KÖZÖSSÉG
A Rovatból

„Szerencsére sokan vagyunk ilyen lelkes őrültek”

Tizenhárom éve működik Pécsett a Nevetnikék Alapítvány, amelynek önkéntesei az elmúlt évek során több mint ötezer beteg gyermek felépülését tették vidámabbá bűvész, bábos, zenés és egyéb szórakoztató programok segítségével. A Nevetnikék alapítójával, Kőműves Glóriával beszélgettünk.


A gyermekek felépülését segítő szórakoztató programok mellett az alapítvány a kopár kórházi falakat is színpompássá varázsolja mai napig. Nekik köszönhetően a Pécsi Gyermekklinika épületén kívül mostanra Baranya és Somogy megye több gyermekosztályán is színes és vidám gyermekmotívumok díszítik a folyósok falait.

Sőt, a 2019-es évben az országban egyedülálló projektbe kezdett az alapítvány: a Pécsi Gyermekklinikán mintegy 250 önkéntes – köztük helyi vállalkozások – bevonásával egy több mint 24 méteres folyosó két falát festették ki egy hónap alatt. A Mecseki erdőt megidéző falakra kéttucatnyi interaktív fajátékot is készítettek, amelyekkel az ambuláns rendelésre érkező gyermekek tölthetik el a várakozási idejüket.

A pécsi kórházi átszervezések miatt azonban az önkéntesek képzésének, a játékkészítő műhelynek otthont adó hely megszűnik, így az alapítvány költözni kényszerül. Szerencsére hamar találtak egy, a működésüknek leginkább megfelelő helyet a Pécsi Gyermekklinika szomszédságában, amit október végéig volt lehetőségük megvásárolni. Keretük viszont nem volt rá, így útjára indították az „Otthont a Nevetnikéknek!” adománygyűjtő kampányt, amely óriási sikerrel zárult: kicsivel több mint két hónap alatt 40 millió forint gyűlt össze, tehát indulhat a költözés és a felújítás, folytatódhat a csodatévő munka.

Kőműves Glóriával az alapítvány indulásáról és működéséről, az adománygyűjtő kampányról, a feléjük áradó szeretetről, valamint a temérdek szép emlékről beszélgettünk.

– Tizenhárom éve kezdte meg működését a Nevetnikék Alapítvány, az azóta eltelt időben pedig több mint ötezer beteg gyerek felépülésében segítettetek. Most viszont ti szorultatok segítségre, a pécsi kórházi átszervezések miatt ugyanis elveszítettétek az irodátokat. Az emberek azonban összefogtak, így az „Otthont a Nevetnikéknek!” adománygyűjtő kampányotok óriási sikerrel zárult: meg tudtátok venni a Pécsi Gyermekklinika szomszédságában található házat, ahova átköltözhettek. Milyen érzés volt megtapasztalni ezt a példaértékű segítséget és összefogást?

– Nagyon-nagyon jó. Pláne úgy, hogy nekem az az elvem: mi vagyunk azért, hogy segítsük a kórházat, nem pedig fordítva. Most viszont ez a „fordítva” valósult meg. Amikor elindult az adománygyűjtő kampány, azonnal végigsöpört a kórházon. Minden dolgozó megosztotta a hírt, és ez hihetetlenül jólesett nekünk. Ez volt a legszebb az egészben, illetve a szülők és volt betegek reakciói. Azért akkor, mikor egy régi betegünktől kaptunk egy tízezer forintos utalást úgy, hogy beleírta a közleménybe, hogy „mert most ti vagytok bajban, és hálával tartozom”, bőgtünk rendesen.

– Mikor tudjátok birtokba venni az új otthonotokat? Milyen munkálatok vannak még előttetek?

