Guns N’ Roses a Puskásban: egy őszinte, élvezetes, rettenetesen hosszú, de felejthetetlen koncert volt
Meghaltak, újjászülettek, még egyszer meghaltak, de jó nekik így. Mi pedig élvezzük. Megnéztük a Guns N’ Rosest a Puskásban és
A Public Enemy (előzenekar) koncertjének kezdőhangjaira léptem be az arénába és alig hittem a szememnek. Megszoktam a Puskásban, hogy tömött sorok várnak mindenhol. Kétszer lemegy a koncert, mire szerez az ember egy korsó sört, a boltból pedig azonnal elfogynak a legmenőbb pólók. Ennek ellenére azonnal sorra kerültem mindenhol. Nagyjából negyedház volt a koncert hivatalos kezdete előtt egy órával, de a Public Enemy így is hozta a maximumot, alaposan feltüzelte a „koránkelőket”.
Fél nyolc, 30 fok, közel 60 ezer ember. A felvezető videó után megjelent a zenekar és Slash elkezdte játszani a Welcome To The Jungle ikonikus témáját. Teljes erőbedobással robbant be a zenekar a színpadra, a közönség eufória-közeli állapotba került, de már itt is lehetett érezni, hogy baj lesz. Lett is. A hangosítás sajnos kritikán aluli volt, ennyi hibát egy humán tagozatos diák kémia dolgozatában sem találni. A zenekar hiába adott bele apait-anyait, esélyük sem volt arra, hogy világmegváltó produkciót nyújtsanak. Pedig mindent megtettek ennek érdekében.
1992-ben Axl elénekelte a Tavaszi szél vizet áraszt című népdalt, amivel azonnal belopta magát a publikum szívébe. Most, több mint 30 évvel később megint kiemelt szerepet kapott Magyarország a rockzenekar turnéján.
A Guns N’ Roses híres arról, hogy folyamatosan változtatja a dallistát, amit esténként előadnak, de nálunk ezt különösen komolyan vették. Természetesen megszólaltak a hatalmas slágerek, mint a Sweet Child o' Mine, a Paradise City, a November Rain és a Knocking on Heaven’s Door, de mellettük olyan dalokat is elővettek, amiket ritkábban hall a közönség. Az este folyamán két olyan dalt is eljátszottak, amit az idei turnén eddig egyszer sem. Az egyik a korai időkből származó Shadow of Your Love, a másik a legutóbbi lemezen szereplő There Was a Time. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy osztatlan sikert arattak, de az igazi Guns-fanoknak ez igazi csemegeként szolgált. Nem beszélve a Locomotive című dalról, amit korábban csak egyszer játszottak a jelenlegi turnén, mégpedig május 17-én Mumbaiban.
A showelemeket nem vitték túlzásba, ledfalakon kívül semmi mást nem használtak. Ez a fajta egyszerűség a ruházatukban is megmutatkozott. Axl Rose egy fekete pólót viselt, míg Slash és Duff feliratos pólót. A közönség jó része a skizofrénia tüneteit produkálta. Egyik pillanatban (amikor épp sláger szólt) teli torokból énekelt, önmagából kifordulva, elérzékenyülve szédelgett, amikor azonban olyan dal következett, amit ne adj isten, nem ismert, unottan, másokkal beszélgetve, közömbösen fogadott.
Ha már kritizáljuk a produkciót, tegyük alaposan.
Mi ebből bőven kaptunk, ugyanis a rajongók által is vegyesen fogadott Chinese Democracy albumról öt dalt is eljátszottak, valamint műsorra került az Absurd, a Perhaps és a The General, amiket kevesen ismertek, így elindult a nép a sörcsapok felé.
Ez egyszerre pozitívum és negatívum, ugyanis ebből is látszik, hogy nem egy hakniról van szó, nem ugyanazt a 15 dalt játsszák estéről estére teljesen lélektelenül, hanem mindig variálnak, ezzel is színesítve a műsort. Azt a műsort, ami sajnos elveszett abban a rettenetes hangkavalkádban, aminek szem és fültanúi lehettünk a Puskás Arénában. Nem ez az első eset, hogy szó éri a ház elejét a Puskásnál, ugyanis a Red Hot Chili Peppers koncert után is tömegesen háborodtak fel a rajongók, de a legutóbbi, 2023-as Guns N’ Roses buli sem volt egy leányálom hangosítás terén. A mostani azonban még azt is alul múlta. Axl Rose hangja bizonyos lágékban átszakította a plafont hangerőben, míg bizonyos hangmagasságokban egyáltalán nem lehetett hallani. Ugyanez igaz a gitárokra, a basszusgitárra és a billentyűkre. Nagy kár, hiszen Slash és Duff legalább annyira fontosak, mint Axl Rose.
Na és ha már a zenekar! Nagyon jót tett a bandának a doboscsere, ugyanis a Frank Ferrer helyére érkezett Isaac Carpenter végre olyan lendülettel, érzéssel és profizmussal üti meg a dobot, hogy megelevenedik a rock and roll igazi fénykora. Duff McKaganről sajnos a mai napon nem lehet nyilatkozni, ugyanis, hallhatatlanként működött. Slash azonban olyan volt, mint a magyar népmese: hol volt, hol nem volt. Ugyan alkalmanként kiesik a ritmusból a göndör hajú, cilinderes fenegyerek, de valahogy az a feeling, amit játszi-könnyedséggel közvetít, mindenkihez eljut.
Összességében egy őszinte, élvezetes, rettenetesen hosszú, de felejthetetlen koncertről beszélhetünk.
Természetesen már nem úgy szólnak a dalok, mint a '90-es években, de Axl Rose önmagát meghazudtoló frissességgel szántotta fel a színpadot. Slash és Duff egész este a hátán cipelte a produkciót, nem beszélve Richard Fortusról, aki egy hihetetlenül technikás fazon és a csapat méltán kiemelt ritmusgitárosa.
Három és fél óra sok, de végül azt éreztem, hogy a Guns N’ Rosesból még ez is kevés. Ha lehetne, minden évben megnéznénk! És mivel mostanában gyakran koncerteznek nálunk és a környéken, lassan nem lesz olyan daluk, amit ne hallottunk volna tőlük élőben.
