KULT
A Rovatból

Müller Péter Sziámi: Soha nem voltam semelyik politikai oldal papagája

A népszerű költő-énekes szerint a politikai csasztuskák nem költőhöz méltóak, nem tartja magát lázadónak, és kiderült, hogy az építészet is érdekli. Koncertekről, közéletről is beszélgettünk, no meg arról: mi a magyar?


A közelmúltban új albummal jelentkezett a Sziámi AndFriends. Ebből az alkalomból kérdeztük Müller Péter Sziámit.

– Régen, ha kijött egy album, hatalmas esemény volt. Ha megjelent a bakelit, vagy később a CD, az egy szertartás volt: elmentünk megvásárolni a boltba, vagy a koncerten, dedikáltattuk. Manapság a legtöbb esetben az album azt jelenti, hogy feltöltenek egy csomó dalt az internetre. Mennyire változott az, ahogy te mint alkotó gondolsz egy albumra?

– Az egészen biztos, hogy mostanában dalonként születnek meg a programok. Amikor összegyűlik valamennyi – nem is biztos, hogy csak annyi, amennyi egy albumhoz kell, de úgy érezzük, hogy közte van egy album – akkor kiadjuk.

Szerencsére a mi közönségünk valamiért még hajlamos megvenni fizikailag is.

Úgyhogy mi most is nyomtuk CD-t, ami már a március 1-jei, Gödör-koncerten is kapható lesz.

– Régen az igazán jó albumoknak volt egy íve, nem volt teljesen véletlen, hogy milyen sorrendben követték egymást a dalok. Most viszont lehet, hogy nem is abban a sorrendben játsszuk le őket, ahogy te megálmodtad. Mennyire figyelsz még arra, hogy a dalok kiadjanak valami kerek egészet?

– Én hiszek a szólás és a hallgatás szabadságában. Mindenki úgy hallgatja, ahogy akarja. De az előbb is erre próbáltam utalni: hogy ha felgyülemlenek a dalok, megnézzük Kirschner Péterrel, vannak-e köztük olyanok, amik összetartoznak, vagy olyan kontrasztok, amiknek egymás mellé kell kerülniük. A Gyere te bárki szerintem egy értelmezhető, kerek egész.

– Az album címadó dalán furcsa kettősséget érzek. A zene balkáni hangulatot ébresztő, vidám, de a szöveg meglehetősen keserű, kicsit mintha búcsúzás lenne. Vagy ezt csak én magyarázom bele?

– Ezt te. (nevet) Nekem ez nem búcsúzós hangulat, hanem arról szól, hogy megnyílik a világlélek. Amikor például az ember berúg, megmámorosodik valamitől, akkor azt mondja, hogy

nem azért fetrengek a sárban, mert egy részeg disznó vagyok – aminek szintén néha tud hangulata lenni –, hanem azért, mert sárból vétettem, és akkor mi ott egyek vagyunk.

Ez a központi motívuma. Nem az élettől való búcsúzás van benne. Egy kicsit az igen, hogy néha el kell búcsúzni emberektől, mert egy szerelem vagy egy barátság ellehetetlenül. Az benne van.

– A dal talán legkeserűbb sora így hangzik: „Üssetek még, régi barátok.”

– Erről beszélek. Az ember tudattalanul ír verset, és én előbb vagyok költő, mint rockénekes. Ihletett állapotba kerülsz, és írás közben nem mérlegelsz. Aztán a végén meg kell nézni, hogy helyükön vannak-e a szavak.

De ezt én is néztem, és azt hiszem, ebben a sorban visszaköszönt egy csalódottság, hogy meddig tud elmenni a kommentelők népe. Volt ilyen élményem mostanában, hogy sok-sok embert az mozgósított gyalázkodásra meg számonkérésre, hogy én miért állok szóba a másik oldalról emberekkel. Soha nem tartoztam semmilyen oldalhoz, nem voltam semmilyen politikai oldal papagája, mindig azt mondtam, amit éreztem. Ez pedig megrökönyödést okoz hol az egyik, hol a másik oldalon. Ezzel nem törődök, soha nem írok politikus dolgokat. Ha jön egy ihletett pillanat, akkor megszületik magától, de nem írok soha programverseket.

Azt is sokszor elmondtam, hogy aki megszólít, azzal szóba kell állni.

Aki kezet nyújt, azzal akkor is kezet kell rázni, ha nem ugyanazt gondoljátok. Ha adnak, fogadd el, ha ütnek, szaladj el.

Ez nem olyan rossz alapelv, más kérdés, hogy milyen következtetéseket vonsz le, mire jó ez, hogy megismered a másképp gondolkozó véleményét.

De születtek olyan szélsőséges megnyilvánulások, amikre már nem tudtam semlegesen reagálni, eltávolítottam azokat az embereket, akik rendíthetetlenül gonoszak és ostobák lettek – arra az adott pillanatra, mert mint tudjuk az emberek alapvetően jók.

– Azért izgalmas, amit mondasz, mert azt gondolom, hogy azon egyre kevesebb dalszerzők egyike vagy, akinek a szövegei nagyon is politikusak, csak nem pártpolitikai értelemben.

– Amikor a nyolcvanas években írtam a dalokat a Kontrollcsoporttal, az URH-val vagy a Sziámival, akkor az én fejemben soha nem motoszkált, hogy amit írok, az valami közéleti üzenet. A politika rohadtul nem érdekelt. Pontosan ismertem a természetét és azt gondoltam, hogy ez nem az én terepem. Ha az ember költő, akkor nem tartozhat semelyik politikai táborhoz. Én a költészetben vagyok tag.

Utólag azt vettem észre, hogy mindenki dicsér azért, mert bátorságot tanúsítottam. De erre az volt a válaszom, hogy köszönöm szépen, jól esik, meg az ember persze próbál vagány lenni és maradni. Viszont nagyon fontos, hogy az én megélésem szerint ezek nem közéleti, hanem közérzeti sorok.

Belőlem mindig az jön vissza, amiről az emberekkel beszélek, amiről olvasok.

Sosem az az elhatározás, hogy most írok egy csasztuskát, amiből amúgy egyre több van, és egyik gagyibb és trágárabb, mint a másik.

Ez az a híg szar, amiről ha ember azt gondolja magáról, hogy költő – márpedig én hároméves korom óta azt gondolom magamról, és csak a harmincas éveimben csöppentem bele a rock and rollba –, akkor nem engedheti meg magának.

– Ennek ellenére valahogy a szövegeid és a dalaid nagyon alkalmasak arra, hogy az ember azokon keresztül megélje bizonyos lázadásait, legyen az lázadás a szüleink ellen, vagy akár a rendszer ellen. Te ezek szerint valójában nem lázadsz?

– Látszólag nagyon egyszerű, de mégis nagyon bonyolult. Én egy abszolút szabadúszó, szabadon gondolkodó ember vagyok. Ez a lényege. De ez nem valami tökösség, hanem ilyen a természetem. El sem tudom képzelni, hogy ebben korlátozzanak.

Mostanában különösen bizarr dolog a szólásszabadságról, vagy annak hiányáról beszélni, mert 1994-ben megnyílt valami (az internet), ami aztán azóta rákosan elburjánzott, amit szólásszabadságnak, vagy szólásszabadosságnak hívhatunk. Ez az, amiről az előbb is beszéltem.

A kommentszekciók népe úgy gyakorolhatja a szólásszabadságot, ahogy akarja, és ahogy tudja: borzalmas helyesírással, hihetetlen tévedésekkel, gondolatszegénységgel.

Nem kérdés már, hogy amit az ember gondol, vagy ami az indulata, azt egyszerűen odaöntheti a freudi lélekhálóba, ami ma világhálónak hívnak, de ez mindig is létezett. Mindig is egy volt a világlélek.

Ha kimondod azt, amit érzel vagy amit gondolsz, akkor feltehetőleg helyből – legalábbis bizonyos részletekben, vonatkozásokban – szembe kerülsz a hatalommal, a fennálló renddel, attól függetlenül, hogy az micsoda. És ez a részemről semmiképp sem azért van, mert valamilyen eszme uszályába kerültem, vagy személyében utálok egy vezető személyiséget. Más kérdés, hogy valaki szimpatikus, valaki pedig nem. Ha ez lázadás, akkor lázadó vagyok.

– Nekem az albumról a kedvencem a Mi vagyunk a magyarok, amin Másik János és Petrik Ádám is közreműködik zenészként. Látszólag egy borzasztóan egyszerű ötlet, amire azt mondja az ember, „nekem ez miért nem jutott eszembe”, közben pedig nem is lehetne ennél jobban megragadni azt az abszurditást, ami ma Magyarországon zajlik. És számomra sokkal szimpatikusabb, kifejezőbb és sokrétűbb, mint a direkt megközelítések, mondjuk egy Majkáé.

– Nagyon jó kis alapszabály, amit kimondtál: ez a műfaj nem tűri a direktet, napi politizáslást. A lázadást természetesen igen, a vélemény kimondást annál inkább. Nekem a kedvenc szerzőim Cohen és Dylan, vagy Lennon, akiknek mindig volt társadalmi, közérzeti mondanivalójuk.

Ez persze nagyon könnyen át tud alakulni közéletivé, de az már nem az én üzenetem, hanem a felhasználói oldal. Bármire fel lehet használni egy dalt.

Számos tüntetésen énekelték különböző szerzeményeimet, amire nekem a világon semmi ráhatásom nincs már.

Ami a konkrét dalt illeti, annak a kiinduló pontja egy babitsi gondolat. Valahogy úgy hangzik – nem szó szerint –, hogy igenis érdemes kutatni azt, hogy mi a magyar. Minél többet tudjunk meg az eredetünkről, a kalandjainkról. De azt megkérdezni, hogy „te magyar vagy-e?”, vagy erőszakkal definiálni, hogy ki számíthat magyarnak, az nettó gonoszság és ostobaság, és tudjuk, meddig vezethet.

Én nyelvésznek készültem, és nagyon foglalkoztatott a nevek eredete. A magyar családneveknek van egy nagyon combos csoportja, ami más nemzeteknek a nevei. Magyar emberek, akiknek a magyarsága megkérdőjelezhetetlen, hiszen magyarul beszélnek, sokan közülük ismertek, letettek az asztalra valami elismerésre vagy felháborodásra méltót. Őket úgy hívják, hogy olasz, német, török, orosz, lengyel, cigány, vagy úgy, hogy görög. Tehát a magyar történelemnek azt a nagy vonulatát képviselik, amikor különböző nemzetiségű emberek hozzánk csapódtak, magyarrá lettek, és ők is magyarok. Mindannyian magyarok vagyunk, ezen a szinten ez nem kérdés.

– Mik az idei tervek, mikor lesz koncert?

– Nem akarom elkiabálni, de nagyon sűrű és szép évnek ígérkezik 2025. Most szombaton, március 1-jén lesz az első pesti koncertünk a Gödör Klubban. Ide nem hívtunk vendéget. Az új lemezről is játszunk néhány számot, de zömében azokat a kedvenceket adjuk elő, amiket muszáj lejátszani, ha nem akarjuk, hogy megverjenek.

Hagyomány nálunk, hogy mindig mindenhová viszünk magunkkal előzenekarnak egy tehetséges fiatal bandát. Ezúttal a Szelid zenekar tart velünk.

Fontos, hogy február 27-én, azaz csütörtökön 13 órától a Petőfi Rádióban lesz a Hajrá Magyarokban egy lemezbemutató beszélgetés és élő zenélés Mák Katával.

– Távlati tervek?

– Áprilisban lesz egy nagy koncert, ahol a Pink Floyd Projecttel játszunk az Erkelben. Jön a tavaszi klubturné, utána fesztiválszezon, sokfelé fogunk játszani. Az utolsó a Sziget Fesztivál lesz, ahol immár 30 éve mi adjuk a záró koncertet.

