KULT
A Rovatból

Olyan volt az idei Művészetek Völgye, mintha az egész járvány csak egy rémálom lett volna

10 napig végtelenül távolinak tűnt a karantén, a kijárási tilalom, a távolságtartás, és az elmúlt másfél év összes többi szabálya. Szubjektív élménybeszámoló.
Láng Dávid - szmo.hu
2021. augusztus 04.



Tömören összefoglalva a fenti két mondat fejezi ki legjobban, mi a benyomásom a 30. Művészetek Völgyéről, amelyet végül egy év csúszással idén sikerült megrendezni.

Ez a tíz nap mindig is erősen a kiszakadásról szólt, de míg eddig elsősorban a városi létet hagytam magam mögött, most kicsit azt a tavaly márciusban kezdődött őrületet is sikerült elfelejteni, amit azóta egyszerűen csak mindennapoknak neveztünk. Pedig minden volt, csak mindennapos nem.

Témát persze bőven szolgáltatott az elmúlt időszak, a Momentán Társulat előadásain és Lackfi János versimpróin is rendszeresen előkerültek a koronavírus okozta traumák, de ennek sokkal inkább felszabadító ereje volt. Ezen túlmenően pedig csak a kihelyezett kézfertőtlenítők emlékeztettek rá, hogy valami megváltozott.

Úgy tűnt, másoknak is nagy szükségük volt már erre, a látogatottság legalábbis ezt igazolta vissza: százezer ember volt kíváncsi a fesztivál negyven helyszínének kétezer programjára, ami még a járvány előtti évekhez képest is erős növekedés, pedig idén kizárólag védettségi igazolvánnyal lehetett karszalaghoz jutni.

Ez persze azzal is járt, hogy sokszor alakultak ki tömegjelenetek, nemcsak a Csigabuszon – ezt már megszokhattuk, talán a maga varázsa is megvan –, hanem a programhelyszíneken is.

Legalább négy előadónál mérték fel rosszul, mennyien lesznek rájuk kíváncsiak: a Ricsárdgír és a Carson Coma a Hangfoglaló Udvarban, az Aurevoir a Fonó Udvarban, az Ivan & The Parazol pedig a Kőbánya Udvarban csinált masszív teltházat, óvatos becsléssel is több mint százan ragadtak kint.

Egy megoldást látok a hasonló helyzetek elkerülésére, már ha azt nem tekintjük opciónak, hogy kevesebb zenekart hívnak meg ebből a súlycsoportból: muszáj lenne napi kettőről három sávosra bővíteni a Panoráma Színpad programját, hiszen a fenti együttesek sehol máshol nem férnek már el a jelenlegi helyszínek közül, és a rajongótáboruk feltehetőleg csak még tovább fog nőni.

A teljes képhez hozzátartozik, hogy több esetben megadták a szervezők a lehetőséget az előrelépésre: idén először nagyszínpados volt az Esti Kornél és a Csaknekedkislány is, akik legutóbb még szintén a Hangfoglaló Udvarban léptek fel. Ezt a trendet kellene folytatni, bőven kitermelődött annyi új generációs közönségkedvenc az elmúlt években, ami indokol egy harmadik sávot.

Az én helyzetem kissé speciális, mivel annyit járok fesztiválokra, hogy sok koncertbe már inkább csak belehallgatok a feeling kedvéért, ennyi is elég a teljes élményhez. Idén egyetlen előadót akartam mindenképp végignézni, mégpedig a Quimbyt, akik a februárban online bemutatott Plusz-Mínusz című műsorukat vitték színpadra.

Az este fő tanulsága az volt, hogy Kiss Tibit lehetetlen pótolni, de a zenekar és a meghívott vendégénekesek (Bodor Áron, Pásztor Anna és Papp Szabi) mindannyian a maximumot nyújtották, az adott helyzetből sikerült a lehető legtöbbet kihozniuk. Bízzunk benne, hogy jövőre már újra a teljes felállású Quimbyt láthatjuk majd.

A legtöbb időt ezúttal is a Momentán Udvarban töltöttem, az általuk kínált élmény az, amit jóformán sehol máshol nem kapok meg, így ilyenkor igyekszem a lehető leghosszabban megmerítkezni az impróuniverzumban.

Nehéz lenne bármit is kiemelni, rögtön az első napi RögvEsten erős kezdés volt, amikor a társulatból Várady Zsuzsinak sikerült egy olyan Péterfy Bori-dalt rögtönöznie "sajtos-tejfölös lángos" témában, ami szórakoztatóbb volt, mint bármelyik valódi Péterfy Bori-dal.

De említhetném a Főhős előadásokat Beck Zolival, Grecsó Krisztiánnal és Király Gáborral, a tíz napon át futó Éjjel-Nappal Momentán szappanoperát, vagy a Late Night Show-t is, ahol a játszók egyikét berúgatták és a végén a közönségnek kellett megszavaznia, ki lehetett az. Sok helyszínre igaz a Völgyben, hogy akkor se lenne hiányérzete az embernek, ha tíz napig ki sem mozdulna onnan, de erre a leginkább.

Ha már itt tartunk, a bőség zavara effektus persze idén is alapvető élmény volt: számtalanszor fordult meg a fejemben, hogy minimum kétszer kellene végignyomnom a tíz napot ahhoz, hogy mindenre eljussak, ami érdekel.

Vigántpetendre például csak az utolsó előtti napon sikerült átjutnom, pedig az ottani Pajtában és a POKET Udvarban is végig jobbnál jobb programok voltak, hogy a Cirque du Tókert cirkuszi sátrát vagy az odaköltözött Hobo klubot ne is említsem.

Színházi előadáson se voltam idén, ami szintén fájó, de ekkora programbőségnél (és főleg ilyen nagy területen elhelyezkedő helyszíneknél) muszáj levetkőzni a görcsös ragaszkodást és elengedni dolgokat, hiszen mindent egyszerűen nem lehet. A lényeg alapvetően úgyis a pillanat megélése.

Arra is volt példa, hogy egy eredetileg be nem tervezett meglepetésprogram okozott maradandó élményt, ami még a műsorfüzetben sem volt benne, gyakorlatilag szájhagyomány útján terjedt. A Blue sPot zenekar a Kapolcs szélén található Kenderkertben (egykori Gólya Udvar) tartott jam sessionöket kora délutánonként, mindennap más, előre be nem jelentett sztárvendéggel.

Köztük volt például Csorba Lóci, Harcsa Veronika, Ferenczi György és Hobo, azon a napon pedig, amit én láttam, Vitáris Iván mellett a Völgy-alapító Márta István szállt be billentyűn Bárth Jánosék mellé. Aki kihagyta, sajnálhatja, de vígaszul szolgálhat, hogy az összeset vissza lehet nézni jó minőségben a YouTube-on.

A 2015-ös fesztivál óta először volt hivatalos helyszín a taliándörögdi Klastrom, ami szubjektív véleményem szerint – és tudom, hogy nem vagyok vele egyedül – az egyik legjobb hely a világon. Olyan különleges hangulata van, főleg éjszaka, a csillagfényes ég alatt, amit sehol máshol nem tapasztaltam.

Ezúttal színpad nem volt ott, ehelyett archív koncertfelvételeket vetítettek a falaira a Völgy elmúlt 30 évéből, előtte és utána pedig egy direkt erre az alkalomra készített fényfestést láthattak, akik nem sajnálták a fáradságot, hogy kizarándokoljanak odáig.

Ha negatívumot kellene említeni, első helyen biztosan a taliándörögdi Kolics Borudvar hiányát mondanám, ez volt a legfájóbb. Közel 20 év után először (vagy ha a tavalyi évet is beleszámoljuk, másodjára) maradt zárva az árnyas kerthelyiség, ami az éjszakai bulik és örömzenélések állandó epicentrumaként funkcionált. Szerencsére csak ideiglenesen: ha minden jól megy, jövőre már újra várni fogja a szomjas látogatókat a fesztivál legjobb ár-érték arányú fröccsével.

Azért így is voltak bőven spontán pillanatok a koncertek után, csak most főleg a szomszédos Lőke Kúriába, a Kocsor Házba, vagy a kapolcsi Királykő kocsma teraszára koncentrálódtak. A legemlékezetesebb az volt, amikor Varga Livius épp egy Quimby-szám közepén jelent meg váratlanul, majd ha már így alakult, hozott egy cajónt és maga is beszállt néhány dalba. Valószínűleg nem állok messze a valóságtól, ha azt írom, hogy ilyen is csak a Völgyben fordulhat elő.

Muszáj szót ejteni az árakról is, amelyek sajnos rettentően elszálltak. Hajós András mondta viccesen az egyik legutóbbi Dalfutár részben, hogy Kapolcson a kenyérlángos és a langalló között annyi a különbség, hogy az előbbi 500, az utóbbi 1500 forintba kerül. Ezzel szemben a valóság az, hogy bárhogy is hívják, most már inkább az 1500-hoz van közelebb minden, mint az 500-hoz. 1000 forint alatt nagyjából csak a kocsmai melegszendvicset és velős pirítóst lehetett megúszni, egyes lepények ára pedig a 2000 forintot is meghaladta. Tegyük hozzá, hogy finom volt, de ez akkor is komoly érvágás.

Az italárak is emelkedtek, de itt legalább továbbra is megmaradt az a kiskapu, hogy nem ellenőrzik a táskákat a bejáratnál, így van alternatívája a decinként 400 forintos boroknak és 700 forintos korsó söröknek. Reméljük, hogy ezen a jövőben sem fognak változtatni, mert már most számottevően drágább lett a fogyasztás még néhány évvel ezelőtthöz képest is, tíz nappal felszorozva különösen.

Az időjárás viszont idén ritka szerencsésen alakult: egy teljes hétig egyetlen csepp eső sem esett néhány hajnali felhőszakadást leszámítva, és az utolsó két nap sem volt sokkal vészesebb. Szombaton egy legfeljebb fél órás zápor volt, vasárnap délután ugyan masszívabban is leszakadt az ég, de talán hiányzott is volna, ha egyszer sincs meg a vihar elől menekülés élménye a Völgy alatt.

Az éppen zajló Zenés versimprót még családiasabbá is tette ez a közjáték: a technika és a közönség bőrig ázását elkerülendő Lackfi János azt indítványozta, hogy vonuljunk be testületileg a színpad melletti pajtába.

Itt a sok jó ember kis helyen is elfér elv érvényesült, Váray László hangosítás nélkül zenélt és Kiss Judit Ágnes is így olvasta fel szövegeit. Ez volt számomra az utolsó program a fesztiválon hazaindulás előtt, és így sokkal emlékezetesebb is marad.

Nem tudni, mi jön ezután, lesz-e negyedik hullám és újabb lezárások, de akárhogy is alakul, ezt a nyarat már senki nem veheti el. És persze reméljük, hogy jövőre ugyanitt – ez általában csak egyszerű szófordulat szokott lenni, most viszont valahogy nagyobb a súlya.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
A Roxette alapítója elmondta, mit szól ahhoz, hogy a Fidesz engedély nélkül használta a Listen to Your Heartot
Per Gessle arról is beszélt, miért Lena Philipsson lett a zenekar énekesnője Marie Fredriksson halála után.


November 4-én Budapesten koncertezik a Roxette, ennek apropóján beszélgetett a HVG a zenekaralapító Per Gessle-vel. Elmondta, hogy miután 2019-ben Marie Fredriksson rákban meghalt, miért Lena Philipssont választották énekesnőnek. Mint kiderült, az ismeretségük a nyolcvanas évekre nyúlik vissza, amikor a svéd énekesnő befutott, ugyanis Gessle írta az első slágerének a szövegét.

„Tavaly készítettem egy svéd nyelvű duettalbumot, sok-sok énekessel. Lena is köztük volt. A stúdióban voltunk, és ahogy énekelni kezdett, a fejemhez kaptam, hogy te jó ég, Lenában megvan, minden, ami alkalmassá teszi, hogy a Roxette-dalokat énekelje. Meg se fordult a fejemben, hogy találhatok valakit, aki úgy tud énekelni mint Marie.

Persze Lena egészen más személyiség, mint Marie, a stílusuk sem ugyanaz, de a hangjában, az előadói attitűdjében van valami, ami passzol a Roxette-dalokhoz. És ezek nem könnyen énekelhető dalok. Ott van a Queen of Rain, az It Must Have Been Love vagy a Listen to Your Heart – ezeket nehéz rendesen előadni” – mondta a Roxette alapítója.

Azt is hozzáfűzte, hogy a koncertjükön tartanak egy kis megemlékezést Marie Fredriksson emlékére. Mint mondta: „Nem kevés kiadatlan anyagunk van, amit Marie és én együtt készítettünk, ezek majd biztosan fel fognak bukkanni alkalomadtán”.

Ha már szóba került egyik, ha nem a leghíresebb számuk, azt is elárulta, mit szól ahhoz, hogy a Fidesz a zenekar engedélye nélkül kampánydalnak használta a Listen to Your Heartot.

„Ha valaki az engedélyünk nélkül használja valamelyik dalunkat, nem vagyunk urai a helyzetnek, nem tudjuk, mi történik a számmal. Ezt én nem szeretem. És senki más sem szereti. Igen, hallottam az esetről. Ezek mindig komplikált ügyek.”

Hozzátette, hogy ez egyedi eset volt, nem tud más hasonlóról. „Ha valami jogilag nincs rendben, akkor azt leállítjuk. De ez nagyon ritka” – mondta Gessle.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

KULT
A Rovatból
Nemes Jeles László: Hallottam már apámtól, hogy Auschwitznak köszönheti az életét
Az Oscar-díjas rendezővel beszélgettünk arról, mennyire lehet szabad egy filmkészítő állami támogatásból, miben más gyerekszínésszel dolgozni, és megkérdeztem tőle, hogy került Iványi Gábor a filmjébe.


Néhány napja debütált a magyar mozikban Nemes Jeles László legújabb nagyjátékfilmje, az Árva. A sajtóbemutató után beszélgettem a rendezővel.

– A három nagyjátékfilmje, a Saul fia, a Napszállta és az Árva nekem kicsit olyan, mint Kieslowski Három szín-filmjei. Többször elhangzott már a bemutató óta, hogy az Ön filmjei esetében is trilógiáról beszélhetünk. De ha trilógiának is tekinthetjük őket, csakis valami elvont, intellektuális, kulturális kapcsolat mentén.

– Ez megtisztelő. Az mindenképp fontos különbség, hogy esetemben utólag merült fel a trilógia gondolata, nem volt tudatos. De valóban van létjogosultsága az összehasonlításnak. "Az én XX. századom".

– Ami még eszembe jutott filmes előzményként az Tóth Barnától az Akik maradtak, ami a túlélők sorsán keresztül reflektál a holokausztra. De ön emelte a tétet, hiszen az Árva egyszerre posztholokauszt és poszt 56'.

– Igen, ebben van valami melankolikus, hogy már megtörténtek az események, a senki földjén maradtunk, és kezdenünk kell magunkkal valamit. Ez fontos elem ebben a filmben. Főleg, hogy egy gyerek próbálja feldolgozni a saját sorsában megjelenő történelmi traumát.

– Többször nyilatkozta, hogy az Árva a saját családja története. Mi volt a fontosabb, a történet vagy a kor bemutatása?

– Ez alapvetően családi történet, de írás közben egyre evidensebbé vált, hogy a kort is hordozza magában. A gyerek forradalma ebben a történetben valamennyire az ország forradalma is.

Ez a gyerek nem is létezett volna a nagy totalitárius rendszerek nélkül. Hallottam már apámtól, hogy Auschwitznak köszönheti az életét.

Ez a film kicsit leképezi azt a paradoxont, hogy a pusztítás is tud életeket generálni.

– Mit jelent a film Önnek, mint a családi történet hatása alatt élő magánembernek, és mit jelent a családjának? Hoz valamiféle megnyugvást?

– Nagyon remélem. Éreztem, hogy ennek a történetnek nagyon nagy a súlya. Tudtam, hogy tizenkét éves korában apám nevét megváltoztatták, ez egy súlyos beavatkozás, ezért egy idő után számomra nem volt kérdés, hogy ez túlmutat a családi történeten, érdemes vele foglalkozni.

Ez egy emberi alaptörténet, amit érdemes megmutatni az embereknek, mert talán saját magukat is meglátják benne.

– Beszélgettek az édesapjával arról, hogy ő mit hogyan képzelt el filmes szempontból?

– Igen, sokat. De nem csináltuk volna ugyanazt. Neki ötven éve volt filmre vinni, de nem tette.

Pedig szerintem ezzel kellett volna kezdenie a karrierjét, hiszen egy több generáción átívelő, nem helyhez kötött emberi történet.

Apám mégis eltartotta magától, és úgy éreztem, rám hárult ez a feladat. Sokat konzultáltam vele, segített több dialógus, jelenet megírásában.

– Volt a filmben olyan rész, ahol próbálta hommage-szerűen megidézni kicsit az ő filmes világát?

– Tudatosan biztos, hogy nem. Egyébként jó kérdés. Most hogy mondja, lehet, hogy kellett volna. De egészen más a filmes stílusunk. Ami nem baj.

– Mennyire kellett másképp dolgozni a filmen amiatt, mert a főszereplő gyerek?

– Először is kevesebb munkaóránk volt egy napban. Arról nem is beszélve, hogy meg kellett tanítani neki az egész szakmát. Koreografált jelenetek vannak, nemcsak annyi a dolga, hogy gyere be, állj meg, mondd el a szövegedet, hanem sok-sok pontot kell érintenie egy-egy jelenetben, a kamerát elfelejteni, szóval elég összetett volt a feladat. Szerencsére Barabás Bojtorján született tehetség.

– A magyar filmipart mindig is átpolitizálták, de az elmúlt években szintet lépett. Sok ember ma már pártszimpátia alapján viszonyul filmekhez. Ha egy film állami támogatást kap, már gyanús, ha pedig közpénz nélkül is összejön és sikeres lesz, azt forradalmi tettnek tekintik.

– Mi kaptunk állami támogatást. Szerencsém van, mert szabad kezet kapok. Külön büszkeség számomra, hogy négy ország koprodukciójaként valósulhatott meg a film.

Nekem az a legfontosabb, hogy megmutassam, lehet így is filmet csinálni. Remélem, ez segít abban, hogy a filmekről filmekként lehessen beszélni és ne más kontextusban. Ez annál inkább is fontos, mert sajnos külföldön is egyre inkább politikai üzenőfalként tekintenek a filmekre. A fesztiválokon és a stúdió rendszerekben egyre kisebb a szabadság.

Paradox módon sokkal nagyobb szabadságom volt itt Magyarországon ebben a filmben, mint amekkorát mondjuk Amerikában kaptam volna.

– Azért abban, hogy a filmben szerepel Iványi Gábor, érzek egy kis bajuszhúzogatást a rendszer irányába. Hiszen ő most nagyon célkeresztben van.

Iványi Gábort gyerekkorom óta ismerem. Nem tudom másként látni, mint egy szent embert. Kevés olyan emberrel találkoztam, akinek olyan kisugárzása, fantasztikus tudása van, mint neki. Ráadásul jó volt a filmben, van hozzá tehetsége. Nekem egyedül az volt a fontos, hogy egy különleges embert találjak a nagypapa figurájára, és nem találtam jobbat, mint Iványi Gábor.

– Rengeteg interjút kell adnia, nyilván én is kérdezek olyat, amit már többször meg kellett válaszolnia. Van valami olyan az Árvával kapcsolatban, amit nagyon szeretne elmondani, de soha senki nem kérdezi meg?

– Hogy a VIII. kerületi önkormányzat miért tett meg mindent azért, hogy ez a film ne készülhessen el.

– Akkor megkérdezem: miért?

– Fogalmam sincs, de jó lenne megtudni tőlük, miért gáncsoltak. Ahelyett, hogy örülnének, amiért idehozunk egy filmet. Még sehol nem láttam ilyet.

– Több tervéről is lehetett olvasni. Ezek közül számomra a legizgalmasabb az Utas és holdvilág megfilmesítése. Ez mikor kerülhet filmvászonra?

– Szeretném akár másfél éven belül leforgatni, de jelen pillanatban még egy francia filmet forgatok az ellenállásról.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Gerendai Károly: Néhány hetünk maradt a Sziget megmentésére
A Sziget alapítója szerint két fő feladatuk van, az első és legfontosabb a biztos finanszírozást előteremteni.


Hétfőn érkezett a hír, hogy veszélyben lehet a Sziget Fesztivál jövője: Karácsony Gergely főpolgármester egy Facebook-posztban osztotta meg, hogy a fesztivál vezérigazgatója arról tájékoztatta, hogy

kezdeményezni fogja a fővárossal kötött megállapodás, pontosabban a 2026-tól esedékes területfoglalási engedélyük felmondását.

A Sziget sajtóosztálya szerint ez nem jelenti a rendezvény végét. Bíznak abban, hogy a fesztivál egy új, magyar tulajdonosi háttérrel még sikeresebb lehet a jövőben. Éppen ezért a Sziget Zrt. tulajdonosai felvették a kapcsolatot a fesztivál alapítójával, Gerendai Károllyal, lehetőséget kínálva arra, hogy a rendezvény ismét vele folytathassa működését.

Gerendai Károly nyolc év után térhet vissza a fesztivál élére. Az Indexnek elmondta, hogy most nagyon új neki ez a helyzet, hiszen nyolc évig kimaradt a fesztiválszervező világból. Amikor kiszállt, úgy érezte, nem ért már eléggé ehhez, nem ismeri eléggé a mai fiatalok gondolkodását, ízlését. Erre viszont nincs sok ideje, hiszen gyorsan kell cselekedni, hogy megmentsék a jövő évi fesztivált. Mint mondta, sok embert megkeresett már a környezetében, sokan pedig őt találták meg a hírek hatására, hogy felajánlják segítségüket.

Első lépésként a nemzetközi trendeket és a hazai piac állapotát nézi át. Felméri, voltak-e stratégiailag hibás döntések az elmúlt években, és ha kell, korrigálna. Azt is vizsgálja, mennyire lehet a régi Sziget hagyományaira építeni, mi maradt értékes, és mit kell újragondolni. Kérdés számára az is, mire van igénye a mai fiataloknak, érdemes-e kizárólag rájuk építeni, vagy vissza kell-e hozni a korábbi közönséget is.

„Még csak keresem az ezzel kapcsolatos válaszokat, de nagyon rövid időn belül döntéseket kell hozni, hiszen az, hogy még mindig nincsenek árusítva a jegyek, nincsenek lekötve fellépők, nem zajlanak azok a folyamatok, amelyeknek ilyenkor már rég zajlania kéne, olyan probléma, amit nem lehet sokáig fenntartani. Mert ha még sokáig gondolkodunk, akkor hiába az a szándékom, hogy folytassuk, egyszerűen kicsúszunk az időből. Erre most néhány hetünk van maximum”

– mondta a Sziget alapítója.

Azt is elmondta, melyek most a legfőbb feladatai: „Az egyik, összerakni azt a finanszírozást, ami biztosítja azt, hogy folytatható legyen a Sziget a következő időszakban, hiszen sajnos komoly veszteségek képződtek az elmúlt években, és ahhoz, hogy ezt egyáltalán legyen esély megvalósítani, kell egy kockázatvállaló befektetői háttér. Másrészt pedig kell egy olyan vízió, amiről azt gondoljuk, hogy jobb lesz, hiszen az a cél, hogy ne legyenek a későbbiekben már ilyen veszteségek.

Tehát ez a két fő feladat van, egyrészt a jelenlegi biztos finanszírozást előteremteni, a másik pedig megtalálni a megoldást arra, hogy hosszú távon ne kelljen finanszírozni.”

Gerendai úgy látja, a hosszabb kihagyás miatt frissebb szemmel néz a folyamatokra. „Akik benne vannak egy adott szakmában, azok sokszor már nem látják a fától az erdőt, kevésbé érzékelik a nagy képet vagy a tágabb összefüggéseket” – mondta. Az elmúlt napokban szakmai anyagokat olvasott és sokakkal egyeztetett.

„Tegnap is szinte egész nap kint voltam a Sziget-irodában, és a volt kollégáimmal azt próbáltuk elemezgetni, hogy miket látunk hibának az elmúlt időszakban, és miket látunk jó iránynak. Miben kéne erősíteni, mit kéne megváltoztatni, miben kellene visszatérni inkább az alapokhoz, miben kellene kifejezetten megújulni.

Most egyszerre kell megteremtenünk egy stabil hátteret, miközben ez esély arra, hogy jó irányba mozduljanak el a dolgok, mert ez a számok alapján egyértelműen szükségesnek látszik”

– fogalmazott.

Az ötletelés mellett már tárgyal a lehetséges befektetőkkel is. Alapvetően magyar partnerekről beszélt, részleteket azonban nem árult el. Azt is mondta, úgy érzi,

a fesztivál az édes gyermeke, és mindent meg kell tennie azért, hogy megmentse.

Gerendai szerint ez a főváros és az ország érdeke is, ezért arra számít, hogy ebben pozitív lesz mindenkinek a hozzáállása. „Ez egy komoly szakmai kihívás, ami engem még inspirál is, hogy meg tudjuk-e találni a választ” – mondta.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Jeff Bridges helyett Jared Leto, Daft Punk helyett Nine Inch Nails – A Tron: Ares az agyakat nem, de az érzékszervezet rendesen megdolgoztatja
A számítógépes programok közöttünk járnak, fénymotoroznak, repkednek, öldösnek, éreznek. De vajon ez jó lesz nekünk?


Az biztos, hogy nem kapkodják el a Tron-franchise epizódjainak mozivásznakra küldését. 1982-ben indult az egész digitális haddelhadd a Tron, avagy a számítógép lázadása című Disney-filmmel, amely az elsők között reagált a számítógépek egyre nagyobb térnyerésére. Olyannyira, hogy a játékidő kb. 90%-a egy komputeren belül játszódott. Az akkor még igen fiatal, de már Oscar-jelölt Jeff Bridges vitte a vállán a filmet, amelyben a programozózseni Kevin Flynnt alakította, aki bekerült a nyákok világába, ahol különféle emberformájú programok között kellett lavíroznia, és a Tron nevű progi (Bruce Boxleitner) segedelmével megdönteni a diktatórikus Mesterprogram és jobbkeze, Sark (David Warner) rémuralmát.

A film mai szemmel nézve technikailag igencsak elavult és megmosolyogtató, 1982-ben azonban a CGI még gyerekcipőben járt, e technika bemutatásában azonban abszolút megelőzte a korát.

Akkoriban egyébként a vizuális effektesek még „csalásnak” nevezték/érezték/bélyegezték az ilyen jellegű trükköket, ez az oka annak, hogy a Tront még csak nem is jelölték a legjobb vizuális effektek Oscar-díjára.

A pénztáraknál azonban nem aratott sikert, valószínűleg nem volt még erre felkészülve a moziközönség. Később mégis kiharcolt magának némi kultstátuszt, ezért is döntött úgy a Disney több mint két évtizeddel később, hogy immár a modern CGI-appatárust csatasorba állítva egy igen látványos és izgalmas folytatással lehetne tisztelegni Steven Lisberger rendező filmje előtt.

2010-ben jelent meg a Tron: Örökség, az első filmes, ám a dizájnban és az építészetben már igencsak járatos Joseph Kosinskitől (akitől azóta olyan egész estés mozgóképeket kaptunk, mint a Feledés, A bátrak, a Top Gun: Maverick vagy idén az F1), aki valóban elképesztő látványt kreált a Kevin Flynn fia, Sam (Garrett Hedlunnd) főszereplésével készült sztorinak.

Az Örökség már sokkal jobban teljesített, behozta világszinten a 400 millió dollárt is, ám ez sem volt elegendő ahhoz, hogy azonnal zöld utat kapjon a harmadik epizód.

Bizony, erre tovább 15 évet kellett várni. De most itt van, elkészült, és a vásznakra pattant a Tron: Ares, amit a norvég rendező, Joachim Rønning kapott meg feladatául. Ő olyan remek kis hazai filmekkel kezdte a karrierjét direktortársával, Espen Sandberggel (a 2005-ös Las Bandidast felejtsük inkább el), mint a Max Manus (2008) vagy az Oscar-jelölt Kon-Tiki (2012), majd meghívták Hollywoodba blocbustereket rendezni, így lett övé A Karib-tenger kalózai: Salazar bosszúja (2017) vagy a Demóna: A sötétség úrnője (2019). 2024-ben a Lány a hullámok hátán című kiváló kis életrajzi filmmel állt elő, közben azonban már gőzerővel készítette elő a Tron: Arest, hiszen az összetett látványvilág kidolgozásához sok idő kell.

A sztori szerint Sam Flynn visszavonult az Encom cég vezetői posztjából, amit egy testvérpár, Eve és Tess Kim örököltek meg, azonban már csak az előbbi (Greta Lee) él, aki próbálja megtalálni az úgynevezett „állandósági kódot”, amivel a digitális entitások a való világban is létezni tudnak 29 percnél tovább, ennyi ugyanis jelenleg az idő, amit itt tudnak tölteni, utána pixeleikre lebomlanak. A rivális cég, a Dillinger Systems vezetője az első rész Edwad Dillingerének (David Warner) unokája, Julian Dillinger (Evan Peters) kifejlesztett egy mindennél erősebb biztonsági programot/digitális katonát, Arest (Jared Leto), aki azonban továbbra is küzd a max 29 perces élettartammal. Így Aresszal megpróbálja elcsakliztatni Eve-től a közben megtalált kódot, a program azonban egyre furább és nem megmagyarázható dologgal szembesül önmagában, amiről gyanítja, hogy érzelmek lehetnek…

A történet tehát sok újdonságot nem hoz a Tron világába, talán csak azt az elkerülhetetlen mozzanatot, hogy ezúttal már nem feltétlenül az emberek, vagyis a felhasználók kerülnek a digitális világba, ahonnan ki valahogy kell jönniük (azért persze ilyet is kapunk), hanem a programok jönnek át emberi formában mihozzánk.

Persze a Tron-filmek sosem az összetett sztorijukról voltak híresek, hanem inkább a forradalmi vagy csak szimplán elképesztő látványvilágukról és a menő akcióikról. Ebben pedig az Ares sem mond csődöt. Bár Joachim Rønning nem olyan „látnoki” rendező, mint Joseph Kosinski, azért az ő Tron-menete is szolgál rengeteg szemcsemegével, a számítógépes és a való világ összemosása legalábbis temérdek új vizuális lehetőséget kínált, így pedig az akciókat is fel lehetett pörgetni, és talán kevésbé voltak annyira repetitívek (bár kevésbé kimunkáltak is), mint az Örökségben.

Az Ares és Eve közötti motoros üldözés például elképesztő, bizton ott lesz az év legjobb akciójelenetei között.

Ráadásul a forgatókönyvben sok-sok utalást kapunk a ’82-es eredetire, a klasszikus film rajongói bizonyosan elmorzsolnak majd itt-ott egy-két könnycseppet.

Egy Tron-filmnél ugyanakkor esszencizális hozzávaló az aláfestő zene, amit az Örökség esetében a Daft Punk rendesen kimaxolt anno, konkrétan a XXI. század egyik legjobb filmzenéjét tették le az asztalra. Ők már felolszlottak, így az Ares esetében nem voltak bevethetőek, ha azonban ők nem is, a Nine Inch Nails nagyon is elérhető volt, és kétségtelen, hogy a két Oscar-díjas (Social Network: A közösségi háló, Lelki ismeretek) Trent Reznor bandájáért kiáltott ez az anyag. Nem véletlenül. Rengeteget dob a NIN zenéje a filmélményen, s bár a Daft Punk zsenijét nem érik el, de így is kiváló „elektrock” muzsika szól a jelenetek alatt.

Ennél többet azonban hiába keresünk a filmben. A gondolatiság legalábbis felszínes, rengetegszer láttunk már öntudatdra ébredő robotot/AI-t, de visszamehetünk akár a Pinokkióig is, szóval ezúttal sincs új a terrabyte alatt. Emiatt nem is lesz túl emlékezetes darab a Tron: Ares, arra azonban mindenképp megfelel, hogy szűk két órára kizökkentsen a szürke hétköznapokból, és elrepítsen minket egy látványos, pörgös, áramkörös, pixeles, bites csodavilágba.


Link másolása
KÖVESS MINKET: