Magasról köpnek mindenkire, aki vár tőlük bármit is – megjelent a Turnstile új lemeze, minden számhoz készült egy klip is
Mindannyian ismerünk a popzenében olyan korszakos alkotásokat, ahol éreztük: itt most valami történik. Ahogy a heavy metal összefonódik a Black Sabbath névvel, vagy a pop punkkal a Blink 182, úgy kötöttük össze tavaly az eszetlen bulizást, a “bratséget” Charli XCX-szel. Új érák érkeznek, soha nem látott sebességgel, ahol várjuk a megváltót. De aztán, mikor ideér, nem történik semmi.
Ilyenkor felmerül a kérdés, hogy kinek a dolga ez, kinek a dolga megtippelni, hogy kié lesz a következő nyár, merre mocorgunk legközelebb, mi az, amiről úgy beszélünk majd, hogy “én ott voltam, amikor iksz meg ipszilon éppen óriássá vált”.
Látható, tetten is érhető számokban, az előző pár évben erősen szivárog vissza a gitárnehéz zene a köztudatba, a popkultúrába. Elég csak belegondolni, amikor Jimmy Kimmel műsorát ezrek jelentették fel a Knocked Loose fellépése miatt, mert az túl ijesztő volt az átlagfogyasztónak, ilyen és ehhez hasonló jelek már vannak, hogy ez a műfaj újult erővel létezget a burkoltabb köztudatban. Viszont egy óriási üres piacról beszélünk, ahol a naggyá válás most sosem volt ennyire könnyű, mint a következő pár évben: egyszerűen ki kell mondani, hogy kell valaki, akit “újra isteníthetünk”. Lehet, hogy a korábbi munkáik is már valamekkora zsongást jelentettek, de a berobbanás mellett egy igazán nagy tömeg melléjük állhat.
A Turnstile a hardcore-punk világában valahol egy minden irányban kommercializáltabb outsider volt, hiszen ha ezzel a műfajjal kapcsolatban szorosan összefűzzük azt, hogy szinte kötelező a szociális kitekintés a szövegekben, a politikai megnyilvánulások sorozata, akár a Black Flagből kiindulva, talán nem tévedés a Bad Religiont is idesorolni, mindaddig a Turnstile-nál semmi ilyen nincsen. Egyszerűen teljesen másról szól ez az egész, miközben az energia, a lázadás és szintén hasonló klisék, amiket itt is kötelező lenne elpuffogtatni, valóban ott vannak.
A valódi lázadás a Turnstile esetében ott történik, hogy magasról köpnek mindenkire, aki vár tőlük bármit is. Többször is megfogalmazták interjúkban, hogy rémesen kellemetlen nekik az, amikor a rajongók skatulyákba helyezik őket, és erre egyébként valahogy ott az elfelejtett példa, amikor a BADBADNOTGOOD nevű jazz-formációval kiadtak egy rettenetesen fura, 3 dalos kis projektet.
Na de, gyors visszatekintés Charlihoz, a Brat Summert lezáró Coachella-fellépésén, áprilisban, a kivetítőn ő is megtippelte, hogy kinek, vagy kiknek a nyara lehet 2025, ahol magának a Turnstile-nak a neve is felmerült. Ez már önmagában furcsa, hogy hardcore bandák vannak megnevezve egy popikon koncertjén.
Aztán jött az igazi középső ujj a rajongóknak, meg az újságíróknak: egy klipként hozták ki a Seein Stars-t, illetve a Birds nevű dalt. Míg az előbbi valahol egy 80-as, 90-es évekbeli diszkóba repít minket, de annyira, hogy a kommentszekció már a Police-t meg a Duran Durant emlegeti, addig az utóbbi valóban elhozza az igazi arcletépést. A Birds egyszerre hangzik tökéletesen önazonosnak, miközben simán bele lehet hallani a No Doubt - Hella Goodot, de még a Jönnek a férgeket is.
A mindenképpen fura párosítások pedig a hétvégén megjelent lemeznél is ugyanígy maradtak. Egyszerre találunk az albumon igazi sújtásriffeket, na meg olyan másfél-két-három perces kiállásokat agyig effektelt szintikkel, hogy hirtelen azt sem tudja az ember, mit kezdjen magával. Valójában ez a lemez sokkal nagyobb akar lenni annál, mint egy jó lemez. Valószínűleg ezt bizonyítja az is, hogy minden számhoz készült egy klip is, amit válogatásban, pontos sorrendben, MOZIKBAN játszanak Amerika-szerte. Valahol túl művészi, valahol semennyire sem az.
Arról is beszélni kell, hogy az esztétikumot, a külsőségeket, a pasztellszínű színes hátteret és a tökéletesre mesterkélt klipeket sem szokhatta meg ilyen műfajban senki korábban. A Turnstile az nem egy zenekar, hanem egy hangulat, egy Pinterest board, ahova innen-onnan beszúrhatjuk a saját kis életünk kockáit. Ez a fajta szabadság már-már ijesztő is lehet egy átlaghallgató számára.
Talán valahol ez az igazi felfogása annak, hogy “bármit megtehetek”, és talán valahol ez az igazi punk, ahol a zenei szabadságban minden megtörténhet, és ez rengeteg embert zavarni, frusztrálni fog. De ez is mutatja azt, hogy létezik már a punk-hardcore-konzervativizmus, létezik az, hogy már az új dolgokra új közönség is szükségeltetik. A popzenében ez nyilvánvalóan könnyebb, ám a gitárzenében, ahol a mai napig 20-30 éves sikerlemezekkel operáló előadók a főfellépők, ez kettővel bonyolultabb helyzetet eredményez.
Márpedig a Turnstile valahol még így is visszafogja magát, mert nem a zúzásról szól, hanem visszatérés az elektronikus zene és a punkzene gyökereihez, az üzenethez, a belső frusztrációkhoz, és ahhoz, hogy “nem kell mindennek úgy lennie, ahogy várják”. Ha templomi orgonával, akkor azzal, ha színpadról-közönségbe-szaltózós riffekkel, akkor azzal. Talán ilyen lehetett egy olyan megváltó eljövetele, akit annyira nem értenek, hogy emiatt a megváltás is elnapolódik.
Hozzánk legközelebb már Bécsben, a 4500 fős Gasometerben lesznek a jövő héten. A hardcore-ban a hangsúly eleve nem a zenén, hanem a közösségépítésen alapul, és úgy tűnik, ez a fajta építkezés tovább folytatódik majd a Never Enough-hal. Emiatt viszont ki kell mondani: a Turnstile Summer sem egy egynyári kalandnak ígérkezik.
