1802-ben találták fel az első hordozhatót – 9 meglepő tény a hűtőládákról
Nincsen nyár és strandolás hűtőláda nélkül! Ezt az alapigazságot a szemünk előtt tartva nyomoztunk a sört ideális hőfokon tartó csodaszerkezet története után. Munkánk eredményeként végül 9 kevésbé ismert tényt sikerült összegyűjtenünk, hogy ideális olvasnivalót kínálhassunk egy strandoláshoz.
Bár már az ókorban is használtak bélelt fahordókat az élelmiszerek rövid frissen tartására, az első „hordozható” hűtőládát csak 1802-ben találták fel. A lángelme egy amerikai, pontosabban marylandi farmer, Thomas Moore volt, akinek a tejtermékek szállítása okozott gondot. Az általa szabadalmaztatott eszköz egy fadoboz (vagy hordó) volt, melybe ónozott fém bélést fabrikált.
A kettő közé jeget vagy később vékony csöveken keresztül hideg vizet lehetett juttatni. A szigetelés nyúlszőrből készült. A találmány akkora sikert aratott, hogy még Amerika akkori elnöke, Thomas Jefferson is vásárolt belőle egy darabot.
Meglepő módon a fejlődés sokáig egyhelyben topogott, egészen 1944-ig, amikor Egy Ray “Otis” McIntire nevű, amerikai mérnök feltalálta a Styrofoam műanyaghabot, melyet a mai napig használnak hőszigetelő dobozok és ládák készítéséhez. Az első időkben a megrendelő Dow Chemical pincéit szigetelték be az anyaggal.
Meglepő módon a fejlődés sokáig egyhelyben topogott, egészen 1944-ig, amikor Egy Ray “Otis” McIntire nevű, amerikai mérnök feltalálta a Styrofoam műanyaghabot, melyet a mai napig használnak hőszigetelő dobozok és ládák készítéséhez. Az első időkben a megrendelő Dow Chemical pincéit szigetelték be az anyaggal.
Hét évvel később, 1951-ben Richard C. Laramy az Illinois-beli Jolietből, szabadalmi kérelmet nyújtott be a hordozható jégládára, ahol külső héjként és szigetelő anyagként is fémet használt a gyenge hab helyett. A szabadalmat 1953. december 22-én jegyezték be, így ez volt Richard karácsonyi ajándéka.
Egy évvel később a Coleman szabadtéri tevékenységekhez való termékeket gyártó cég megvásárolta a szabadalmat, ám ők újra csak habbal töltötték fel a fémláda belsejét. Ez a mai hűtőláda igaz elődje és neve (angolul cooler) is itt tűnt fel először.
Az elsők mégsem ők lettek! Az ausztrál Malley’s cég még 1952-ben piacra dobott egy hasonló eszközt, Esky (az eszkimó szóból) néven.
Az ő ládájuk annyiban tért el, hogy styrofoam helyett parafát töltöttek a két fém fal közé. Ma ezt tartják az első tömegesen gyártott hűtőládának. A terméknek akkora sikere lett, hogy 1960-ra minden hatodik ausztrál ember Esky ládát lóbált a strandon.
Ekkorra Amerikában az italgyártók is felfedezték maguknak a coolert, és reklámcélokra ilyenekben hozták forgalomba a kólát vagy a sört. Ez végérvényesen beindította a láda amerikai és európai diadalútját is.
Nálunk a hatvanas évek közepén terjedtek el a puhafalú, NDK gyártású jégtáskák, melyeket az emberek eleinte egyszerű strandtáskának néztek, és sokáig ilyen célra is használtak. komoly reklámkampány kellett, hogy megértsék az eszköz igazi funkcióját. Ebben elmagyarázták nekik, hogy a táska önmagában 2-3 óráig, jégakkuval akár két napig is képes hidegen tartani a mirelit termékeket vagy (ami még fontosabb) a sört! A ma is ismert puha, összecsukható sörhűtők a hetvenes évek elején terjedtek el, könnyebb tisztíthatóságuk okán.
Ha már említettük a jégakkut...! A ma jégakku néven ismert hideget tartó tasakok első verzióit 1940-ben használták jégzsák vagy jégsapka (Ice cap) néven. Ezek gumival bélelt szövetzsákok voltak, melyekbe lecsavarható kupakon át lehetett jeget tölteni és elsősorban sérülések, duzzanatok hűtésére használták őket.
A jégakku fejlődésében a következő lépés Albert A. Robbins instant jégcsomagja volt, mely egy vízhatlan zsákocskából és a gyárilag beletöltött jégből állt. A feltaláló ezzel 1959-ben kiküszöbölte az olvadó és szétfolyó jég okozta kellemetlenséget.
Találmánya azonban nem futott be nagy karriert, mert egy évvel később piacra került az újra használható, zselével töltött jégakku, a ma használatos eszközök első verziója.