– Először is egy építészmérnökkel átnézzük az egész házat, hogy pontosan lássuk, mennyibe fog kerülni az a minimális felújítás, ami ahhoz kell, hogy be tudjunk költözni. De november végén például már jön a villanyszerelő, úgyhogy igyekszünk nem késlekedni. Remélem, hogy így márciusra költözhető formában lesz a ház, ugyanis addigra ki kell költöznünk a kórházból. De miközben zajlik a felújítás, ugyanúgy megy tovább a kórházlátogatás, a játékkészítés, minden. Én próbálom intézni a házzal kapcsolatos teendőket, a többi önkéntes pedig szépen visszaáll a régi rendbe ezután a kemény 2 hónapos kampány után.

– Mennyire volt kemény ez az elmúlt két hónap és a kampány?

– Annyira, hogy legtöbbször csak a krónikus vagy a nagyon súlyos betegekhez tudtunk bemenni a kórházba, hiszen egyszerűen nem volt szabad kapacitásunk. Én vagyok az alapítványban az egyetlen teljes állású ember, tehát én tudtam teljes időmben „belefeküdni” a kampányba, ami azt jelenti, hogy hétfőtől hétfőig reggel héttől éjfélig – de inkább tovább – ezzel foglalkoztam, folyamatosan e-maileztem, telefonáltam, vagy rohangáltam szerződést aláírni. De nemcsak én adtam bele mindent, a többiek is nagyon kitettek magukért.

Ahhoz képest, hogy anno arra jelentkeztek, hogy heti egyszer két órára bemennek a kórházba, most minden szabadidejüket arra áldozták, hogy sikerrel zárjuk ezt a kampányt. Szóval nagyon büszke vagyok mindannyiukra.

– Az alapítvány már több mint egy évtizede működik, elsősorban neked köszönhetően, hiszen ez az egész 2008-ban úgy indult, hogy egy barátoddal bementél a Pécsi Gyermekklinikára kézműves és zenés foglalkozást tartani.

– Valójában kamaszkoromban kezdődött a dolog: az egyik barátnőm bekerült a kórházba és amikor bementem hozzá, megfogalmazódott bennem, hogy milyen unalmas lehet bent lenni betegként. De felnőtt voltam már, mikor lett arra lehetőségem, hogy egy barátommal bemenjek a klinikára kézműveskedni, zenélni. Igen jó élmény volt, és mivel már az első foglalkozás is nagyon jól sikerült, az osztály kérte, hogy menjünk újra, menjünk több napon is. Sőt, a többi osztály is kérte, hogy menjünk hozzájuk is.

Ekkor rájöttünk, hogy ezt ketten nem fogjuk tudni csinálni, ezért meghirdettem az önkéntes programot, abban a reményben, hogy ha mi szívesen áldozunk erre energiát, akkor lehet, hogy akadnak mások is. És igazam lett: egy hónap múlva már húszan voltunk, mostanra pedig már több százan vagyunk. A 13 év alatt sokat fejlődtünk és tanultunk.

Kórházakat látogatunk, mesefalakat festünk, interaktív mesefalat vagy épp saját készítésű játékokkal megtömött kincsesládát készítünk, bábozunk, bűvészkedünk, egyszóval igyekszünk minél többféleképpen adni, segíteni a gyerekeknek.

Szerencsére sokan vagyunk ilyen lelkes őrültek, így nagyon sokszínű is az alapítvány, hiszen mindenki belerakja saját magát.

– Hogyan lehet hozzátok önkéntesnek jelentkezni?

– Írni kell nekünk egy e-mailt. De azt tudni kell, hogy nálunk kétféle önkéntes van: alkalmi, illetve kórházlátogató. Az alkalmi önkéntesek mesefalfestésbe vagy játékkészítésbe tudnak bekapcsolódni, és az adott napon tanítjuk, mutatjuk meg nekik, mit kell aznap csinálni. A kórházlátogató önkéntesek esetében egészen máshogy néz ki a folyamat. Nekik hosszabb időre kell elköteleződniük és részt kell venniük egy interjún, egy alapképzésen, valamint hospitálásokon is. Tehát egy minimum két hónapos felkészítő vár a jelentkezőre, amely során megtanulja az alapokat, hogy aztán a sebészeten, a belgyógyászaton egy tapasztaltabb önkéntessel közösen tudjon foglalkozásokat tartani, majd úgy fél év után már tud menni krónikus betegekkel foglalkozó osztályokra is.

– Ezen a két hónapos felkészítőn kívül is vannak még képzések, amelyeken részt vehetnek az önkénteseitek?

– Igen, folyamatosan. Ezen az alapképzésen természetesen minden kórházlátogató önkéntes részt vesz, de emellett vannak bűvészképzések, illetve bábos, mesemondó, kézműves, zenés és pantomim képzések is – és még hosszan folytathatnám a sort. Erre a széles palettára egyébként azért van szükség, mert minden gyerekhez másféle foglalkozással lehet megtalálni az utat. Nem tudunk mindenkit például a bábozással kizökkenteni.

A pantomim is onnan jött, hogy voltak gyerekek, akik olyan súlyos állapotban voltak – vagy éppen fertőzőek voltak –, hogy nem lehetett bemenni hozzájuk a kórterembe, az ajtajukon viszont volt ablak, amelyen keresztül tudtuk őket szórakoztatni. Szóval a képzéseinkkel is arra törekszünk, hogy egyetlen gyerek se maradjon ki a jóból.

Az a cél, hogy minden erőnkkel küzdjünk a hospitalizáció ellen és elérjük, hogy a lehető legkevesebb lelki sérülés érje a gyereket a kórházi kezelés alatt.

Regionális kórházról beszélünk ugye, szóval van olyan gyerek, akit a szülei nem tudnak meglátogatni, így mi próbáljuk megadni neki azt a szeretetet és törődést, ami nélkül biztosan sérülne.

– Gondolom, a tizenhárom év alatt rengeteg emlék összegyűlt. Van olyan pillanat, ami nagyon erősen megmaradt benned?

– Van miből válogatni! Rengeteget tudnék mondani, de most hirtelen eszembe jutott egy nagyon szép sztori, amely igazolja, hogy a nevetésnek tényleg gyógyító hatása van. A sebészeten volt egy 5-6 év körüli kisfiú. Autóbalesetet szenvedett és deréktól lefelé be volt gipszelve. Órák óta kitartóan sírt, ott ült mellette az anyja és az apja, de semmi sem tudta megnyugtatni. Mikor bementünk hozzá, egyből elküldött minket. Próbáltunk vele játszani, de ő csak ismételgette, hogy „nagyon fáj, nagyon fáj”. A szülei szóltak is a nővéreknek, hogy itt az ideje a következő adag fájdalomcsillapítónak, de közben mi nem adtuk fel. Vannak jó kesztyűs bábjaink, úgyhogy előkaptuk őket és elkezdtünk neki játszani az ágyánál, amire felfigyelt és egyszer csak kitört belőle a nevetés. Végül, amikor öt perccel később bejött a nővér a fájdalomcsillapítóval, őt küldte el, hogy „nem kell”. Egy órán keresztül röhögött a bábozásunkon, és később mondták nekünk a nővérek, hogy miután elmentünk, ugyanolyan jókedvű maradt.

Aznapra elvágták nála a sírást.

Ez egy fantasztikus emlék, mert jól példázza, hogy a gyerekek figyelmét zenével, színekkel, bábokkal, játékkal nagyon jól el lehet terelni. Amikor például belépünk egy csecsemőszobába, ahol minden baba sír, de amint elkezdünk zenélni, abbamarad a sírás, na, az csodálatos! Ezért érdemes csinálni. Természetesen beteg gyerekek között lenni nem mindig könnyű, hiszen vannak nehéz pillanatok és helyzetek is, de a legtöbbször pozitív élményeket szerzünk és kapunk.

– A koronavírus-járvány ideje alatt hogyan tudtatok, tudtok tevékenykedni?

– Nagyon változó. Nálunk az oltás és a maszkhasználat alap, de az, hogy bemehetünk-e a kórházba, nyilván attól függ, hogy éppen milyen szakaszában vagyunk a járványnak. A kórházakkal közösen hoztunk egy szabályt, amelynek lényege, hogy egy adott osztályra mindig ugyanazok az emberek mennek. De amikor a korábbi hullámok idején erre már nem volt lehetőség, akkor volt olyan is, hogy online foglalkoztunk a gyerekekkel. Sőt, olyan is, hogy az ablakok alatt szerenádoztunk a gyerekeknek, ott mutattunk be bűvésztrükköket. Most, a negyedik hullám idején is lesz ilyen. Nyilván ennek is megvan a nehézsége, de a szépsége is: a meglepetés erejével hat a gyerekekre. És még, ha nem is mehetünk be hozzájuk, legalább ott vagyunk a közelükben. Szóval próbáljuk nem cserben hagyni őket ilyenkor sem.

– Munka mellett, munkaidő után csináljátok mindezt.

– Igen. Délutánonként járunk a kórházba, amikor már véget értek a kezelések, a vizsgálatok. Az esti vacsi és fürdés előtt van egy holtidőszak – ez a mi időszakunk. Egy önkéntes általában heti két órát vállal és mindig párban dolgozunk, de az a célunk, hogy minden egyes nap minden egyes osztályon ott tudjunk lenni. Ennek érdekében felépítettünk egy mostanra már nagyon jól működő rendszert. Van egy havi beosztásunk: mindenki beírja, mikor ér rá az adott hónapban és ez alapján tervezzük meg a látogatásokat. Az önkéntesek pedig folyamatosan kommunikálnak egymással, ami nagyon fontos, hiszen, ha kedden egy másik önkéntes megy be a gyerekhez, mint hétfőn, akkor jó, ha megbeszélik, mi történt hétfőn, hogy tudjon rá reflektálni, tudja onnan folytatni a dolgokat.

A gyerekek egyébként nagyon aranyosan állnak hozzá ehhez az egészhez. Először persze fel kell venniük a fonalat, ugyanis elsőre vadidegenek vagyunk nekik, de ha már tudják, hogy kik vagyunk és mit csinálunk, akkor van, hogy mondjuk megyünk kedden, és a hétfőn bekerült gyerek szól a kedden bekerülteknek, hogy „jaj, ez nagyon jó lesz, gyertek”.

– Ez aztán a visszajelzés! Van esetleg olyan szülői reakció is, amely mélyen megérintett és megmaradt benned?

– Volt az onkológián egy kisfiú, aki elveszítette a látását. Rengeteg játékot készítettem neki, hogy addig is legyen mivel játszani, amíg nem sajátítja el a Braille-írást. A kedvence a Fekete Péter kártyajáték volt, amit a látása elvesztése miatt hanyagolnia kellett. Pontosabban hanyagolnia kellett volna. Mi ugyanis megcsináltuk úgy, hogy különböző minőségű, tapintású anyagokból állítottuk össze a paklit, így továbbra is lehetett Fekete Pétert játszani. Sosem felejtem el, amikor megkapta, fél órán keresztül ugrált örömében az ágyban. És ami nagyon megható: körülbelül hat évvel ezután kaptam egy üzenetet az édesanyjától, hogy még mindig ez a kedvenc játéka, csak már rongyosra játszották. Na, ezért csinálom, ezért csináljuk.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KÖZÖSSÉG
A Rovatból
Véget ért a német partoknál megrekedt púposbálna, Timmy kálváriája
Szabadon engedték a német partoknál eltévedt hosszúszárnyú bálnát. A cet március óta bolyongott a sekély vizekben, a mentők remélik, hogy visszatalál az Atlanti-óceánba.


Szabadon engedték szombaton az Északi-tengerben a Balti-tenger partjainál megrekedt hosszúszárnyú bálnát, Timmy-tírja a 444.hu.

A német sajtó által csak Timmyként emlegetett púposbálnát reggel 9 órakor engedték útjára, közölte Jens Schwark, a mentőcsapat egyik tagja.

A konvoj ekkor a Skagerrak-szorosban, Skagentől, Dánia legészakibb városától mintegy 70 kilométerre tartózkodott.

A tizenkét méter hosszú, tizenkét tonnás cetet a Poel-szigeti öbölből szállították egy vízzel megtöltött uszályhajón. A bálna heteken át többször is megrekedt a német partok mentén a sekély vizekben, mielőtt önkénteseknek sikerült a szállítóeszközre segíteniük.

A hosszúszárnyú bálna, amelynek kora 4 és 6 év közötti lehet, először március 3-án Wismar kikötőjében tűnt fel. Később onnan nyugatabbra, az észak-németországi Schleswig-Holstein tartománybeli Timmendorfer Strandon látták.

A mentők remélik, hogy a bálna képes lesz úszni a mély vizekben, és visszatér természetes élőhelyére, az Atlanti-óceánba.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KÖZÖSSÉG
A Rovatból
Elutasították a Duchenne-kóros Ádám havi 15 millió forintos gyógyszerkérelmét
A hatóság elutasította a Duchenne-kóros Ádám egyedi méltányossági kérelmét a Duvyzat nevű gyógyszerre. A család petíciót indított, miközben az országban 11 másik gyerek állami finanszírozással kapja a szert.


Egy 10 éves, Duchenne-szindrómás kisfiú, Ádám szülei hiába reménykedtek állami segítségben fiuk kezeléséhez: a hatóság elutasította az egyedi méltányossági kérelmüket. A döntés értelmében a családnak önerőből kellene előteremtenie a Duvyzat nevű gyógyszer havi 15 millió forintos költségét, amire képtelenek – írta a Blikk. A család nem adja fel, petíciót indítottak a döntés felülvizsgálatáért. Ádámnál hároméves korában jelentkeztek a betegség első jelei, amikor a szülei arra lettek figyelmesek, hogy egyre nehezebben megy fel a lépcsőn.

„Aztán jött a következő tünet, a vádlija elkezdett megvastagodni, ami a Duchenne-szindróma tipikus jele” – mondta az édesanya, Viktória.

Az anyuka a saját családjában már átélt egy hasonló tragédiát: a bátyja 17 évesen halt meg ugyanebben a betegségben. A Duchenne-szindróma egy genetikai betegség, ami egy fehérje hiánya miatt az izomzat fokozatos leépülésével jár. A leépülő izmok helyét zsírszövet veszi át, a betegek mozgása egyre nehezebbé válik, a betegség utolsó stádiumában pedig a szív- és légzőizmok is leállnak.

A kórt jelenleg nem lehet gyógyítani, de létezik egy gyógyszer, a Duvyzat, ami az Európai Gyógyszerügynökség adatai szerint a betegség romlásának lassítására engedélyezett, ambuláns, hat év feletti, szteroid mellett kezelt betegeknek.

Viktória egy ismerős családról is tud, ahol a szer hatására még kismértékű javulásról is beszámoltak. Magyarországon az ilyen, még nem általánosan támogatott gyógyszerekre egyedi méltányosság alapján lehet állami finanszírozást kérni. Jelenleg 11 Duchenne-szindrómás gyermek jut hozzá így a Duvyzat-kezeléshez. Ádám családját néhány napja a kisfiú neurológusa értesítette a negatív döntésről.

„Egyelőre a neurológusunk értesített, hogy Ádi nem kapta meg a méltányosságot, ám indoklást ő sem kapott, csak a hírt” – közölte az édesanya.

Hozzátette, várják a hivatalos értesítést, amiből reményeik szerint kiderül az elutasítás oka. A család értetlenül áll a döntés előtt, mivel a kisfiú elvileg minden feltételnek megfelel: elmúlt hatéves és még járóképes. Bár Ádám már csak a lakásban tud önállóan közlekedni, orvosa szerint is alkalmas a kezelésre.

„Most várjuk, hogy a hivatalos papír is megérkezzen, hátha abból megtudjuk, mivel magyarázzák a kérelem elutasítását” – mondta Viktória. A család nem akar beletörődni a helyzetbe, ezért indítottak petíciót, abban bízva, hogy a nyilvánosság segítségével sikerül elérniük a döntés felülvizsgálatát.

Ha segítene Ádámnak, itt teheti meg:

“Összefogunk Ádiért” Alapítvány

10300002-13877454-00014909

IBAN HU46 10300002-13877454-00014909


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KÖZÖSSÉG
A Rovatból
Amerikából jön haza egy örökbe adott magyar férfi, hogy megkeresse az édesanyját
Alexander Rimkunas – születési nevén Balogh Sándor – 1985-ben jött világra Siófokon, de nyolcévesen egy amerikai pár fogadta örökbe. A férfi a 41. születésnapjára tervezi az utazást, a keresésben gyerekkori barátja segíti.


Magyarországra jön az Amerikában élő Alexander Rimkunas, hogy megkeresse vér szerinti családját.

A férfi Balogh Sándorként született Siófokon 1985. június 12-én, édesanyja a magyar anyakönyvi iratok szerint Bogdán Ibolya. Az anya már a kórházban lemondott a babáról, ezért a kisfiú Kincsesbányára került nevelőszülőkhöz, majd nyolcévesen egy amerikai pár fogadta örökbe – írja a Blikk.

A keresésben Alexander gyermekkori barátja, Nóra segít, aki egyben a nevelőtestvére is volt.

„Sanyi a nevelőtestvérem volt, azaz három évig mindkettőnket ugyanaz a nevelőszülő terelgetett, óvott, ami legalább olyan erős kapocs, mintha a legjobb édestestvérek lennénk, ezért segítek neki abban, hogy felkutathassa a gyökereit, a rokonait, a vér szerinti szüleit”

– mondta a lapnak.

A nő magyar közösségi oldalakon osztja meg Alexander gyerekkori és mai fotóit, mert mint mondja, a hivatalos eljárást csak a barátja kezdeményezheti.

Berényi Gábor családjogász szerint Alexandernek a hivatalos úton is van esélye.

„Az örökbefogadást igazoló iratok mellett Alexandernek a jelenlegi, érvényes amerikai irataival kell jelentkezni a siófoki önkormányzat gyámügyi osztályán, ahol a születési adatai kerültek nyilvántartásba, illetve a Fejér vármegyei gyámhivatalnál, ahol az örökbe adását intézhették” – magyarázta az ügyvéd.

Hozzátette, ha ennyi adat ismert, akkor valószínűleg nyílt örökbefogadás történt, így Alexander kaphat információkat arról, él-e az édesanyja, hol él, és hogyan keresheti meg.

A törvény szerint az örökbe fogadott gyermek 14 éves korától a törvényes képviselője beleegyezésével, 18 év felett pedig önállóan is belekezdhet a vér szerinti szülők felkutatásába. „Akkor először arra kap választ, hogy egyáltalán érdemes-e tovább mennie, vagyis hogy a vér szerinti szülő életben van-e, illetve van-e testvére a keresést elindítónak” – folytatta Berényi Gábor.

Fontos, hogy a vér szerinti szülő az örökbe adás után nem kezdeményezheti a gyermek felkutatását, ha pedig mégis megteszi és zaklatja, az büntetőjogi következményekkel járhat.

A gyámhivatal a lakcímnyilvántartóból szerzi be az örökbe adó címét, majd a vér szerinti szülő lakóhelye szerinti gyámhivatalon keresztül személyesen hívja be az illetőt. Itt mondják el neki, hogy ki és miért keresi, és ő dönthet a kapcsolatfelvételről. Ha nemet mond, a kereső csak annyit tudhat meg, hogy nem találták a vérrokont.

Alexander a 41. születésnapja körül tervezi az utazást Magyarországra, hogy személyesen indítsa el a hivatalos eljárást.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KÖZÖSSÉG
A Rovatból
Drámai órák a Balti-tengeren: megkezdődött a hetek óta haldokló bálna mentése, minden perc számít
A Timmy nevű púpos bálnát egy vízzel teli bárkán szállítják a német partoktól az Északi-tenger felé. Az állat hetekig vesztegelt a sekély vízben, a mentés sikere pedig a szakértők szerint is rendkívül kétséges.


Saját erejéből úszott be a vízzel teli uszályba Timmy, a hetek óta a német Balti-tenger partjainál rekedt púpos bálna. A mentőakció kedden érkezett fordulópontjához, a bálnát szállító konvoj pedig szerda reggel már a németországi Fehmarn-sziget térségében haladt az Északi-tenger felé, ahol a tervek szerint szabadon engedik.

A merész, magánfinanszírozású mentést heves szakmai vita és komoly társadalmi nyomás kíséri.

A bálnát szállító szerelvény a Kirchsee sekély vizéből indult, majd a Wismari-öbölből kihajózva vette az irányt a nyílt tenger felé. Az útvonal a dán partok mentén, Skagen, azaz Jütland északi csúcsa felé vezet, ahonnan a Skagerrakon át érheti el az Északi-tengert. A lassú, óvatos haladást állatorvosok és szakértők felügyelik kísérőhajókról, folyamatosan figyelve az állat légzését és viselkedését.

Timmy története március elején kezdődött, amikor feltűnt a német partvidéken, ahol a púpos bálnák nem őshonosak. Az állat többször is megfeneklett, és bár egy korábbi kísérlet során kotrógépekkel ásott csatornán át sikerült mélyebb vízbe juttatni, a legyengült bálna a Poel-sziget melletti sekély öbölben rekedt. Az állapota hetekig folyamatosan romlott, ami komoly vitát váltott ki arról, hogy egyáltalán érdemes-e beavatkozni.

A Német Óceánográfiai Múzeum szakértői szerint az akció „hatalmas stresszel és sérülésveszéllyel” járhat, és a siker esélyét is alacsonyra tették.

A helyi hatóságok sokáig a minimális beavatkozás mellett érveltek. Dr. Till Backhaus, Mecklenburg-Elő-Pomeránia környezetvédelmi minisztere korábban azzal indokolta a hatóságok óvatos álláspontját, hogy a beavatkozás célja az állat szenvedésének csökkentése, nem pedig a szenvedés meghosszabbítása vagy a kockázatok felesleges növelése.

Végül egy magánkezdeményezés keretében, két vagyonos támogató finanszírozásával indult meg a mentés, amit a hatóságok jogilag „eltűrtek”.

A bálna sorsa egész Németországot megmozgatta: aktivisták táboroztak a helyszínen, a hatóságok pedig több ezer üzenetet kaptak, köztük fenyegetéseket is. A mentéshez egy vízzel teli szállítóuszályt, egyfajta úszó kádat használnak, amit vontatóhajó húz.

A művelet kulcsfontosságú pillanata volt, amikor Timmy kedd délután a végső szakaszban saját erejéből úszott be a szállítóeszközbe.

A szakértők szerint a Balti-tenger alacsony sótartalma és sekély vizei eleve megterhelőek egy púpos bálna számára, ezért a megmentése nemcsak egyetlen állat életéről szól, hanem természetvédelmi szempontból is jelentős. A „bálnapumpa” jelenség révén a mélyebb vizekből tápanyagokat, például nitrogént és vasat juttatnak a felszínre, ezzel serkentik a fitoplankton növekedését, amely a légköri szén-dioxid jelentős részét elnyeli.

A mentés óráról órára versenyfutás az idővel. Ha Timmy eljut az Északi-tengerig és biztonságban szabadul, az nemcsak technikai bravúr, hanem ritka természetvédelmi siker is lesz.

Via Blikk


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk