Jógámban áll hallgatni – avagy miért kell ebben az országban mindenről kussolni?
Általános iskolás lehettem – van vagy harminc éve, még a puha átkosban – amikor a nevelőapám egy baráti társaságban azon röhögött a haverjaival, hogy ebben az országban "nem szabad szidni a rendszert", mert abból baj lesz. Megkérdeztem, mit jelent az, hogy "szidni a rendszert". A felnőttek elkomolyodtak, a nevelőapám kicist ijedten rám nézett, aztán felelmelte a mutatóujját, és rám parancsolt: "Ezt a két szót SOHA ne mondd ki ezentúl családon kívül. Főleg az iskolában ne. Nagyon nagy bajunk lehet belőle."
Halálra rémültem. Azt hiszem, abban a pillanatban tanultam meg kussolni.
És őszintén bevallom, ez később sem változott meg. Egyetemi éveim elején, amikor beköszöntött a rendszerváltás (annak a "rendszernek" a vége, amit tilos volt "szidni"), felcsillant bennem a remény, hogy bizonyos dolgokban ezentúl kimondhatom, amit érzek, gondolok, a saját, belső igazságomnak vélek. De aztán nagyon hamar rájöttem, hogy nem. Rájöttem, hogy itthon továbbra is a kussolás a nyerő. A viszonylagos nyugalom, a langyos vízben pancsolós, átlagos-fizetéses, ellavírozgatós túlélés záloga.
Így hát kussoltam, amikor úgy tizenöt évvel ezelőtt először zuhant vissza rám az összes médiafelületről, sőt baráti, kollegiális társaságokból is, hogy "szinglihordának" lenni vérciki. Ugyan elvált voltam, de valóban egyedülálló és gyermektelen, és a magam részéről nem láttam kivetnivalót a dologban. Sőt, kifejezetten bántott, hogy hirtelen egy pária lettem, a társadalom tükörsima betonútjából kimeredező, rút, útszélre rúgandó kockakő, aki SZÁNDÉKOSAN nincs hasznára senkinek. De beletörődtem, mert ugye a rendszert soha nem szabad szidni. Egyiket sem.
Kussoltam, amikor össztársadalmi dorgálást, rosszalló csendeket, összevont szemöldököket, sőt, sokszor nem titkolt megvetést – a szingliség-vétkemért kapott népharag sokszorosát – kaptam az arcomba (egyébként a mai napig), amiért úgy alakult az életem, hogy nem szültem gyereket. Egyet, kettőt, hármat, négyet (nem vagyok naprakész, de azt hiszem, most épp az a norma). Kussoltam, amikor azt olvastam, hogy nem vagyok magyar, mert nem szaporodom, hogy rám férne egy alapos szingliadó (a "horribilis" fizetésemből), hogy nem teljesítem be a női princípiumot, hogy a világon semmit sem teszek hozzá a GDP-hez (pedig húsz éve szénné dolgozom magam).
Egyébként meg a világra jönnöm is fölösleges volt, mert fogalmam sincs az élet értelméről meg a valódi szeretetről.
Kussoltam, amikor életemben először ki akartam menni egy tüntetésre. Érthető okokból mindig igyekeztem távol tartani magam a politikától, de ez a tüntetés speciel arról szólt, hogy egy egyetem maradjon Budapesten.
Én is egyetemet végeztem – nem azt –, és értelmiségiként úgy általában hiszek a kiművelt emberfőkben, és abban, hogy egy jó egyetem inkább maradjon. Töredelmesen bevallom, az egyetem alapítója – akinek a nevéről szintén csak kussolni szabad mostanság – húsz éve nekem is finanszírozott egy amerikai ösztöndíjat. Vagyis elnyertem az ösztöndíjat az ELTE-n, meglehetősen komoly, intellektuális versenyben.
Persze erről is kussolok, pedig életem egyik legszebb emléke és sikerélménye volt, de ha nyíltan beszélek róla, "bajom lehet belőle", erre többen figyelmeztettek.
A tüntetésre végül nem mentem ki, mert közbejött egy munka, de akkor azért keményen ledöbbentem, amikor imádott édesapám (diplomás, értelmes, vidéki ember, 15 éve nyugdíjas) utána váratlanul közölte velem: "Jól tetted, a mi családunkban soha nem volt áruló." ÁRULÓ. Politikával továbbra sem foglalkozom, de ezt a szót azóta sem tudom kiheverni.
Kussoltam, amikor először kezdtem olvasgatni Greta Thunbergről, és a klímaváltozás döbbenetes és nagyon közelinek jósolt, lehetséges következményeiről. Thunberg beszédeinek nagy részét végig is hallgattam, megnéztem a Forrongó jég című dokumentumfilmet, szerintem az egyik legjobbat a témában. Vagy harminc nemzetközileg elismert tudós és terepen dolgozó szakember mutatja meg benne, mekkora veszélyt jelent a Föld agyonszennyezése, és mit tehetnénk ellene (a film producere és narrátora Leonardo DiCaprio).
Engem Greta Thunbergnek nem a személye, hanem a mondanivalója érdekel, de rájöttem, hogy ERRŐL aztán végképp kussolnom kell.