthon legyek heti hét napot. Egyelőre szellemileg és fizikálisan is bírom a történetet”

– mondta a Blikknek.

Ezt a szándékát a tettei is igazolták: egy október végi interjúban elmondta, hogy a hatvani kórház sürgősségi osztályán továbbra is vállal havi négy műszakot, és mentőorvosként is dolgozik. „Én nem ismerem a 8-tól fél 5-ig tartó munkaidőt, fiatal orvos koromban volt, hogy bementem péntek reggel és hétfőn jöttem csak haza” – jellemezte a munkabírását.

Most az is kiderült, hogy az orvos újabb feladatot is vállalt: ő lett az Országos Mentőszolgálat Alapítvány jószolgálati nagykövete.

Dr. Czakler Éva, az OMSZA alelnöke szerint Zacher Gábor hitelesen képviseli az egészségügyi témákat. Nagykövetként a jövőben az egészségtudatosság népszerűsítését, a lakosság tájékoztatását és a támogatók bevonását segíti. Az első közös akciójuk egy adventi jótékonysági kampány lesz, amellyel a mentők áldozatos munkájára hívják fel a figyelmet.

„Számomra nem is volt kérdés, hogy elfogadom-e a felkérést”

– mondta az új megbízatásáról.

Zacher Gábor emellett hamarosan új könyvvel is jelentkezik: november végén jelenik meg a Kálmán Norberttel közösen írt, Zacher 3.0 – Az én mentőszolgálatom című kötete, amely a mentőmunka hétköznapjait mutatja be az 1980-as évektől napjainkig.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk