Egy 102 éves asszony életbölcsességei a koronavírustól rettegőknek
Az emberek a nyugati parton kerestek munkát, elsősorban hajóépítésnél, még tanárok is alig maradtak. Az élelmiszert jegyre adták, a boltok polcai üresek voltak. „Bár mi kimehettünk, de ugyanúgy féltünk, nem tudtuk, hogy mit hoz a holnap” – emlékezik a 102 éves asszony. Végül egy évvel később keltek egybe, de semmi fém- vagy textilajándékot nem kaptak, mert ezek az anyagok mind a hadseregnek mentek. Lucille-t végül a haditengerészet Chicago környéki kiképző központjába vezényelték irodai munkára, míg a tüzértiszt Floyd 17 hónapig távol volt tőle.
Szerencsések voltak, mert sem családtagjukat, sem közeli barátaikat nem vesztették el a háborúban. Távollétükben szenvedélyes szerelmi vallomásokkal tartották egymásban a lelket.
Végül Floydot 1945. december 20-án leszerelték, és a karácsonyt már együtt tölthették kislányukkal, Jane-nel. Később közös könyvet is írtak, amelynek az Első 100 évem (My First 100 Years) címet adták. Floyd nyolc évvel ezelőtt halt meg, 104 éves korában, és Lucille, akivel 69 évig voltak házasok, szintén megérte az egy évszázadot.
Lucille Ellson, aki korához képest remek fizikai formában van, alig szed gyógyszert és minden segítség nélkül közlekedik, azt tanácsolja azoknak, akiknek az életét felborította a koronavírus, hogy ne idegesítsék magukat hosszú távú tervekkel, mert nem rajtuk múlik, hogy sikerül-e azokat véghez vinni. Ő már régóta minden reggel készít egy listát, hogy mit kell aznap csinálnia és ehhez azóta is ragaszkodik. Amióta kitört a járvány, ugyanígy megvan a napi rutinja: videóbeszélgetéseket folytat gyerekeivel, unokáival, dédunokáival, aztán süt és főz a szomszédban lakó fiának, de csak a háza teraszára teszi le, hogy meg ne szegje a karantént. Fennmaradó idejében pedig iratait, emlékeit rendezgeti.
És továbbadja az élet legnagyobb tanulságát: egyszer minden elmúlik.
