Az együttműködés a kulcsa egy ország sikerességének – beszélgetés Boros Tamással és Filippov Gáborral, az Egyensúly Intézet vezetőivel
Milyen jövőkép lebeg a magyarok előtt a következő évtizedekre? Mit tehetünk azért, hogy ne azt keressük, ami szemben állít, hanem azt, amivel közösen tehetünk országunkért? Fel tudunk-e zárkózni és hogyan a fejlett világ élvonalába? E kérdésekre keresi a választ az Egyensúly Intézet. Boros Tamás politikai elemzővel, az Intézet társalapító igazgatójával és Filippov Gábor történész-politológussal, az intézet kutatás-vezetőjével beszélgettünk. Ők szerkesztették a Magyarország 2030 – jövőkép a magyaroknak című kötetet.
– Hogyan született meg az Egyensúly Intézet gondolata?
Boros Tamás: Jó pár éve elindult az ötletelés Kozák Ákossal, aki a GfK Hungária piackutató cégnek volt a vezérigazgatója, és Závecz Tiborral, a ZRI Závecz Research közvélemény-kutató intézet vezetőjével. Megállapítottuk, hogy égetően hiányzik Magyarországon a közbeszédből az a típusú megközelítés, ami nem a jelen kritikájával, hanem kizárólagosan Magyarország jövőjével foglalkozik. Más országokban az ilyen agytrösztök a mindennapi élet megszokott szereplői: politikai javaslatokat adnak, víziókat vázolnak, párbeszédet folytatnak a döntéshozókkal, hatnak a jövővel kapcsolatos közgondolkodásra. Ezt a hiányt szeretnénk betölteni, hogy többet beszéljünk arról, hogy milyen országot szeretnénk és hogy ehhez milyen lépésekre van szükség. Az a célunk, hogy a politikai, üzleti döntéshozók körében az egész kérdésnek nagyobb tere legyen.
Boros Tamás
– Munkatársaik névsorából kitűnik, hogy az élet szinte minden területének, a politikának, a gazdaságnak, a környezetvédelemnek, az egészségügynek megvannak a maga szakértői, és többségük a fiatalabb, 30-40 év közöttiek nemzedékéhez tartozik.
– Fontosnak tartottuk, hogy mind szakmai, mind értékrendbeli értelemben nagyon heterogén társaság jöjjön össze. Úgy gondoljuk, hogy innováció akkor születik, amikor különböző hátterű, de egymásra nyitott embereket tudunk egy közös csapatba bevonni és vitára ösztönözni. Ezekből a vitákból született meg a Magyarország 2030 című könyvünk. Ezek a munkatársak napi szinten, teljes munkaidőben velünk dolgoznak. Nem informális műhelyként, hanem professzionális szervezetként működünk, amely valóban hosszú évtizedekre tervez.
– Szinte valamennyien jelentős külföldi tapasztalatokkal is rendelkeznek.
Filippov Gábor: Egy agytrösztnek az a feladata, hogy hidat teremtsen az akadémiai szféra és a döntéshozók között. Fontos volt tehát, hogy munkatársaink a gyakorlatban is ismerjék azokat az intézményeket, amelyekre hatni szeretnénk, legyen szó nemzetközi intézményekről, politikai pártokról, kormányokról, gazdasági cégekről.
Filippov Gábor
– Szeptemberben jelent meg a Magyarország 2030 című könyv, amelynek egyfajta összefoglalója olvasható az Önök honlapján Néhány fő témára hívjuk fel az olvasók figyelmét. Merre tart a fejlett világ? Címszavakban: elöregedés, urbanizáció, a munkaerő-mobilitás erősödése, új nemzetközi erővonalak kialakulása és nem utolsósorban a fenntarthatóság, mint a jövő záloga.
FG: Mai trendek alapján vázoltuk fel, milyen világ lesz 10 év múlva akkor, ha semmit nem teszünk, másrészt mit tehetünk annak érdekében, hogy a mi előnyünkre változzon. Ezek a trendek a világ egészére hatni fognak. Szerettünk volna áttörni egy olyan szemléletbeli torzulást, hogy mindez csak Magyarország határain túl fog történni.
Ezek a változások nem csak kihívásként jelentkeznek, de mivel át fogják rendezni a világ, így Európa erőviszonyait politikailag és gazdaságilag egyaránt, bizonyos értelemben lehetőségeket is kínálnak. Például a természeti kincsekben szegény, alacsony népességű országok számára, hogy jobb helyet találjanak maguknak egy új világrendben.
Erre nagyon jó példát mutatnak a skandináv országok. Svédország a 20. század elején egy elmaradott, feudalisztikus agrártársadalom volt, ma pedig az egész világ irigykedik rájuk. De ugyanez a helyzet a fenntarthatósággal: bármilyen lassan és vonakodva teljesítik az államok vállalásaikat, a klímaváltozás hatásai annyira erősödően lesznek érezhetők, hogy nem lehet kitérni a kihívás elől. Emiatt a domináns hatalmak – ezt máris láthatjuk Németország esetében – előretörnek egy fenntartható, karbonmentes gazdasági átalakulásban. Az egyik hipotézisünk, hogy azok az országok lesznek az átalakulás győztesei, akik felzárkóznak az úttörők mellé.
– Magyarországgal kapcsolatban az első fontos feladatként jelölik meg az emberek közti bizalom helyreállítását. Én már felnőttként értem meg a rendszerváltást, és az idő előrehaladtával egyre inkább erősödött bennem az az érzés, hogy már induláskor elrontottunk valamit. Ahelyett, hogy az ország élt volna a szinte „ajándékba kapott” szabadsággal, egyből a szekértáborok felállítása került előtérbe. Ugyancsak elmulasztottuk a lehetőséget, hogy kibeszéljük a több évtizedes történelmi-társadalmi problémákat, máig tart ezek szőnyeg alá söprése.
F.G.: Szociológusok szerint a társadalom atomizálása döntően az államszocialista évtizedek eredménye. Mivel az államtól sok jót nem lehetett várni, csak kényszerítést, az emberek fokozatosan visszahúzódtak a család sáncai mögé. Magyarország ugyanakkor ma még a többi volt szocialista országhoz képest is nagyon családcentrikus, ezen túl nemigen vagyunk képesek bizalmi kapcsolatokat kiépíteni, együttműködni, közös célokért dolgozni. Ezen is lehet változtatni. Kétségtelen, hogy sok mindent elrontottunk a rendszerváltáskor, sok mindent említhetnénk az alkotmányos berendezkedéstől a szociálpolitikáig, de főleg azt, hogy a „lövészárok-politika” mindenek felettivé vált.
Megkaptuk a demokráciát, valahogy elkezdtük működtetni, felismertük, hogy a politikának van egy logikája, a pártharcoknak egyfajta hevessége. Ez önmagában még nem lett volna baj, csak azzal nem törődtünk, hogy a pártpolitika csak az egyik alrendszere a társadalomnak, és mellette léteznie kell egy olyan autonóm állampolgári közösségnek, amelynek vannak a pártharcokon felüli értékei is.
Onnantól kezdve, hogy kinek drukkolunk egy focimeccsen, örülünk-e egy magyar Nobel- vagy Oscar-díjnak, mindent az határoz meg, a politikai törzs szemében, ki a jó magyar, rossz magyar, fasiszta, kommunista… Ebben az is szerepet játszott, hogy Magyarországon nem tudtuk bevezetni az állampolgári készségek önálló tárgyként, megfelelő formájú oktatását, nem jelent meg az ethosz, hogy egy demokráciát autonóm polgárok működtetnek, akiknek saját elvárásaik vannak és akik megbízóként lépnek fel a politikával szemben. Egy ilyen oktatás megtaníthatná az állampolgárokat a felnőtt, felelősségteljes magatartásra, és az összefogásra a közös célokért. Sajnos nincsenek ilyen közösségi mintáink. Tocqueville már a 19. században felismerte, hogy az Egyesült Államok azért olyan sikeres, mert virágzik a civil élet.
BT: GDP-ben is kifejezhető a gazdaságban az együttműködés kultúrája vagy annak hiánya. Az emberek azért alapítanak különböző szervezeteket, vállalatokat, mert azt gondolják: ha együttműködés van két szereplő között, akkor az egy meg egy, az többé nem kettőt, hanem négyet, tízet, százat eredményez.
Az együttműködés tehát nem összeadja, hanem megszorozza az erőforrásokat. Nyilván ezért sikeresebb az emberi faj minden más fajnál a Földön. Minél nagyobb együttműködő csoportokat tudunk létrehozni, minél jobban megbízunk egymásban, és van valami közös célunk, annál sikeresebbek tudunk lenni. Ez Magyarországon sem a rendszerváltás előtt, sem utána nem igazán működött.
Vagy maximum a családunkban bízunk meg, vagy újabban a saját politikai táborunkban, de mindig megtaláljuk azt, hogy miért nem dolgozunk együtt senki mással. Mi éppen azt próbáltunk „kicsiben” bemutatni az Egyensúly Intézet példáján, hogy ezen túl lehet lépni, mert nem azt keressük, hogy mi választja el egymástól munkatársaink értékrendjét, hanem azt, hogy mi köti össze. Az elmúlt másfél év, és remélhetően a következő 30 év is azt mutatja, hogy ez a siker útja.
– A jövő nemzetképéhez is új megközelítésre van szükség – írják, és a múlthoz hozandó példaként a reformkort és a kiegyezés utáni időszakot említik.
BT: Több területen is szeretnénk tabukat döntögetni. Tamás Gáspár Miklós a rendszerváltáskor azt mondta, hogy Magyarországon nem túl erős, hanem túl gyenge a nemzeti érzés. Ez meglepő annak fényében, hogy manapság mennyit hallunk arról, hogy milyen erős a magyar nacionalizmus. De éppen az a gond, hogy nincs ma Magyarországon egy olyan pozitív, jövőbe mutató, összetartó erő, ami miatt mi egységesen, valamilyen közös cél érdekében tudunk mozdulni. A nemzettudat, főleg Nyugat-Európában, nem arról szól, hogy kivel szemben határozzuk meg magunkat, vagy hogy valakit kiutálunk a nemzetből. A holland nemzeti büszkeség forrása például a tolerancia. A svédeknél a nemzeti büszkeség forrása az egymás iránti szolidaritás.
Azt gondoljuk: igenis fontos, hogy Magyarországon erősödjön a nemzeti öntudat, de ez ne ellenségkeresés legyen, hanem olyan jövőorientált célkitűzés, ami nemcsak a közösségi érzést erősíti, hanem végsősoron GDP-ben is mérhető hasznot hozhat az ország számára.
FG: Nekem az egész témában az a legizgalmasabb, hogy a magyar nemzeteszme eleve pozitív, jövőorientált koncepcióként jött létre, ez a legsajátabb hagyományunk. Ma sokan gyanakvással tekintenek rá, mások pedig az újabb és újabb ellenségeket keresik, akiket gyűlölhetnek, de ez egy kisiklatott nemzettudat, ahhoz képest, amelyet Széchenyi István, Kemény Zsigmond, Eötvös József hirdetett. Mindenkinek ajánlani tudom az ő írásaikat. „A magyar nemzet nem volt, hanem lesz” – mondta Széchenyi. Ez egy „megvalósítandó projekt” volt: el kell jutni a középkorból a modernitásba, „Hunnia minden lakosinak polgári létet adva”.
Szerintem a 21. század nagyon hasonlít a reformkorra a maga felgyorsult korszakváltásával. Ez egy magyar talajból sarjadzó, magyar gyökerekkel bíró és nagyon aktuális gondolatkör, amit fel kellene támasztanunk.
BT: A reformkort, amelyben ezek a gondolatok megfogalmazódtak, követte Magyarország elmúlt 200 évének legsikeresebb korszaka. Akkor volt Magyarország Nyugat-Európához viszonyítva a leggazdagabb, akkor született meg a legtöbb érték, fizikai infrastruktúrákban, gondolatokban, tudományban –elég csak körülnézni Budapesten. A reformkori gondolkodás alapozott meg mindent, ami a 19. század utolsó harmadában és a 20. század első évtizedében létrejött. Éppen ezért van ma is elengedhetetlenül szükség olyan pozitív nemzeti jövőképre, amely 21. századi értékeken alapul, hogy hasonlóan sikeres legyen az ország.
– Az egyik legfontosabb megállapításuk, hogy Magyarország legfőbb ereje az emberi erőforrásokkal való gazdálkodás, a tehetségek kinevelése és munkába állítása. Ehhez azonban egy készségközpontú oktatási rendszer kellene.
FG: Ha összehasonlítjuk Magyarországot a saját kategóriájába tartozó országokkal, az európai mezőnyben a közepes kategóriába tartozunk. Mióta csatlakoztunk az Európai Unióhoz, a fizikai infrastruktúránkat szépen felfejlesztettük a szállítástól az internetig. Amiben viszont látványosan lemaradunk, az minden szempontból az emberi erőforrások minősége az egészségügytől a munkaerő képzettségéig és rugalmasságáig. De említhetnénk mai bérhelyzetünket is vagy azt, hogy a munkanélküliség mellett is külföldről hozunk be vendégmunkásokat. Ha a hozzánk hasonló, de nálunk sikeresebb országokat nézzük, mint Finnországot, Svédországot, Észtországot, Szingapúrt, ezek az országok, jobb híján, mivel mással nem rendelkeztek, azzal tudtak kitörni, hogy az emberekbe fektettek. Nyilván nincs erre általános recept, de ezek az országok valamilyen módon megtalálták azt a módszert, hogy miként építhetnének az emberek tehetségére.
Az nyilvánvaló, hogy a magyar emberanyag semmivel sem rosszabb az említetteknél, mert van egy olyan elitoktatásuk, amely olyan tudást ad a magyar fiatalok kisebbségének, amivel nemzetközi szinten is komoly eredményeket tudnak elérni. Ezt lefölözzük, a többit pedig hagyjuk sodródni egy jó esetben 20., de inkább 19. századi oktatási rendszerben, amellyel kapcsolatban gyerekkoromban ugyanazokat a problémákat hallottam emlegetni, mint manapság.
Túl poroszos, túl lexikálistudás-központú, ami nem azt szolgálja, hogy tudjanak tanulni az emberek. Ez a fajta képességhalmaz még elég a sodródásra a középmezőnyben, de ahogy telnek az évek, évtizedek, olyan világba érkezünk meg a 21.század közepére, ahol ez a leszakadásnak lesz a biztos receptje. Ha diákok kisebbsége képes a világ élvonalához tartozni, számomra azt jelenti, megvan a tudás ahhoz, hogy ezt a lehetőséget a többség is megkaphassa.
BT: Abban nehéz reménykedni, hogy az elmúlt 100 év után a következő évtizedben valami radikálisan megváltozik az alapfeltételekben. Az ország földrajzi szempontból ugyanitt lesz, nem valószínű, hogy hirtelen csodás természeti kincseket fogunk találni, nem változik a minket körülvevő országok geopolitikai helyzete sem.
Egy kitörési pont van, és ez mi magunk, magyarok vagyunk.
Ezt bizonyítják a hasonló helyzetű, hasonló lélekszámú országok: elég csak a szomszédaink közül Ausztriára gondolni, vagy Szlovákiára, amely már a miénknél nagyobb egy főre jutó GDP-vel rendelkezik, és számos más mutatóban, köztük az oktatásban kezdi megelőzni Magyarországot. Tehát bárki, aki azt állítja, hogy nem a közoktatásban és nem a humánerőforrás-fejlesztésben van az ország kiteljesedésnek a kulcsa, az finoman szólva is nem mond igazat. Nincsen más lehetőség Magyarország számára.
– Többször is szóba került a GDP, mint mérce. Mostanában sokan mondják, hogy ideje túllépni a GDP-centrikus gazdasági-társadalmi mutatókon.
BT: A GDP az országban megtermelt javak összességét méri, nem kell benne ennél sem többet, sem kevesebb látni. Van számtalan más alternatív mutató, amelyek más együtthatókat mérnek, de ha ezeket szisztematikusan végignézzük, azt látjuk, hogy lényegében minden más komplex mutatóban is Magyarország ott van, ahová a GDP alapján sorolják.
Magyarország az Európai Unióban az egy főre jutó GDP alapján nagyjából a 23. helyen áll, és hasonló a helyezésünk más mutatók szerint is. Tehát az, hogy gazdaságilag hol vagyunk, meghatározza a helyünket a Human Development Indexben, vagy a Social Progress Indexben is, amelyeket alternatív mutatókként szoktak javasolni.
Ezt azt is mutatja, hogy problémáink nagyrészt arra vezethetőek vissza, hogy uniós viszonylatban szegény ország vagyunk, bár ezen az utóbbi pár év erőteljes gazdasági fejlődése valamelyest javított. Nagyon kevés olyan ország van a világon, ahol a GDP és a lakosság jólléte nem függ össze, leginkább az Öböl menti arab országokat, vagy az Egyesült Államokat lehet ilyen kivételként említeni. Azért is beszélünk humánerőforrásról és oktatásról, mert úgy gondoljuk, hogy ez a gazdaság számára kitörésipont, ettől tudna növekedni a gazdagság, és ez egy ilyen társadalmi és politikai közegben, mint az európai, magával hozza majd a jóllétnek is a növekedését.
FG: Az alternatív indikátoroknak egyébként azért van abszolút létjogosultságuk, mert más hangsúlyokkal mérnek. Vannak például olyan jóllétet mérő mutatók, amelyek kifejezik a természeti tőke változását. Az egyik fő ütköző pont, hogy a GDP növekedése sokszor természetrombolással jár, és ez hosszú távon a jóllétünkkel szoros összefüggést mutat. Szerintem a GDP-t nem holnap kell leváltani, mert arra tényleg jó, amire kitalálták, de ha egy ország elhatározza, hogy holnaptól a természeti tőkéje alakulását is követni próbálja a legfontosabb sikermérő indikátorokban, kifejezhet egy olyan hangsúlyeltolódást, hogy mostantól kezdve erre nagyobb figyelmet fordítanak – akár összevetve a gazdasági növekedéssel.
