Hogy lesz egy kedves, szerethető társból egy idióta seggfej, amilyennek a legtöbben látják a volt párjukat?
Csalódott, persze. Nem egyszer, hanem sokszor – jó eséllyel ezért lett vége a kapcsolatnak. De vajon hogy tud ennyire megváltozni valaki néhány év alatt? Hogy lesz egy kedves, szerethető, figyelmes társból egy idióta seggfej, amilyennek a legtöbben látják a volt párjukat? A válasz nagy valószínűséggel az, hogy sehogy.
Ennyit ugyanis nem változunk mi, emberek.
Még úgy sem, hogy egy kapcsolat elején általában a legjobb oldalunkat mutatjuk, és igyekszünk takargatni a negatívumokat. Ez teljesen természetes, ám az apró hazugságaink – vagy nevezhetjük az igazság jótékony torzításának is – néhány hónap alatt többnyire felszínre kerülnek. Ekkor még a legtöbb kapcsolatban nem jelenik meg a lenézés és a gyűlölet.
Telnek a hónapok, aztán az évek, és ahogy a konfliktusok száma nő, egyre több negatív érzés halmozódik fel a két emberben. Ha ezekkel nem tudnak mit kezdeni, és a konfliktuskezelésben sem tudnak hatékony megoldást találni, akkor a kapcsolat meghal. Legalábbis fizikai értelemben, és hogy miért csak úgy, arra nemsokára visszatérek. Előbb azonban keressük meg, hogy pontosan ki vagy mi változott meg ennyire.
Az ember maga nem tud ennyit változni, hiszen a jellemünk viszonylag állandó, és bár képesek vagyunk javítani és rontani is rajta, de annyit azért nem, hogy a képzeletbeli seggfej-skála egyik végéről a másikra ugorjunk néhány év alatt. Az emberről alkotott képpel azonban bőven megtörténhet ez.
Vagyis nem a másik ember személye változik, hanem csak az a kép, amit róla alkotunk meg a fejünkben.
A rossz, amit látunk benne most, ott volt benne korábban is – ahogy az egykor látott jó is benne van még most is.
A tiszta képet azonban elfedik az érzelmek hullámai. Elfedték akkor is, még a kapcsolat elején, és elfedik most is, amikor a kapcsolat lezárul. De ahogy a tenger mélysége sem változik attól, hogy a felszínén csapkodnak a hullámok, úgy a jellemünk sem változik a nagy egymásra találások vagy nagy csatározások közben. Mindössze jobban felszínre kerülnek a pozitív és negatív tulajdonságaink.
Ami tehát a legnagyobb változás az évek során, az a pozitív érzelmek hatására megalkotott illúziók elvesztése. Ennek a fájdalmas veszteségnek a feldolgozása pedig sokszor a negatív érzelmek illúziójába való meneküléssel történik. Mert így könnyebb. Könnyebb utálni valakit, akit egyébként szeretni is tudnánk, vagy akit szeretni ugyan már nem tudunk, de valamilyen formában kötődünk hozzá. Indulattal könnyebb egy láncot elszakítani, mint békés megértéssel.
Látszólag. Sokszor ugyanis a kapcsolat fizikai megszakítása nem szakítja el a láncot, csak átalakítja azt.
Ha nem vagy jelen
Egy kapcsolat lezárása soha nem az egymáshoz intézett utolsó szavakkal történik. Ez csak a munka első része; a második részt mindenkinek magában kell elvégeznie. Pontosabban nem kell, de aki valóban szabad szeretne lenni, és valóban esélyt szeretne adni egy új, boldogabb kapcsolatnak, annak érdemes megtennie.
Van, aki hajlandó erre, de van olyan ember is – nem is kevés –, aki annak ellenére őrizgeti tovább az érzelmeit, hogy az, aki iránt táplálja őket, már rég más utat választott magának. Már jó ideje szakítottak, de még vágyakozik utána. Vagy gyűlöli őt. Teljesen mindegy. Tényleg. Lehet, hogy meglepően hangzik ez, de tulajdonképpen nem lényeges, hogy negatív vagy pozitív a kötődés, mert mindkettő szenvedéshez vezet.
Az ilyen ember leragadt a múltjában, és ott éli életének jelentős részét. Szenvedve, sajnálkozva, vagy éppen bosszúra vágyakozva. Közben pedig múlnak a napok, a hónapok és az évek, új lehetőségek jönnek, de érintetlenül el is tűnnek. Mert a múltjában élő ember nincs jelen. Nem éli meg a jelen pillanatot – az egyetlen dolgot, amivel ő maga rendelkezik.
Így tűnik el a jelen pillanat boldogsága, és így tűnik el a múltban ragadt ember élete is anélkül, hogy igazán megélte volna azt. Mert legtöbbször nem az teszi tönkre az életünket, ami történt velünk, hanem az, ahogyan reagálunk rá. Áldozatként, másokat okolva, önmagunkat sajnálva.
És ezen még az sem segít, ha közben új kapcsolatba lépünk. A feldolgozatlan múltat teherként cipeljük tovább az utunkon, és könnyen lehet, hogy pontosan ugyanazokat a hibákat követjük el, pontosan ugyanazokban az illúziókban ringatjuk magunkat, és pontosan ugyanolyan szarrá válik az új kapcsolatunk, mint amit már egyszer (vagy kétszer, vagy sokszor) megéltünk. A leckék addig ismétlődnek, amíg nem tanulunk belőlük.
Az egyetlen dolog, ami megmarad
Egy idő után sokan rájönnek, hogy a minta, amit követnek, újra és újra ugyanahhoz az eredményhez vezet. Ahogy arra is, hogy nem a szóban kimondott "örökké" számít – hiszen azt a legtöbbünk már többször, több embertől is hallotta –, hanem a tettek. Nem a pillanatnyi érzelemhullámok, mert azok pont olyan gyorsan elillannak, ahogyan jöttek, és nem is a rajongás vagy a gyűlölet, mert egyik sem ad tiszta képet.
Az érzelmek jönnek és mennek; van azonban valami, ami állandó, és ez a szeretet. Nem a vak rajongás, nem a vak gyűlölet, nem az elfogult önáltatás, és nem is a lenézés, hanem a tiszta szeretet. Végül csak az marad meg, amennyire tisztán szeretted a másik embert – nem a róla alkotott illúziódat, hanem őt magát, a személyét úgy, ahogy van.
Olyan ez, mint amikor hagymát kezdesz pucolni: sorra hántod le a rétegeket, míg végül hozzá nem jutsz a lényeghez. Ezek a rétegek az illúzióid, a magadnak mondott hazugságaid, a másik embertől hallott hazugságok (amiket csak azért hittél el, mert annyira vágytál valamire), az önzésed, amivel a saját képedre próbáltad formálni a párodat, az ő önzése, a buta játszmák, a tévedésed miatti düh, és a neheztelés, amit látszólag a másik ember iránt érzel, valójában azonban önmagad ellensége vagy vele.
Ezek azok a rétegek, amelyek múlandók és fölöslegesek. Ami pedig megmarad, az a tiszta szeretet. Az a szeretet, ami akkor is megvan, ha az utatoknak nem szabad tovább együtt folytatódnia. Akkor is megvan, ha ártottatok egymásnak, mert nem ismertétek fel, hogy egymás tanítói vagytok. És akkor is megvan, ha csak te ismered ezt fel, mert a másik ember a pozitív vagy negatív illúzióinak hullámai között őrlődik.
Ahogy a hagymapucolás, úgy a hazugságaidtól való megszabadulás is könnyekkel járhat. Tükörbe nézni ugyanis fájdalmas dolog, ezért csak kevesen merik ezt megtenni. Aki viszont megteszi, az képes a múlt terheit értékes tapasztalatokká alakítani, és ez az egyik legnagyobb szívesség, amit egy ember önmagának tehet. Nemcsak azért, mert visszatér a jelen pillanatba, hanem azért is, mert a jövőben nem követi el újra ugyanazokat a hibákat.
Ha idáig eljutsz, akkor rájössz, hogy akit egykor annyira szerettél, az most sem az ellenséged. Nem jó vagy rossz – hiszen ezeket a címkéket csak mi magunk ragasztjuk rá mindenre és mindenkire –, hanem egyszerűen csak adta önmagát, minden jó és rossz tulajdonságával együtt. A jóval örömet szerezett, a rosszal tanított Téged. Ha elmulasztod a leckét, akkor az élet újra feladja neked, de ha tanulsz belőle, akkor a rossznak is volt értelme, és nem is kell újra megismétlődnie.
Amint ezt felismered, képes vagy ténylegesen is lezárni a kapcsolatot, ha ez szükséges. Nemcsak fizikailag, hanem lelkileg is. Nemcsak vele, hanem a saját illúzióiddal is. Mert rájössz, hogy csak annyit veszítettél, amennyit hazudtál magadnak. Visszatérsz a jelenbe. Lehetőséget adsz magadnak, és lehetőséget adsz annak is, akivel újra megpróbálod, ami eddig nem sikerült. És már csak egyetlen szót szeretnél mondani annak, akit elengedsz: köszönöm. Semmi többet.
