Heringfing tartotta rettegésben 15 éven keresztül a svéd haditengerészetet
A rejtély megoldására egy tudóscsapatot kértek fel: a Dél-Dániai Egyetem professzorát, Magnus Wahlberget és társait. A tudósokat a stockholmi haditengerészeti bázisba vitték, ők voltak az első civilek, akik hallhatták a titokzatos hangokat, amiket a szenzorok rögzítettek.
Wahlbergék már az első hallgatáskor azt mondták, hogy nem tengeralattjáró propellerétől származnak a hangok, sokkal inkább ahhoz hasonlították, mint amikor a szalonna serceg a serpenyőben. Az azonban meglehetősen valószínűtlen volt, hogy a szovjetek a svédek bosszantására éveken át szalonnát sütöttek a víz alatt, így tovább kellett kutakodniuk. Ekkor lelték meg a megfejtést, amire valószínűleg senki sem gyanakodott:
a hangot és buborékokat a heringek szellentése okozta.
Wahlbergék - akiket felfedezésükért a Bolond-Nobelnek is becézett IgNobel-díjjal tüntettek ki 2004-ben a Harvardon - azt figyelték meg, hogy a heringek végbélnyílásából gáz távozik, amely nem az emésztésük során szabadul fel, hanem az úszóhólyagjukból ered, amely a tápcsatornával van összekötve. Arra is rájöttek, hogy a heringek mindezt kommunikációs céllal használják, így tudnak a hatalmas halrajok szinkronban mozogni. Wahlberg be is bizonyította ezt a haditengerészetnek: vett egy heringet, nyomást gyakorolt a testére, hogy az úszóhólyag hangot adjon, és láss csodát: pontosan olyan volt, amilyet a felvételeken hallottak.
A jó hír tehát az volt, hogy valójában nem volt semmilyen nukleáris fenyegetés a mélyben, a rossz viszont az, hogy több mint tizenöt éven keresztül rengeteg pénzt ölt bele a svéd kormány a megfigyelésbe, hogy aztán végül kiderüljön: amit hosszú évekig szovjet tengeralattjáróknak véltek, valójában csak a szellentő heringek voltak.