Van kiút a depresszióból! Tóth-Zsiga Borbálával beszélgettünk
A Terézanyu pályázat évről évre más tematikában nyújt lehetőséget a nők számára, hogy megosszák mindenkivel a nehézségeket, a kétségeket, a félelmeket és a küzdelmet, amit az élet által eléjük gördített akadályok okoznak vagy okoztak nekik. És ezzel egyidőben a kihívások utáni örömöt, a megújulást, az erőt, ami átadható. Tóth-Zsiga Borbála, aki nem mellesleg pszichológus, az idei Terézanyu pályázat elsődíjasa. Írását egy háromfős zsűri bírálta, három vérbeli nő, akik maguk is sokat bizonyították már a női energia mindenre képessé tevő erejét: Dobó Kata színésznő, Pásztor Anna énekesnő, és Beke Zsuzsa, a Richter Gedeon NyRt. kommunikációs vezetője. A pályázat idén a bátorságot választotta kulcsszavaként. "Mersz-e bátor lenni?" Ez volt az indítómondat.
Borbála alkotása, a Tavaszi trilla, közérthetően ír a depresszióról. Az I. díjat elnyerő eszmefuttatás kertelés nélkül leírja: a gyerekkora óta szomorúsággal és a kilátástalanság érzésével birkózó nőnek meggyőződése volt, hogy legfeljebb 40 éves koráig fog élni. Aztán bánatában meghal.
Videó: az idei Terézanyu pályázat díjnyertes írásai
Napsütéses délutánon találkozom Borbálával. Mosolygós, könnyed benyomást kelt; ha nem tudnám, mi kapcsán találkozunk, eszembe se jutna, hogy épp ő az, aki kétszer annyit dolgozik egy vidám hangulatú napért, mint mások.
Mindig is nehezen használtam ezt a "depressziós" kifejezést. Milyen érzés, amikor ezzel a szóval diagnosztizálnak?
Érthető, hogy így érzel, hiszen sokan mondják magukra a köznyelvben is: "Jaj, én olyan depressziós vagyok, depi vagyok". Ehhez képest egész más az, amikor egy szakember állapítja meg ezt rólunk, vagy, mint az én esetemben is történt, saját magunkat diagnosztizáljuk. Nem gondolom egyébként, hogy aki - akár orvos, akár saját maga által - ráébred erre, az szégyellné magát. Nekem megkönnyebbülés volt, amikor ki lett mondva, nevén lett nevezve a dolog, hogy erről van szó.
Hogyan diagnosztizáltad magad? Hány éves voltál?
Túlvoltam a kamaszkoron, ilyenkor már eleget él az ember ahhoz, hogy lássa, hogyan élnek a többiek. Megpróbáltam megosztani a tapasztalataimat a családommal, a barátaimmal, és rájöttem, hogy nagyon mások voltak az enyémek. Rájöttem, hogy ők nem szoktak annyit nyűglődni, szomorkodni, mint én. Nagyon sokféle formája van a depressziónak. Az enyém nem klinikai, nem értek sorozatos traumák és nem szorulok gyógyszeres kezelésre. Egy állandó szorongás ez inkább, ami megnehezíti a mindennapokat és a másokkal való kapcsolatteremtést.
Mindezek ellenére, az írásodban is elárulod, kevésszer lehet látni rajtad a szomorúságot.
Igen, ezt megtanulja az ember kezelni. Nyilván nem is beszélünk egyfolytában arról, hogy milyen rossz a hangulatunk. Ilyenkor mosolygunk, és annak ellenére, hogy nincs túl nagy kedvünk hozzá, megpróbálunk bevonódni, amibe tudunk. Ez jó terápia. Mindenki azt gondolja a depressziósokról, hogy "majd valaki segít rajtuk". Az az igazság, hogy nem is igazán tud valaki más segíteni rajtunk, mi tudjuk edzeni saját magunkat a jókedvre, arra, hogy ne gubózzunk be.
Sokan nem veszik eléggé komolyan a depressziót. Hallani embereket, ahogy csak legyintenek: "Depressziós, persze... csak állandóan elégedetlen!" Téged ért valaha olyan ítélet, amit igazságtalannak éreztél?
Persze! Van a "na, most már szedd össze magad", a "ne nyafogjál", vagy a kedvencem, amit legtöbbször hallok, hogy "nem tudod, jó dolgodban mit csinálj". Az az érdekes, hogy sokszor ezek tényleg kiváltják önmagunk megkérdőjelezését: nem lehet, hogy csak én nyafogok túl sokat? Nem lehet, hogy igazuk van? Egyébként ezek az odaszólások nem feltétlenül rosszindulatúak. De nem is segítenek.
Én is szoktam szomorúan merengeni azon, hogy semminek semmi értelme, mert úgyis meghalunk. Akkor én is depresszív hajlamú vagyok?
Ez egyáltalán nem jelenti azt. Mindannyian szoktunk ilyesmi miatt szomorkodni. Azt kell megvizsgálnod magadban, hogy ezt helyén tudod-e kezelni. Ki tudsz zökkenni, fel tudsz oldódni valamilyen tevékenységben? Ha nem, és állandóan rosszkedvűnek érzed magad, képtelennek az örömre, akkor lehet elgondolkodni, nincs-e benned kialakulóban a depresszió.
Van az írásodban egy olyan rész, amikor elmondod, hogy túlélési stratégiádként az univerzumra szoktál koncentrálni. Mit jelent ez pontosan?
Lényegében azt, hogy az önmagukért való dolgokban merülök el. Például amikor a kutyáimmal foglalkozom, amikor írok, vagy kertészkedem. Elsősorban a természet tudja ezt kiváltani belőlem.
Te, aki annak idején megfogadtad, hogy soha nem leszel anya, hogyan nézel most a 12 éves fiadra? Figyeled őt pszichológusi szemmel?
Nem, erre kifejezetten figyelek, hogy ne essek ebbe bele, sok pszichológus szülőre jellemző, hogy elemzi a gyerekét. Nem is beszélek a fiammal a saját utamról sem, ezt az írásomat sem olvasta, és nem is érdeklődött felőle. A férjem is nagyon más, mint én: örömelvű, nem görcsöl, nem problémázik. Ezért inkább az jellemző, hogy ha valamit látok vagy megállapítok a családomról, azt magamban tartom.
Azt is írod: egy nap olyan jól érezted magad, hogy az idő is megállt pár pillanatra. Mi volt ez? A szerelem?
Igen. :)
Elmondhatjuk, hogy mára már edzett vagy, ismered a saját lelkedet, nem mellesleg a szakmád is sok hozzáértést nyújt. Mit csinálsz ma, ha elhatalmasodnak rajtad a negatív érzések?
Nincs olyan, hogy elhatalmasodnak, mert nem engedem meg nekik. Most rengeteget írok, az borzasztóan sokat segít. Tavaly nyáron kiadtam egy regényt, de álnéven. A Terézanyu csoport tagjaként is sok írásom született már álnéven, de egy idő után a saját nevemen is. Főzök is, egészséges francia recepteket, ebből van egy blogom.
Ki lehet gyógyulni a depresszióból, vagy csak tünetmentessé lehet válni?
Van, akinek ez sikerül. Főleg, ha valamilyen konkrét ok váltotta ki, amit meg tudunk szüntetni. Ha egy alapvető, belső hajlamunk van rá, az már nehezebb. De lehetséges magunk mögött hagyni a fájdalmat.
Tóth-Zsiga Borbála: Tavaszi trilla
Sosem volt klasszikus értelemben vett gyerekkorom, amit a gondtalanság, jelenben élés és a naiv örömelv fogalmaival lehet körülírni, így abban a – nevezzük úgy – „időszakban”, amit felnőtté válásom előtt éltem, rögtön három fogadalmat is tettem. Kettő egészen megfogható volt, kamasz koromban fogalmaztam meg őket. Elhatároztam, hogy sosem megyek férjhez, és nem lesz gyerekem. Képtelenségnek tűnt alávetni magam kényszereknek, melyek mellett nem lehetek szabad. Féltem olyan emberek mellett lenni, akiket talán nem értek majd, és akik talán nem értenek engem. Nem éreztem, hogy bárkivel megtalálhatom a közös hangot.
Harmadik fogadalmam homályosabb volt, korábban született meg, mint a másik kettő, és mindenképpen ködösebb volt, még a magam számára is ijesztőbb, így senkinek nem mondtam el. Úgy saccoltam, hogy húsz-harminc éves koromig akarok élni, de negyven éves korom után kizárt. Megfogadtam, hogy nem lesz tovább. Ennyi nekem elég lesz és utána én bizony bánatomban meghalok. De legalább nem leszek csúnya néni, aki unalmas, és hülyeségeket beszél, amivel mintapéldája annak, hogy mennyire hiábavaló minden.
Ma is látom magam kis fürdőruhámban, amint ülök kint a tópart beton partján, a törésekből hangyák másznak ki-be, felfoghatatlan rendben, bántóan süt a nap, csillogtatja a vizet és nekem sírhatnékom van, miközben a többiek vígan úszkálnak. Nem azért sírnék, mert hiányoznak a szüleim, hanem, mert nem értem, mi az élet értelme és mit esznek rajta a többiek.
Nyolc év körüliként értettem meg, hogy a halált senki nem kerülheti el. Ezt rendkívül igazságtalannak éreztem: a közös sorsot, a hiábavalóságot. Bármit csinálsz, minden ugyanúgy végződik.
Egy idő után nem hittem abban sem, hogy én majd elkerülhetem a halált, ha erősen összpontosítok, és sosem csukom le a szemem. De azért úgy gondoltam, adok ennek az egésznek egy kis időt, bár elnézve szüleimet, akik folyton aggodalmaskodtak mindenen, nagyszüleimet, akiket még kevésbé értettem, nem sok esélyt láttam rá, hogy sikerül valami jót kihozni belőle.
Kislányként nem örültem semminek. Magányos voltam, keveset nevettem. Álmodoztam és minden nap azt képzeltem, hogy másnap végre elkezdem jól érezni magam. Könnyedén kelek ki az ágyból, könnyű lesz lenni. Majd minden este úgy feküdtem le, hogy másnap még újrakezdhetem, és megpróbálhatom jól érezni magam. Gyűlöltem gyerekségem, mindig felnőtt akartam lenni. A könyvtárban csak a felnőtt részlegen nézelődtem, és bár semmit nem értettem a könyvekből, reméltem, hogy legalább az olvasók felnőttnek néznek. De ez nem jelenti azt, hogy furcsa kislány voltam. Én egy teljesen átlagos gyereknek tűntem, nem voltam csodabogár. Jó kislány voltam.
Miután átevickéltem a gyerekkoron, egy időre szebb arcát mutatta a világ. Írtam egy esszét, ami változást hozott. Egy pszichológiai tanulmányi versenyen vettem részt. Két kérdést lehetett feldolgozni. Vagy arra kellett válaszolni, hogy van-e lelke az állatoknak, vagy arra, hogy mi a játék értelme. Mivel előbbire még ma sem tudom a választ, a játékosat választottam. Mindig irigyeltem az önfeledtséget, amit másokon láttam e tevékenység közben, és amit olyan ritkán tudtam magam elérni. Ennek az írásnak köszönhetően lettem pszichológus. De amennyire sokat látok néha másokból, annyira nem láttam magam jó ideig.
Egy nap – és ez már majdnem húsz éve volt – olyan jól éreztem magam, hogy, ha csak pillanatokra is, de megállt számomra az idő. Meggyőződésem szerint ez az élmény vitt arra, hogy megszegjem a házasságra és a gyerekre vonatkozó fogadalmam. Senki nem vont felelősségre miatta, de ahogy öregedtem, megint egyre többször talált meg a szomorúság. Hiába lettem felnőtt, jött és nem eresztett. És ennyi tapasztalattal a hátam mögött tudom, hogy ez már mindig így lesz.
Még sosem történt meg, hogy ne tudtam volna kikelni reggel az ágyból. Hogy a hangulatom miatt elsírtam volna magam idegenek előtt. A depresszió ezerarcú. Én jól funkcionáló vagyok. Sőt, elég gyakran tudok örülni, kapcsolódni. Sok mindent megtanultam.
Most éppen tavasz van, ami engem is feldob, bár legjobban a nyarat szeretem. Tehát most tavasz van, és
mivel tudom, hogy valószínűleg egész életemben többé-kevésbé nyugtalan, nyughatatlan és végső soron boldogtalan leszek, arra összpontosítok, ami állandó: az univerzumra. Ez egy, hogy konyhanyelvet használjak, túlélési stratégia.
Megyek fel a hegyen. Balra virágzó meggyfák, megöregedett fehér szirmaikat úgy viszi a szél, hogy legyen még idejük ringani egy keveset. Feljebb érek, a dombtetőre. Nagyon meredek, nagyon. Csúszós cipőben lehetetlen megpróbálni. A nyakamban dobog a szívem, amit nagyon szeretek. Mielőtt még meglátnám, érzem a frissen vágott fű illatát, idén először. Megyek még feljebb, rügyező fa legnagyobb ágának legmagasabb ágán trillázik egy énekesmadár, még annál is szebben, mint ahogyan a gyerekek madárhangot utánzó sípja szokott. Érdekel, hogy vajon miért ott énekel, miért most és miért úgy. Egyedül van.
Nemrég töltöttem be a negyvenet. Az összes fogadalmam odavan. Élek.
