KÖZÖSSÉG
A Rovatból

Ne csak gúny és röhögés tárgya legyen, ha valaki húsz percig kér húsz deka párizsit

Beszédhibásnak lenni nem szégyen, nem átok, hanem olyan állapot, amin változtatni lehet értő és érző segítséggel, és nem utolsósorban saját akaraterővel és önismerettel. A 25 éves a Démoszthenész Egyesület konferenciáján jártunk.


Ez a célkitűzése immár 25 éve a Démoszthenész Beszédhibások és Segítőik Országos Egyesületének, amely október 22-én, a dadogás elfogadásának világnapján tartotta jubileumi konferenciáját a budapesti Aranytízben.

Az előadások és beszélgetések között kérdeztük Őze Áron színművészt, a dunaújvárosi Bartók Kamaraszínház és Művészetek Háza igazgatóját, az Egyesület elnökét programjukról és saját szerepéről.

- Az Egyesület abból a célból jött létre, hogy minden nagyobb városban legyen képviselője, aki a dadogók terápiás ellátását szabályozza, szervezi és irányítja. A másik fontos feladata, hogy évente kétszer, ősszel és tavasszal rendezzünk szakmai konferenciákat. Ezek mindig a dadogásról, beszédhibáról, akadásról folyó legfrissebb kutatásokat ismertetik. Volt már rengeteg külföldi előadónk is. Az utóbbi időben már az érintetteket is bevontuk, mert szükség van a kölcsönös tapasztalatcserékre. Elvégre egy terápia során nemcsak a szakorvos, hanem az érintett is dolgozik, méghozzá sokkal többet, mint maga az orvos.

- Hogyan került Ön az Egyesület élére?

- 2004-ben keresett meg engem Feketéné Gacsó Mária, aki akkor az Egyesület titkára volt. Akkor már jó néhány éve a színészi pályán voltam, és soha nem tagadtam az érintettségemet, amivel saját magam tanultam meg bánni. Két-három napig gondolkodtam, hogy mit tehetnék elnökként, és rájöttem, hogy egyfajta „kirakat” szerepet kell vállalnom. Már előzőleg is nagyon sokan fordultak hozzám, szülők, nagyszülők, érintettek, kérdezték, hogy csináltam. Tehát tudtam, hogy a személyemen keresztül tudok egyfajta példát adni, hogy igenis van kiút, és még színpadra is lehet állni. E kirakat-figurát azért vállaltam nagy örömmel, mert mögöttem fantasztikus, áldozatos munkát végző emberek vannak.

- A dadogás mindig is gúny, előítélet, kirekesztés tárgya volt. Ezeket én magam is sokszor tapasztaltam érintettként, főleg gyerekkoromban. Napjainkban akár súlyosabb formában is jelentkezhetnek, gondoljunk csak az internetes zaklatásokra, de akár egy állásinterjúnál is lehet kellemetlen a helyzet, ahol meg kell szólalni. Éppen ezért kell róluk nyíltan beszélni.

- Magyarországon közel 60-70 ezer ember érintett. Úgy gondolom, hogy ez nem kis szám. Az Egyesület éppen ezért bedobott a köztudatba egy fontos fogalmat: kommunikáció-akadálymentesítés. Ez nálunk, de mondhatnám a közép-európai régiót, szinte nem is létezik, szemben például – már megint - az észak-európai államokkal. Pedig nagyon fontos lenne, hogy a társadalom megtanuljon bánni ezzel a fogyatékossággal.

Azért merek fogyatékosságot mondani, mert az Egyesület elérte, hogy a beszédhibát fogyatékosságnak minősítették. Nem volt könnyű csata, mert lelki kérdéseket és személyiségi jogokat is felvetett. Maguk az érintettek tiltakoztak leginkább, de aztán sikerült megértetni, hogy ezáltal számtalan lehetőség nyílik, hogy kommunikáljunk róla, hogy a társadalom valami eszközt kapjon hozzá, hogy mi a teendő, ha valaki húsz percig kér 20 deka párizsit, és ne csak gúny és röhögés tárgya legyen.

Ezzel a minősítéssel kinyílt számunkra a világ, részt vehetünk nemzetközi konferenciákon. Ugyancsak ennek köszönhető, hogy megnőttek az anyagi forrásaink, amelyek által még színvonalasabb programokat szervezhetünk és még több embert tudunk elérni. 2015 óta kapunk állandó támogatást az EMMI-től, előtte évről évre éltünk, például az 1%-os adókból.

- Ön mikor és hogyan szembesült ezzel a problémával, hogyan kezdett küzdeni ellene?

- Nálam gyerekkoromban bukkan fel először, aztán hol eltűnt, hol előjött. Néha mostanában is előjön, fáradtság, pszichés állapot, túl gyorsan pörög az agyam, előre rohan, egyszerre három gondolatot kellene megfogalmaznom… Szerencsére gyerekkoromban szüleim nem ragozták túl ezt a problémát, ezt nagyon köszönöm nekik, de amikor már a színi pályára készültem, nagyszerű tanárok segítségével megtanultam a saját térképemet kialakítani, mert mindenki egyénileg dadog. Ezt nekem a színpadra lépéshez kutyakötelességem volt elsajátítani. De hát számtalan művész és alkotó ember küzd ugyanezzel világszerte…

- Éppen az Ön édesapja, Őze Lajos is hatalmas küzdelem árán vált nagyszerű színésszé… Az ő példája azt is mutatja, hogy az egyéni akarat, egyfajta „csakazértis” mennyit számít.

- Lehet bármilyen erős külső segítség, az egyéni erőn múlik minden. A munkát nem végzi el senki helyettünk. Ugyanakkor vigyázni kell arra, hogy ez az egyéni akarat ne forduljon át megint csak görcsbe, hanem legyen neki egy egészséges középútja.

A feloldáshoz szükséges az a szemlélet, hogy ettől én még nem vagyok hátrányos helyzetű, ugyanolyan ép és egészséges tagja lehetek a társadalomnak, mint bárki más. Ebből az elbújásból, visszavonulásból, bezárkózásból kell először kidugni a fejünket és kimozdulni.

Aztán szép lassan fel kell számolni ezt a görcsöt, ami akár teljes kommunikáció-képtelenséghez is vezethet. Eljuthat az ember oda, hogy nem beszél, sőt, a legsúlyosabb esetekben akár meg is süketülhet. Nemrég hallottam ezt a félelmetes dolgot, hogy ez egyfajta pszichés védekezés, mert nem akarja hallani, hogy hozzá beszélnek, mert akkor nem kell válaszolni. Abba az irányba kell mozognunk, hogy a beszédhiba az egyéniségünk részeként gyönyörűen működik. Nem kiirtani kell: az ember a pszichéjét, az idegrendszerét nem tudja lecserélni. El kell tudni fogadni, és tudni kell működtetni. Még nagyon sok humor forrása is lehet. Nekem is jó néhány esetem volt, és egy percig sem bántam őket.

- Elmesélne egy ilyen történetet?

- A főiskolán rengeteget köszönhettem Toroczkay Miklósnénak, aki Montágh Imre közvetlen munkatársa volt és az ő módszerét vitte tovább, művészi beszédtanáromnak, Avar Istvánnak – a mai napig úgy dolgozom, ahogy azt ő tanította. Amikor együtt dolgoztunk a srácokkal, és elkapott hév, amiből jött a dadogás, az akadás, az osztálytársaim helyettem mondták ki a szót. Én meg csak odanéztem, és annyit mondtam: „Kösz” – és mentünk tovább.

De arra is emlékszem, hogy első szerelmemnek akartam mondani egy tabáni randin egy szép mondatot, és amikor hibátlanul sikerült, azt mondta: „Ne csináld, inkább dadogj, az szexi.”



Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KÖZÖSSÉG
A Rovatból
„Ágostont nem tudják meggyógyítani” – A szülők bejelentették, hogy egyéves kisfiuknak nem maradt esélye
A leukémiás kisfiú szülei megtört szívvel jelentették be, hogy Ágostont hazaviszik a kórházból, és minden közös pillanatot kihasználnak. Az orvosok szerint nincs már esély a gyógyulásra.


Az akut mieloid leukémiával küzdő Tóth-Helli Ágoston szülei a Facebookon jelentették be, hogy a kisfiuk többé nem kap kezelést, mert az orvosok nem látnak esélyt a gyógyulására.

„Az orvosok behívtak egy szobába mindkettőnket, és elmondták, hogy ők teljesen biztosak abban, hogy Ágostont nem tudják meggyógyítani” – írták a szülők.

A legutóbbi vizsgálat szerint Ágoston csontvelőeredménye 81 százalékos, ami azt mutatja, hogy az utolsó gyógyszer, a Stro nem hatott. Egy újabb kemoterápia ugyan meghosszabbíthatná az életét, de jelentősen rontaná az életminőségét, ráadásul továbbra is az elkülönítőben kellene tartózkodnia.

Mivel „a nyugati orvoslás semmi olyat nem tud adni, amivel minimális esély lenne a gyógyulásra”, a szülők úgy döntöttek, inkább hazaviszik a fiukat, és minden idejüket vele töltik.

Mint írták, tudják, hogy az orvosok „jót akarnak, teszik és mondják a tőlük telhető legjobbakat, mégis ez az, amit az ember az életében a legkevésbé akar hallani. Ez egyszerűen felfoghatatlan, és esélyét sem látjuk annak, hogy le tudjuk írni, mit érzünk most. Ágostont tegnap hazavittük. Mostantól 2–3 naponta fogunk kontrollra jönni, ha kell, akkor kap vérkészítményt és fájdalomcsillapítást, ha szükséges lenne. Viszont leukémia elleni kezelést, kemoterápiát már nem fog kapni. A kórház nyitva áll, az elkülönítőt fenntartják nekünk, bármikor visszaköltözhetünk, ha úgy érezzük, nem bírunk el a helyzettel otthon.”

Ágoston története tavasszal vált országszerte ismertté, amikor a szülei az akkor tíz hónapos kisfiú amerikai immunterápiás kezelésére indítottak gyűjtést.

A gyógyszert a gyártó biztosította volna, de a kiutazás, a kint tartózkodás és a kórházi költségek a családra hárultak. A 500 millió forintos cél rövid idő alatt összejött, de négy nappal az indulás előtt kiderült, hogy Ágoston mégsem kaphatja meg az amerikai kezelést.

A szülők azóta más lehetőségeket is kerestek, de egyik sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Most minden idejüket és energiájukat Ágostonra fordítják, és hálásak a sok támogatásért. Úgy fogalmaztak, talán egyszer valami olyan kezdeményezést hívhatnak életre, ami eddig nem volt Magyarországon, de erről majd később számolnak be.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

KÖZÖSSÉG
A Rovatból
„Próbálkozik, küzd, és nagyon szeretne visszajönni” – Emberfeletti módon harcol a 16 éves evezős, aki januárban kapott agyvérzést
Csapata nagyon várja vissza Csillát, akinek rehabilitációja kórházban és otthon is zajlik. Családjának gyűjtést is szerveztek.


Klubja és csapattársai gyűjtenek annak a 16 éves magyar bajnok evezős lánynak a rehabilitációjára, aki januárban kapott agyvérzést – számolt be az RTL Híradója.

A tragédiát születési rendellenesség okozta. A lány a bénulásból korábban kórházban lábadozott, de egy hosszabb rehabilitáció után most hazamehetett.

Csapattársa szerint nagyon mosolygós, vidám lány volt, akinek személyisége hiányzik az edzésekről. Győri klubjának vezetője szerint pedig az élsportnak is nagyon hiányzik a 16 éves lány. Alföldi Zoltán a Híradónak elmondta: „Körülbelül 2-2 és fél évnyi kitartó munkát követően beérett a gyümölcs, hiszen magyar bajnok és válogatott evezős lett.”

Edzője arról is beszélt, hogy különleges, a sportjához köthető rehabilitációs gyakorlatokkal igyekeznek javítani Csilla állapotán:

„A gyógytornagyakorlatokat mind az evezős mozgáshoz csatolják: fogja meg az ágynak a szélét, mintha a lapát nyele lenne, úgy rúgjon a lábával, mintha elrúgná a hajót maga alól. Ami persze még nem sikerül neki annyira, de próbálkozik és küzd. És nagyon-nagyon szeretne visszajönni”

– fogalmazott a csatornának Bíró-Lakó Szandra.

Csilla szerda óta ismét otthon gyógyulhat. Édesapja szerint kezdetleges mozgásra már képes a kezével. Most arra várnak, hogy a torkában lévő kanült ki lehessen venni, ami után újra tanulhat beszéni.

Csapattársai gyűjtésbe is kezdtek, hogy ezzel segítsék a családot.

Az RTL Híradó riportja Csilla gyógyulásáról:


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KÖZÖSSÉG
A Rovatból
„Bár nem lát, de nagyon tud kötődni” – a rakparti varjúsimogatóban kiderült, hogy ezek a madarak nemcsak okosak, de szerethetők is
Veres Dorottya, a ReCrowery egyesület vezetője 2012 óta ment madarakat, főleg varjúféleket. Van egy saját menhelye, ahová befogadja a hozzá került sérült varjakat. Az edukációs állatvédő programsorozat célja, hogy lerombolja a tévhiteket, és közelebb hozza az emberekhez ezeket az okos madarakat.
Tóth Noémi - szmo.hu
2025. július 13.



A látvány olyan volt, akár egy inverz boszorkányos népmese: a feketeruhás, hosszú fekete hajú hölgy szeretettel puszilgatta és kézből etette a kezén ülő, rendkívül szelíd dolmányos varjút, Vaculát, aki ugyan nem tudott hálásan nézni rá, mert szegényke látássérültként született, de az egész lényéből áradt a szeretet gazdája felé. Vacula is egy azon befogadottak közül, amelyek nem életképesek segítség nélkül, de a másik simogatható cukiság is pórul járt a hajlott csőrével, amely önálló evésre alkalmatlan. Viszont lelkesen nyelte be a szájába tett hűsítő dinnyét a nagy melegben.

A Varjúsimogató nevű rendezvénysorozat egyik állomásán jártam, amelyet ezúttal a rakparton, a Viadukt bisztró előtti sétányon rendeztek meg. Voltak, akik előre eltervezetten érkeztek – gyerekkel is –, és olyanok is akadtak, akik arra andalogva pillantották meg a standot, és spontán közelebb merészkedtek.

Veres Dorottya, a ReCrowery egyesület vezetője 2012 óta ment madarakat, főleg varjúféleket. Van egy saját menhelye, ahová befogadja a hozzá került sérült varjakat. A fiókaként hozzá kerülő madarakat felnevelés és elvadítás után szabadon engedi – ez dolmányos varjak esetében egyéves korukban történik, addig fajtársaiktól tanulják el a varjúélet csínját-bínját.

A számos elütött, meglőtt, ragadozó által megfogott sérült madár teljes gyógyulás után szintén újra szabad lesz. Azokról, akik születési rendellenességgel élnek vagy tartós sérülést szenvedtek, Dóri életük végéig gondoskodik.

A simogató ötlete onnan eredeztethető, hogy két éve csapdákat tettek ki a varjaknak Budapest 13. kerületében, ugyanis a helyiek azt gondolták egy varjútámadás miatt, hogy ezek a madarak bántják az embereket. Holott csak áprilistól augusztus közepéig fészkelnek, ilyenkor nevelik a fiókákat a beilleszkedésre és élelemszerzésre, azaz ilyenkor védik a szülők a kisvarjakat – akár a vélt támadástól is –, amíg nem tanulnak meg repülni.

Mivel ezeknek az állatoknak akkoriban nagyon rossz volt a sajtója, Dóriék petíciót indítottak, és végül sikerült is 1000 aláírást gyűjteniünk, amelynek következtében az önkormányzat beszedte a csapdákat.

Utána jött a varjúsimogató ötlete: tavaly 15 ilyen eseményt tartottak – voltak iskolában, nyári táborban és fesztiválon egyaránt –, de idén is folytatják tavasztól ősz végéig.

A koncepció lényege, hogy bárkinek a karjára boldogan ráülnek ezek a kedves menhelylakók, de a kevésbé bátrak végigsimíthatják a tollukat, vagy csak közelről nézhetik őket – közben pedig Dóri mesél a varjakról, és válaszol a kérdésekre. Hiszen rengeteg a tévhit körülöttük: eleve feketék, sokan félnek tőlük, és olyan alaptalan vádak terjedtek el róluk, miszerint megeszik a többi madarat, illetve hogy miattuk nincs énekesmadár.

Én is itt tudtam meg, hogy a varjak olyannyira intelligensek, hogy 5-7 éves embereknek felelnek meg. Képesek eszközöket használni és készíteni, saját területük van, valamint ügyesen raktároznak élelmet. Megjegyzik az arcokat, erősen kötődnek, és pontosan tudják, ha valaki bántotta őket.

A hangos rikácsolás általában azt üzeni részükről, hogy hagyják békén a fiókáikat, hiszen ők kifejezetten gondoskodó szülők, évekig a gyermekeikkel maradnak. Ami még gyakran felmerülő hiedelem, hogy az éjszaka történt támadásokat az ő számlájukra írják, pedig a varjak nappali állatok, azaz éjjel egyáltalán nem támadnak.

Nagy sikerélmény Dóriéknak, amikor azt látják, hogy valaki fenntartásokkal érkezik a varjúsimogatóra, majd miután megismerkedik velük, rájön, hogy mégsem annyira gonoszak. Mindig van náluk szórólap is a tennivalókról és tanácsokról.

Elhangzott még az is, hogy

amennyiben bárki fiókát szeretne menteni, rögtön tegye egy sötét dobozba az állatot, és fecskendővel soha ne itassa, mert megfulladhat vagy sérülhet a légcsöve, a vizet csak eléjük kell tenni kis tálkában.

Utána nyugodtan fel lehet keresni a ReCrowery kertes házban kialakított menhelyét, valamint aki úgy érzi, utalhat is a madármenhelynek PayPalon keresztül EZEN a linken – én például Revoluton utaltam a standon kihelyezett QR-kódot beolvasva. Továbbá Dóri varjas rajzaiból készülő ajándéktárgyait is meg tudod vásárolni ITT. A madarak etetése és ellátása ugyanis egyre nagyobb pénzbeli terhet jelent, és a varjúmenhely fenntartása, a madarak etetése, gondozása egyetlen ember, Biborné Veres Dorottya önkéntes munkáján alapul.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KÖZÖSSÉG
A Rovatból
Összeütközött a tornaórán egy osztálytársával, összeesett és leállt a szíve Dávidnak – a járástól a beszédig mindent újra kellett tanulnia
A fiatal fiú szíve a tornateremben állt le, életéért hetekig küzdöttek az orvosok. Most a család Miskolcra költözne, hogy Dávid folytathassa a gyógyulást – segítséget kérnek.


Két évvel ezelőtt egy salgótarjáni általános iskolás fiú, Dávid, tornaóra közben ütközött össze egyik osztálytársával. A baleset után összeesett, leállt a szíve, és újra kellett éleszteni.

„A mentők kiérkezéséig egyik kollégánk azonnal és szakszerűen eljárva nyújtott segítséget és így hozzájárult a gyermek életének megmentéséhez” – mondta Tőzsér Katalin, a Salgótarjáni Általános Iskola és Kollégium intézményvezető-helyettese.

Dávid ezután kórházba került, ahol többször újra kellett éleszteni. Hosszú ideig altatásban tartották, lélegeztetőgépre került, majd kanült és szondát kapott.

Édesanyja így emlékezett vissza azokra a napokra: „Annyit tudtak mondani, hogy a kanülön keresztül fog lélegezni, ezen keresztül fog enni, és nem sok remény volt arra, hogy újra a régi lesz.”

Hónapokkal később Dávid hazamehetett, de sem írni, sem olvasni, sem közlekedni nem tudott. „Minden képessége elment, úgy jöttünk haza, hogy se írni, se olvasni, semmit nem tudott, közlekedni sem” – mondta az édesanya.

Azóta Dávid állapota sokat javult. A család most Miskolcra költözne, hogy a megyei kórházban speciális fejlesztésekhez és gyógytornához juthasson. Kevés pénzük van, ezért Dávid édesanyja a közösségi oldalon kért segítséget, hogy a költözés megvalósulhasson.

Az apa azt szeretné, ha fiuk a tanulásra koncentrálhatna. „Nagyon jó képességű gyerek volt, nagyon jól ment neki a suli” – mondta a Híradónak.

Dávid még mindig nehezen beszél, de elárulta: „Csatár voltam és gólszerző...” Ma is nagyon szereti a focit, de arról sem tett le, hogy felnőttként orvos vagy rendőr legyen.

Az RTL Híradó riportja Dávidról:


Link másolása
KÖVESS MINKET: