Látványos road-trip, hiányérzettel – Pókember: Idegenben kritika
Nem lehet pontosan megmondani, mitől volt olyan könnyed és szerethető a 2017-es Spiderman-mozi, a Hazatérés. A casting tökéletes volt, a rendező a klasszikus John Hughes-mozik stílusában tett le egy szuperhős-történetet. Talán a Sony hatása volt, nem mertek annyira bátran hozzányúlni a Marvel-licenszhez, félve a Disney haragjától, ezért egy sokkal kisebb, személyesebb történetet vittek vászonra.
A folytatásban viszont láthatóan felszabadultak és beleadtak apait-anyait.
Egy látványos „road trip” lett a második részből, amely néha már több CGI-t használ, mint a Végtelen háború.
A történet szerint Peter Parkert (Tom Holland) és osztálya tanulmányi kirándulásra indul Európát átszelve. Peter nagyon örül a lehetőségnek, hogy végre kicsit pihenhet, megszabadulhat egy kevés időre a vállát nyomó felelősségtől és a világ megmentésétől. Képbe kerül a szerelem MJ (Zendaya) személyében, aki az előző részben még csak vicces mellékszereplő volt, itt már Peter romantikus álmai megtestesítőjeként szerepel.
Az idillt természetesen megzavarják a gonosz erők, jelen esetben az Elementálok a kirándulás első állomásán, Velencében. A négy alapelemből álló óriási szörnyű pusztítógépek egyike majdnem lerombolja a várost.
Ekkor lép közbe Mysterio (Jake Gylenhaal), akivelközösen szállnak szembe ezekkel a rettenetes lényekkel.
Ennél többet nem szeretnék elárulni a sztoriról, legyen elég annyi, hogy még eljutunk Prágába, Londonba, sőt egy kis holland faluba is, miközben Peter és Myserio megpróbálják megállítani az Elementálokat.
Az alkotók fordulatos történetet próbáltak vászonra vinni, ez többé-kevésbé sikerült is, bár itt is van egy nagy csavar, amire aki kicsit is képregényrajongó, rögtön rájön, hiszen nem rejtették túlzottan véka alá. Mindenesetre ez a nagy csavar, illetve
a bonyodalom tárgya, egy kicsit a Vasember 3-ra emlékeztetett.
Egyébként teljesen vállalható a történet, kimondottan jó szereplőkkel, jól rendezve. Jon Watts ismételten remekül bánik a karakterekkel, a látvány hozza a 2019-es szintet. Kimondottan jó a film 3D-érzete, pedig jómagam nem vagyok a technológia rajongója.
Tom Holland szuper Pókember, remek Peter Parker, továbbra is szórakoztató minden megmozdulása, Zendaya imádni váló furcsaság, Jake Gyllenhaal látszólag nagyon élvezi Mysterio karakterét, bár ismerve a tehetségét, ez egyáltalán nem volt számára egy megerőltető szerep. Minden a helyén van: minden jó, vagy megfelelő, esetleg iparos munka, de semmi sem kiemelkedő,
hiszen ezúttal sajnos nincs jelen egy Michael Keaton, mint az előző rész Keselyűje.
A film megpróbálja emelni a téteket Pókember világában, de emiatt elvesztette azt, ami miatt a Hazatérés különlegesebb volt, és amivel valamennyire kilógott a tucat Marvel mozikból. Nem volt ideje a karaktereknek kibontakozni, nem volt elég közös jelenetük. Pókember túl sokat akciózik, pedig a mozi rettentően vicces. Olyannyira, hogy inkább mondanám vígjátéknak, mint szuperhősfilmnek. A finálé harcjelenetét a bajba jutott osztálytársak még csak-csak feldobják, de a film nem menekülhet meg az arc nélküli tucatpusztítás vádja alól, ami majdnem minden Marvel-film rákfenéje. A Bosszúállók minden része, A Galaxis őrzői 1 és 2 stb. - mindegyikük vége az, hogy hőseink egy hatalmas, arc nélküli CGI „massza” ellen harcolnak és ez egy Thanos után így már gyengécske.
Fura hogy az idővel kell példálóznom: nem volt erre-meg-arra idő, miközben a játékidő 130 perc. Mégis, ez sem volt ahhoz elég, hogy időnként ne nézzünk az óránkra.
Szép volt, jó volt, de valami különlegesebbet vártam,
bár talán túl magasak voltak az elvárásaim. Nem nevezném bukásnak a végeredményt, de enyhe csalódásként éltem meg. Már értem azokat a képregény-rajongókat, akik csalódtak a Vasember 3-ban. Hasonlóan érzem magam én is Mysterio kapcsán, olyan ígéretesen indult: lehetett volna valami teljesen más, ám amit kaptunk, az csak egynek elmegy.