De én igazából máig szabadidőzenész vagyok. Főállásban egyébként színházat írok, fordítok, rendezek. Darabokat, darabokba dalokat. Most volt a bemutatója a Tolcsvay Lászlóval közös, Koldus és királyfiból készült musicalnek. Nagy Viktor rendezte, akivel régóta alkotói hármast alkotunk.

Pillanatokon belül, március 28-án lesz bemutatója A mágus című darabunknak. Sebestyén Áron írta, Szabó Máté rendezi, én a dalszövegeket követtem el.

Fordítok egy darabot, ami téli bemutató lesz a Magyar Színházban. Borzasztó nehéz és jó meló, de ezt még nem árulhatom el, micsoda. Összesen több mint tíz különböző darabomat játsszák különböző társulatok.

Egyik legközelebbi barátom volt Szakcsi-Lakatos Béla, nagyon sokat koncerteztük duóban itthon és külföldön. Sajnos Béla elment. Felhívott a zseniális fia, Szakcsi-Lakatos Róbert, komponált egy dalt az apja emlékére, és felkért, hogy írjak rá szöveget. Ezt most fejeztem be.

Gubik Petrával is folyamatosan dolgozom. Én írtam az első lemezét Szirtes Edina Mókussal.

Ezen kívül még két projekt van az életemben, amit fontosnak tartok bár nem ennyire populáris. Az egyik, hogy az elmúlt két-három évben több mint 130 magyar faluban jártunk a Romano Drommal zenéltünk, beszélgettünk, dalt írtunk a gyerekekkel. A legszegényebb magyar településekről van szó.

A másik egy építészeti projekt Bihari Ádám barátom vezetésével fiatal szakemberekkel, akik elkötelezettek a környezettudatos építészet mellett. A vályogházak szerelmese vagyok. Laktam is jó pár évig Zalában egy vályogházban. Meggyőződésünk, hogy ha Magyarország nagyon gazdag egyetlen nyersanyagban, ez az agyag.

Ami nagyon rosszul hasznosul, mert nem készítünk belőle terméket, a multik feldolgozzák és kiviszik, vagy elviszik, külföldön feldolgozzák és a készterméket visszahozzák magas árréssel eladni nekünk.

Pedig korszerű, környezetbarát és egészséges. Lehetne rá építeni.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Véresre kaparta a falat a 27 éves Soós Imre, mégis öngyilkosságnak zárták le a halálát
A Jászai Mari-díjas színészt 1957-ben feleségével együtt találták holtan egy budai lakásban, gázmérgezés végzett velük. A helyszíni nyomok és egy későbbi ügynöki jelentés azonban idegenkezűségre utalnak.


Egy 27 éves filmsztár, akit egy ország imádott, és akinek a nevét a cannes-i filmfesztivál után a nemzetközi sajtó is megjegyezte, holtan fekszik egy budai lakás teakonyhájában. A levegő sűrű a gáztól. A hivatalos közlemény szerint Soós Imre és felesége, dr. Perjési Hedvig 1957. június 20-án önkezével vetett véget életének. A kortársak és a későbbi nyomok azonban egy egészen más, sötétebb történetet mesélnek: a színész körmei véresek voltak, az ajtót, a küszöböt és a falat kaparta, mintha utolsó erejével is menekülni próbált volna. Ma, születésének 96. évfordulóján, február 12-én az ő pályája és máig lezáratlan tragédiája elevenedik fel.

Ki volt ez a fiatalember, aki ilyen rövid idő alatt a magyar filmtörténet kultikus alakjává vált?

Soós Imre 1930. február 12-én született Balmazújvároson. A legenda szerint a Szabad Nép hirdetésére jelentkezett a Színművészeti Főiskolára, ahol mezítláb, elementáris erővel szavalta Petőfit. Ezzel az ösztönös, mégis fegyelmezett játékkal, jellegzetes, fátyolos hangjával robbant be a köztudatba. Pályája üstökösként ívelt felfelé: 1952 és 1955 között a Debreceni Csokonai Színház, majd haláláig a budapesti Madách Színház tagja volt.

1954-ben, mindössze 24 évesen Jászai Mari-díjjal tüntették ki. Olyan klasszikus szerepekben bizonyított, mint Shakespeare Rómeója vagy Benedek a Sok hűhó semmiért-ből.

A filmvászon tette országosan ismertté. Olyan alkotásokban játszott, mint a Talpalatnyi föld, a Lúdas Matyi és a Liliomfi. A csúcsot és a nemzetközi áttörés lehetőségét Fábri Zoltán 1955-ös remekműve, a Körhinta hozta el. A filmben Törőcsik Marival alkotott párosa a magyar filmtörténet egyik legemlékezetesebb kettőse. A film ikonikus táncjelenete a felszabadulás és a szerelem szimbólumává vált.

A Körhintát 1956-ban a cannes-i filmfesztivál versenyprogramjába is beválogatták, ahol a fiatal francia kritikus, François Truffaut is lelkendezve írt róla. Törőcsik Mari évtizedekkel később egy rövid mondattal utalt a forgatáson szövődött különleges kapcsolatra: „…kicsit egymásba is szerettek.”

A sikerek mögött azonban egyre mélyülő belső vívódás húzódott. A Rákosi-korszak kultúrpolitikája ráerőltette a „paraszti hős” skatulyáját, amiből kétségbeesetten próbált kitörni. Az 1956-os forradalom utáni légkör, szerelme, Ferrari Violetta disszidálása és a szakmai mellőzöttség érzése idegösszeomláshoz vezettek.

A János Kórházban kezelték, itt ismerkedett meg a nála tíz évvel idősebb orvossal, dr. Perjési Hedviggel, akit hamarosan feleségül vett. Ez a kapcsolat pecsételte meg a sorsát.

A hivatalos verzió, amit a Népszabadság 1957. június 22-i száma is közölt, egyértelmű volt: „…holtan találták Soós Imre 27 éves színművészt és feleségét… a rendőri bizottság megállapította, hogy … világítógázzal öngyilkos lett.” A lakás belülről volt bezárva. Az Index által feltárt későbbi visszaemlékezések és dokumentumok azonban rémisztő részleteket tártak fel.

A helyszínen egy cédulát találtak, amelyen állítólag ez állt: „Anyu, ne bántsatok senkit, én vagyok a gyilkos.” A mondatot Perjési Hedvig testvére idézte fel. Egy, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában őrzött ügynöki jelentés még sötétebb képet fest a nőről, aki a jelentés szerint korábban már megpróbálta megölni előző vőlegényét.

„Már régen az öngyilkosság volt a mániája… Altatót fecskendezett vőlegényébe, de annak volt annyi ereje, hogy a kinyitott gázcsapot elzárja” – áll a dokumentumban.

A jelek arra utalnak, hogy a felesége beadott neki valamilyen szert, majd megnyitotta a gázcsapot. Soós Imre felébredhetett a kábultságból, és utolsó erejével próbált menekülni, de a bezárt ajtón már nem jutott ki. A gondos, teljes körű vizsgálat elmaradt, a halálesetet gyorsan lezárták kettős öngyilkosságként. Soós Imre sírja a Farkasréti temetőben található, a Nemzeti Sírkert részeként védelem alatt áll. Rövid, de annál fényesebb pályája, a Körhinta nemzetközi sikere és halálának máig tisztázatlan körülményei legendává tették.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Még nincs vége A Nagy Ő-nek: a finálé után kibeszélőműsor indul, Kiara Lord is visszatér
Az utolsó adás után a párkereső műsor főszereplői utoljára gyűlnek össze, hogy egymás szemébe mondják az igazságot. Kiderül az is, milyen kapcsolatban van a forgatások óta Stohl András a végső választottjával.


Péntek este véget ér A Nagy Ő legújabb évada, a nézők pedig végre megtudják, hogy a népszerű színész-műsorvezető, Stohl András kit választ: Kiara Lordot vagy Kiss Krisztát.

Az utolsó epizód után azonnal indul a kibeszélőműsor, amelyben a főszereplők együtt idézik fel a forgatások legemlékezetesebb pillanatait és a végső döntésig vezető utat.

A műsor lehetőséget ad arra is, hogy a párjelöltek és Stohl András egymás szemébe mondják az igazságot. A beszélgetéseket a realityhez hasonlóan Lékai-Kiss Ramóna vezeti majd, a nagy Ő mellett pedig Kiara, Kriszta, Böbe és Gina térnek vissza egy utolsó közös szereplésre.

Az előzetesből kiderül, hogy a hölgyek nem fognak finomkodni egymással. Böbe például elmondja, hogyan élte meg a sárga rózsás incidenst, és kiderül az is, hogy Kiara megsajnálta-e őt az ellopott randi miatt. A nézők arra is választ kapnak, mi lehetett volna András és Gina között, ha a szőkeség megnyílik a férfinak. Kiderül, melyik nővel kapcsolatban ismeri el Stohl András, hogy rengeteg hibát követett el vele szemben, és még csak észre sem vette, hogy hibázik.

A színész-műsorvezető azt is elárulja majd, milyen kapcsolatban van a forgatások óta a választottjával, akit a péntek esti fináléban fog megnevezni.

via Blikk


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Imádtad a Stranger Things-et? A Duffer Brothers most előjött egy új, nagyon nyugtalanító sorozattal
Új sorozatukban a menyasszonyt egyetlen, kegyetlen kérdés gyötri az oltár felé menet. A Netflix hátborzongató előzetese szerint a válasz egy rémálomba taszít. Mutatjuk a videót.


Volt már olyan borzalmas érzésed, hogy valami szörnyűség leselkedik rád a sarkon túl? Pontosan erről szól a Netflix legújabb, nyolcrészes horrorja, a Something Very Bad Is Going To Happen, magyarul valószínűleg a Nagyon rossz előérzetem van címmel megy majd, amelynek mind a 8 epizódja március 26-án érkezik. A főszerepben Camila Morrone és Adam DiMarco látható, a kreatív felügyeletet pedig a Stranger Things alkotói, a Duffer fivérek biztosítják – írta a LADbible.

A történet egy fiatal pár esküvője körül bonyolódik, ahol a menyasszony, Rachel egyre inkább retteg attól, hogy élete legrosszabb döntését készül meghozni.

A sorozatot a házasság Carrie-jeként és Rosemary gyermekeként emlegetik, ami egy fokozódó paranoiára épülő pszichológiai horrort ígér. Az első, egyperces előzetes ezt a nyomasztó hangulatot erősíti: miközben a menyasszony az oltár felé vonul, a képeket nyugtalanító látomások, torz, vészjósló mosolyok és különböző szereplők ismételt bocsánatkérései szakítják meg. A feszültség a csúcspontjára ér, amikor egy hang felteszi a kérdést: „Biztos vagy benne, hogy ő az igazi?”.

A sorozat mögött Haley Z. Boston áll alkotóként, a rendezői székben pedig a Baby Reindeer egyik rendezője, Weronika Tofilska mellett Axelle Carolyn és Lisa Brühlmann is helyet foglalt.

„Imádom a horrort. Teljesen természetes közeg számomra: így dolgozom fel a saját érzelmeimet, érzéseimet, és így értem meg a világot is.” – nyilatkozta Boston a Netflix Tudum nevű magazinjának. Hozzátette, a horror szerinte lehetővé teszi a tabunak számító érzések felfedezését.

„Szerintem a horror lehetőséget ad arra, hogy tabunak számító érzéseket is megvizsgáljunk, és ezeknek a félelmeknek valódi formát, igazi súlyt adjunk.”

Az alkotó azt is elárulta, hogy az ihletet egy gyerekkori beszélgetés adta az anyjával. „Amikor gyerek voltam, anyukám azt mondta nekem: „Csak arra kell figyelned, hogy ne a rossz emberhez menj feleségül”

– mondta, majd elárulta: „A sorozat arról a félelemről szól, hogy az ember a rossz emberhez megy”

A rettegő menyasszonyt Camila Morrone, vőlegényét pedig Adam DiMarco alakítja. A szereplőgárdában olyan nevek is feltűnnek, mint Jennifer Jason Leigh, Ted Levine, Jeff Wilbusch, Karla Crome és Gus Birney. A közönség első reakciói alapján nagy az érdeklődés.

„A cím és a főszereplők korábbi munkái alapján egy hangulatos, pszichológiai thrillerre vagy egy sötét presztízsdrámára számítok” – írta egy kommentelő.

„Ennek az előzetesnek komoly esküvői horror energiája van. Nézni fogom” – fogalmazott egy másik, míg egy harmadik hozzátette: „Na, ez valami izgalmas és borzongató. Alig várom, hogy lássam.”

A gyártásért a Duffer fivérek cége, az Upside Down Pictures felelt, a Baby Reindeer-ből ismert Weronika Tofilska pedig a nyolc epizódból négyet rendezett. Aki kíváncsi, jelölje be a naptárában március 26-át – ez az esküvő garantáltan nem a boldog befejezésről fog szólni.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Daenerys Targaryen Mácsai Pállal kémkedik a Budapesten forgatott Poniesban – Hetvenes évek, összeesküvések, átverések, magyar színészek
Emilia Clarke és Haley Lu Richardson számunkra ismerős utcákon és tereken próbálják kinyomozni, kik és miért ölték meg CIA-s férjeiket.


Susanna Fogel író-rendező-producer főként női történetekkel, nőkről szóló, a nőket különféle, sokszor férfiak helyébe helyező sztorikkal pakolta tele a filmográfiáját. Hozzá kapcsolódik például A légikísérő és az Anne Frank bújtatója című sorozatok, az Éretlenségi című vígjáték forgatókönyve, vagy a Magyarországon forgatott, 2018-as A kém, aki dobott engem, amit egyúttal meg is rendezett. S úgy tűnik, megtetszett neki a kémtéma, sőt, kis hazánk is, ugyanis ezúttal újra ötvözte a kettőt. Ismét Budapestre utazott a stábjával, hogy leforgassa az íróként, producerként, rendezőként és kreátorként is jegyzett Ponies című hidegháborús dráma-thrillersorozatot (nálunk a SkyShowtime-on látható). S bár eddigi darabjai főként a nevettetés nemes céljával készültek, ezúttal Fogel komolyabb vizekre evezett, bár a humort így sem tudta teljesen mellőzni, úgy tűnik, az már mindig a lényének része marad. És ez jól is van így.

A Poniesban rengeteg budapesti helyszínt ismerhetünk fel, bár csodaszép fővárosunk ezúttal sem önmagát alakítja: mint oly sokszor, most is Moszkvának álcázza magát.

1977-ben járunk. Két „PONI”, azaz „person of no interest” (a hírszerzés nyelvén „érdektelen személy”) névtelenül dolgozik titkárnőként az amerikai nagykövetségen. Egészen addig, amíg férjeiket (John Mcmillan, Louis Boyer) rejtélyes körülmények között meggyilkolják, a két nő pedig úgy dönt, kiderítik, mi történt a párjaikkal, és beállnak CIA-ügynöknek. Bea (Emilia Clarke) egy komoly, túlképzett, szovjet bevándorlók oroszul is beszélő gyermeke. Társa, Twila (Haley Lu Richardson) pedig egy kisvárosi lány, aki ugyanolyan nyers, mint amennyire félelem nélküli. Együtt dolgoznak azon, hogy feltárjanak egy szerteágazó hidegháborús összeesküvést, és megoldják azt a rejtélyt, amely miatt özvegyek lettek.

A Poniesban tehát Susanna Fogel folytatja hagyományát, és érdekfeszítően mesél két nőről, akik egy abszolúte férfiak uralta világban (nem elég a kémes terep, a nőket lenéző tematikára még a korszak is rátesz egy lapáttal) kénytelenek boldogulni beépített ügynökökként, noha semmiféle ilyen képzésük nem volt korábban. Titkárnők voltak és feleségek. Viszont mindketten eszesek, elszántak és bátrak, mindez pedig már elég is ahhoz, hogy a KGB elleni életveszélyes játszmába kezdjenek, ráadásul szovjet felségterületen. Gyorsan be is indulnak az események, amikor felbukkan egy kegyetlen KGB-ügynök, Andrej (Artjom Gilz), és randevúra hívja Beát…

A Ponies alaphangon egy szórakoztató, fordulatos, időnként könnyed, máskor pedig meglepően erőszakos és komor kémjátszma. Nekünk, magyaroknak mégis sokkal emlékezetesebb és érdekesebb néznivaló lesz, természetesen a hazai vonatkozásoknak köszönhetően.

Valószínűleg kétszer kell majd megnéznünk az epizódokat, hiszen az első megtekintés minden bizonnyal azzal fog telni (a budapestieknek legalábbis feltétlenül), hogy próbáljuk felismerni vagy kideríteni, melyik külső jelenetet a főváros melyik pontján rögzítettek, mely idegen városelemeket tettek be az utómunka során CGI-jal a magyar látképbe (Kreml, sztálinkák stb.), s egyáltalán melyik utcát vagy teret látjuk épp? Így viszont lemaradunk a pergő párbeszédekről és a szereplők közti dinamikákról. Saját tapasztalat, újra kell nézni majd ezt-azt, higgyétek el!

Mivel itthon forgott, az is elkerülhetetlen volt, hogy feltűnjenek benne kiváló magyar színészek is, jöhet tehát az arcfelismerős játék is! A legnagyobb szerepeket Walters Lili (Senki szigete, Egynyári kaland, Drakulics elvtárs, Űrpiknik, Apatigris) és Mácsai Pál (Hanussen, Torzók, A temetetlen halott, Rokonok, Testről és lélekről, Terápia, A besúgó) kapták az összesen nyolc részt számláló Poniesban: előbbi a fiatal, szovjet piaci árust, Ivannát, utóbbi a kémkiképző Emile-t alakítja. Rajtuk kívül pedig olyan hazai arcokat lehet még felismerni kisebb szerepekben, mint Törőcsik Franciska (ő manapság sehonnan sem hiányozhat), Trokán Nóra, Fehér Panna, Ferencz Attila, Bartos Ágnes, Karácsonyi Zoltán, Holl Zsuzsanna, Schmidt Sára, Mészáros Piroska, Szóka Roland vagy Törköly Levente.

Mácsai és Walters egyébként nagyot is játszanak, abszolút egyenrangúak a nemzetközi sztárokkal és a főszereplőkkel. Emilia Clarke (Trónok harca, Solo: Egy Star Wars történet, Mielőtt megismertelek, Múlt karácsony, Titkos invázió) és Haley Lu Richardson (A Fehér Lótusz, Egy magányos tinédzser, Széttörve, Két lépés távolság, Nemterhes) egyébként emlékezetes páros, nyilván a karakterek, Bea és Twila elütő személyiségjegyei miatt is, jól kiegészítik egymást. Az egyik a laza, nagydumás és jól improvizáló, a másik a megfontolt, konszolidált és eltökélt.

Abban viszont megegyeznek, hogy mindkettejük számára új ez a kémesdi, így eleinte meg vannak rettenve, de szívesen vesznek részt benne eddigi életük után, amelyet főként a sarokban töltöttek. Így örömmel lépnek most az előtérbe, és veszik kezükbe az események irányítását.

A Ponies nem találja fel a spanyolviaszt, és nem is rukkol elő igazán forradalmi dolgokkal, de erős alapokról indul, amikből érdekes és izgalmas sztoriszálakat fejt ki. Igazából szinte ugyanaz a helyzet itt is, mint Susanna Fogel korábbi filmjében, A kém, aki dobott engemben Mila Kunisszal és Kate McKinnonnal, csak most a hetvenes években járunk, komolyabb az atmoszféra, és nagyobbak a tétek. S persze a színvonal is megugrott a pozitív irányba.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk