KÖZÖSSÉG
A Rovatból

„Az, hogy bármikor elvonulhat előtted egy elefántcsorda, nagyon keveseknek adatik meg, érdemes érte áldozatokat hozni”

Párja emlékei alapján született könyv a tragikus balesetben meghalt ökológus, Gyöngyi Krisztián életéről. Bedő Orsolyával arról beszélgettünk, mennyire viselte meg, hogy részletesen fel kellett idéznie közös életüket, és visszatérne-e még valaha Afrikába.
Láng Dávid - szmo.hu
2022. szeptember 27.



2017 nyarán a magyar sajtó is sokat foglalkozott Gyöngyi Krisztián tragédiájával: a 43 éves ökológust egyik védence, egy keskenyszájú orrszarvú öklelte fel Ruandában, a balesetet nem élte túl. Halálakor a vele egy projektben dolgozó párja és másfél éves kislányuk is ott volt a nemzeti parkban.

Balogh Boglárka, a National Geographic Magyarország szerzője tavaly kérte fel Krisztián özvegyét, hogy állítsanak méltó emléket a férfi nem mindennapi életének. Az eredeti terv egy cikk volt, de végül egy egész könyv lett belőle, amely Az orrszarvúk hajnala címmel jelent meg néhány hete. Ennek apropóján beszélgettünk Bedő Orsolyával.

– Hogyan kapott el téged is Afrika és az orrszarvúk szeretete? A párodtól függetlenül történt, vagy neki köszönhetően jött ez be az életedbe?

– Abszolút neki köszönhető, én nem vágytam ilyen jellegű babérokra. Szegeden jártam egyetemre, ezt követően pedig elhagytam az országot, hogy csiszoljam a nyelvtudásomat.

Először Németországba, majd Angliába mentem, Krisztiánnal Londonban ismerkedtünk meg. Rengeteget mesélt az afrikai kalandjairól, és már az első percben megfertőzött engem is a téma szeretetével.

Nyilvánvalóvá vált, hogy ha komolyan gondolom ezt a kapcsolatot és szeretnék jövőt neki, egy ponton vele kell majd tartanom Afrikába. Kemény döntés volt, mivel sikerült elhelyezkednem a Canterbury Egyetemen némettanárként, ahol ösztöndíjjal tanulhattam volna tovább és hosszútávra számoltak velem, én mégis Krisztiánnal tartottam.

– Magadévá tudtad tenni az állatok iránti rajongást annak ellenére, hogy eredetileg nem volt hozzá kötődésed?

– Úgy gondolom, hogy igen, mivel tényleg akkora átéléssel beszélt róla, ami nemcsak rám, mindenki másra óriási hatással volt. Amikor pedig kikerültünk és én is megtapasztalhattam, milyen a bozótban élni, az nagyon is tetszett. Mindig közel állt hozzám a Rousseau-féle „Vissza a természethez!” mottóban rejlő szabadság, emiatt abszolút nem volt gond, hogy egy eldugott nemzeti park közepén éltünk, sokkal inkább romantikusnak találtam. Persze el kellett fogadni, hogy néha nincs meleg víz vagy internet, nélkülözni kell például a csokoládét és egy csomó másik dolgot, valamint sokszor akár hetekig nem jut el semmi hír hozzánk a külvilágból.

Nem mondom, hogy nem hiányzott néha a normális élet, de mindig arra gondoltam, mekkora privilégiumot jelent ez a másik oldalról. Még a generációk óta kint élő fehéreknek is egészen különleges volt, hogy mi a bozótban éltünk, hiszen ők zsúfolt városokban laktak. Az, hogy bármikor elvonulhat előtted mondjuk egy elefántcsorda, nagyon keveseknek adatik meg, érdemes érte áldozatokat hozni. Ezt próbáltam szem előtt tartani a nehezebb pillanataimban, a párom is sokszor megcsípett, hogy nézzem csak például a vízilovakat a holdfényben, vissza fogom ezt még sírni.

Krisztián és Orsi a házuk előtt a Liwonde Nemzeti Parkban, 2014-ben

Fotó: Frank Weitzer

– Felmerült benned valaha, hogy mégis inkább hazatérj a korábbi kényelmes életedbe?

– Mi egy csapat voltunk Krisztiánnal, egymást támogatva haladtunk előre az úton. Ha úgy alakul, akár Holdra is elkísértem volna. Persze, amikor a projekt elején nem kaptunk semmilyen támogatást, és hónapokig a saját pénzünket kellett beleforgatnunk, az kemény időszak volt.

Nyilván mindkettőnkben merültek fel kétségek, de nem adtuk fel, és egyszer csak megtörtént az áttörés: több nagy angol és amerikai szervezet is felfedezte a fajfenntartó projektet, onnantól pedig éveken át támogatták.

– Nehéz volt megtalálnod a magad szerepét Krisztián mellett, hogy saját jogon is legyen értelme annak, hogy vele tartasz?

– Nem, mert a projekt szerencsére többrétegű volt. A konkrét vadonmunkán, vagyis az állatok megfigyelésén és befogásán kívül számos más feladat is akadt. Például rengeteg fundraising reportot (adományszerzős pályázati beszámolót) kellett írni, adatokat gyűjteni tanulmányokhoz, valamint felhívni a környéken élők figyelmét a munkánkra, minél inkább próbálva őket is bevonni a fajfenntartásba. Ha nincs meg a külső támogatás, mert mondjuk a helyi közösségeknek csak annyi élményük van az állatokról, hogy tönkreteszik a veteményesüket, akkor inkább meg fogják ölni őket. Ezért nagyon fontos érdekeltté tenni a helyieket is, amihez felvilágosító és ismeretterjesztő előadásokon keresztül vezet az út. Rengeteg ilyet tartottunk, én emellett az eredeti szakmámhoz visszanyúlva nyelvet is tanítottam.

– A kontinensről és az ottani emberekről élő sztereotípiákhoz képest mit tapasztaltál, amikor testközelből is találkoztál velük?

– Nagyon pozitív csalódás ért bennünket, amikor megérkeztünk, bár Krisztián mindig mondta, hogy ő akármelyik országban járt Namíbiától Dél-Afrikán és Zimbabwén át Ugandáig, mindenhol meleg fogadtatásban volt része. Sehol nem érezte, hogy ellenségesek lennének vele,

Malawira viszont még a fentieknél is jobban igaz, hogy hihetetlenül meleg szívűek az emberek. Nincs semmi agresszió, folyamatosan éreztetik veled, milyen jó, hogy jöttél, a bőrszín miatti megkülönböztetés egyáltalán nem jellemző. Nagyon mély barátságaink alakultak ki, többekkel a mai napig tartom a kapcsolatot. A kinti fehérekkel is hasonlóan jó volt a viszonyunk, kicsit olyan, mintha megtaláltuk volna ott az otthonunkat.

Ami esetleg igaz lehet a sztereotípiákból, az legfeljebb annyi, hogy a falvak lakói tényleg szépen elvannak a fa alatt pihenve, ha éppen nincs dolguk. Mindig felmerül a kérdés, miért nem tartanak előbbre, elvégre sok idő eltelt már a gyarmatosítás felszámolása óta, mégsem tudtak kitörni a mélyszegénységből. De ugyanezt rá lehet húzni az éghajlati problémákra, vagy a legtöbb szubszaharai országra jellemző iszonyatos korrupcióra is. Tény, hogy ezekkel kapcsolatban rajtuk is sok múlik, de tegyük hozzá, hogy 40 fokban elég nehéz végigdolgozni a napot, ha nem adott a megfelelő minőségű étkezés, illetve elegendő ivóvíz.

Vadvédelmi oktatás iskolásoknak 2013-ban

– Voltak kétségeid azzal kapcsolatban, jó-e, ha könyv születik Krisztiánról?

– Amikor Balogh Bogi, a későbbi könyv szerzője megkeresett az ötlettel, először nagyon vonakodtam, nem volt őszinte a lelkesedésem. Miután a balesetet követően hazaértünk, próbáltam teljesen új sínre terelni az életem. Két éve kapcsolatban élek, a párom sajátjaként szereti a kislányomat, őt sem akartam annak kitenni, hogy napi szinten a múlttal foglalkozzak, amiről tudtam, hogy nyilván hatással lesz a lelkivilágomra.

Aztán jött egy fordulópont, amikor rájöttem, hogy ez a felkérés igazából sorsszerű, mivel mindig le szerettem volna írni a lányomnak, milyen volt az apukája. Neki semmilyen emléke nincs róla, hiszen alig múlt el másfél éves a halálakor, de joga van tudni, mennyire rendkívüli élete volt Krisztiánnak. Ezzel beszéltem rá magamat, hogy muszáj élnem a lehetőséggel, hiszen ha velem vagy a nagyszülőkkel történne valami, nem maradna senki, aki átadhatja ezeket az emlékeket. Így végül azt mondtam Boginak, hogy rendben van, vágjunk bele.

Iszonyatosan édes-keserű utazás volt, újra és újra szembesültem vele, milyen különleges életünk volt és mennyi mindent vesztettünk a halálával. Ez természetesen rendkívül megviselt, de végül sikerült megszülni a könyvet, és az azóta érkezett rengeteg pozitív visszajelzés megerősített abban, hogy jó döntést hoztam. A legnagyobb katarzisélményem persze majd akkor lesz, ha a kislányom is elolvassa.

– Benne lecsapódott már valami ebből az egészből, szoktatok beszélgetni róla?

– Igen, nagyon is. A hazaérkezésünk után nagyjából egy évig emlegette az apukáját, mindig kereste, hogy hol van. Aztán ezt egyik pillanatról a másikra mintha elvágták volna, onnantól nem hívogatta az édesapját. Viszont napi szinten nézegettünk képeket és videókat róla, illetve az ottani életünkről, például az elefántok vonulásáról. Tehát ő ebben nőtt fel, és bár elvesztette az édesapját, mégis folyamatosan találkozott vele. Ott vannak a nagyszülők is, akikkel nagyon szoros a kapcsolatunk, az apósomék rendszeresen viszik őt a temetőbe, a házuk is tele van családi ereklyékkel. Most, a könyv megjelenése kapcsán pedig tényleg rengeteget hall róla, abszolút élő dolog a számára. Persze próbáljuk olyan keretek között tartani, hogy a nevelőapukájának se essen rosszul.

Fotó: Frank Weitzer

– Hogyan tudtad folytatni az életedet a hazaérkezés után?

– Afrikával teljesen meg akartam szakítani a kapcsolatot, mert dühös voltam. Nem az állatra, ő csak azt csinálta, amit kellett: menekült. Senki nem hibázott, ez egyértelmű. Inkább a sorsra haragudtam, hogy miért pont Krisztiánnal, illetve velünk történt meg ez. Úgy gondoltam, nem igazság, hogy neki kellett meghalnia, miközben annyi mindent tett az állatokért, mások meg csak lébecolnak a Földön konkrét életcél nélkül. Azt is szörnyen igazságtalannak éreztem, hogy a gyerekemtől elvették ezt a fantasztikus apát, miközben annyi ember önként eldobja magától a gyerekét, ő pedig rajongott a kislányáért. Mindezek miatt elhatároztam, hogy soha többé nem akarok visszamenni a kontinensre.

Nyilván volt ebben egy jó adag önsajnálat is. Közben viszont arra is gondoltam, amikor épp Ruandán utaztam keresztül a kislányomat szoptatva, mennyire sokat szenvedett a ruandai nép, és hozzájuk képest mennyire szerencsések vagyunk mi. Azzal vigasztaltam magam, hogy ami velünk történt, az egy nemzet máig tartó tragédiájával összehasonlítva tényleg nem több egy apró balesetnél.

Hazaérve teljesen más irányba fordultam, csak nagy ritkán olvastam afrikai, illetve vadvédelemmel kapcsolatos híreket. Hétköznapi, normális életet akartam kialakítani, ami négy éven keresztül sikerült is. Aztán jött Bogi, valamint tőle függetlenül a győri állatkert igazgatója, Dr. Andréka György, aki felkért egy projektben való részvételre. Igent mondtam, így most egy tanzániai nemzeti park edukációs programjának csapatát erősítem itthonról.

– Sterczer Hilda, Erőss Zsolt özvegyének sorsát mennyiben érzed hasonlónak a sajátodhoz? A Magasságok és mélységek című nemrég megjelent film is jórészt az ő gyászfolyamatát mutatja be, és kimondott célja, hogy végre továbbléphessen.

– A könyv és a film megszületéséről csak mostanában hallottam először, valóban érdekes párhuzam. Még nem tudtam elolvasni a könyvet, illetve megnézni a filmet, de mindenképp szeretném. Abban is biztos vagyok, hogy az írónővel folytatott hosszas beszélgetések nekem is segíteni fognak lezárni ezt a szakaszt az életemben. Ő lényegében úgy fogta a kezem, mint egy pszichiáter, miközben végigvitt ezen az úton.

– Annak fényében, hogy elvállaltad az említett munkát, ki lehet mondani, hogy mégsem utáltad meg végleg Afrikát?

– Igen, de fontos hozzátenni, hogy én közel sem vagyok olyan szintű szakember, mint a párom volt, aki évtizedeket töltött tanulással a legnívósabb képzéseket elvégezve, valamint rengeteget önkénteskedve. Nekem ezek az alapok nincsenek meg, egy táplálkozásökológiai tanulmányt például nem tudnék lefolytatni a fekete orrszarvúkról, az edukációs részében viszont tanárként is részt vehetek. Most már nem olyan idegen nekem, hogy újra ezt csinálom, biztosan nem véletlen az sem, hogy megtalált a lehetőség. Hogy újra élnék-e Afrikában, azt nehéz megmondani, de a jelenlegi életem, családom és kapcsolatom ideköt minket.

Ha a kislányom azt kérné, hogy látogassunk el megnézni, hol volt az édesapja annyira boldog, és hol van az emléktáblája, amit épp a napokban avattak fel, aligha mondanék nemet.

(Az orrszarvúk hajnala c. könyv ide kattintva rendelhető meg.)


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KÖZÖSSÉG
A Rovatból
Elutasították a Duchenne-kóros Ádám havi 15 millió forintos gyógyszerkérelmét
A hatóság elutasította a Duchenne-kóros Ádám egyedi méltányossági kérelmét a Duvyzat nevű gyógyszerre. A család petíciót indított, miközben az országban 11 másik gyerek állami finanszírozással kapja a szert.


Egy 10 éves, Duchenne-szindrómás kisfiú, Ádám szülei hiába reménykedtek állami segítségben fiuk kezeléséhez: a hatóság elutasította az egyedi méltányossági kérelmüket. A döntés értelmében a családnak önerőből kellene előteremtenie a Duvyzat nevű gyógyszer havi 15 millió forintos költségét, amire képtelenek – írta a Blikk. A család nem adja fel, petíciót indítottak a döntés felülvizsgálatáért. Ádámnál hároméves korában jelentkeztek a betegség első jelei, amikor a szülei arra lettek figyelmesek, hogy egyre nehezebben megy fel a lépcsőn.

„Aztán jött a következő tünet, a vádlija elkezdett megvastagodni, ami a Duchenne-szindróma tipikus jele” – mondta az édesanya, Viktória.

Az anyuka a saját családjában már átélt egy hasonló tragédiát: a bátyja 17 évesen halt meg ugyanebben a betegségben. A Duchenne-szindróma egy genetikai betegség, ami egy fehérje hiánya miatt az izomzat fokozatos leépülésével jár. A leépülő izmok helyét zsírszövet veszi át, a betegek mozgása egyre nehezebbé válik, a betegség utolsó stádiumában pedig a szív- és légzőizmok is leállnak.

A kórt jelenleg nem lehet gyógyítani, de létezik egy gyógyszer, a Duvyzat, ami az Európai Gyógyszerügynökség adatai szerint a betegség romlásának lassítására engedélyezett, ambuláns, hat év feletti, szteroid mellett kezelt betegeknek.

Viktória egy ismerős családról is tud, ahol a szer hatására még kismértékű javulásról is beszámoltak. Magyarországon az ilyen, még nem általánosan támogatott gyógyszerekre egyedi méltányosság alapján lehet állami finanszírozást kérni. Jelenleg 11 Duchenne-szindrómás gyermek jut hozzá így a Duvyzat-kezeléshez. Ádám családját néhány napja a kisfiú neurológusa értesítette a negatív döntésről.

„Egyelőre a neurológusunk értesített, hogy Ádi nem kapta meg a méltányosságot, ám indoklást ő sem kapott, csak a hírt” – közölte az édesanya.

Hozzátette, várják a hivatalos értesítést, amiből reményeik szerint kiderül az elutasítás oka. A család értetlenül áll a döntés előtt, mivel a kisfiú elvileg minden feltételnek megfelel: elmúlt hatéves és még járóképes. Bár Ádám már csak a lakásban tud önállóan közlekedni, orvosa szerint is alkalmas a kezelésre.

„Most várjuk, hogy a hivatalos papír is megérkezzen, hátha abból megtudjuk, mivel magyarázzák a kérelem elutasítását” – mondta Viktória. A család nem akar beletörődni a helyzetbe, ezért indítottak petíciót, abban bízva, hogy a nyilvánosság segítségével sikerül elérniük a döntés felülvizsgálatát.

Ha segítene Ádámnak, itt teheti meg:

“Összefogunk Ádiért” Alapítvány

10300002-13877454-00014909

IBAN HU46 10300002-13877454-00014909


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KÖZÖSSÉG
A Rovatból
Ingyen fürdőbelépőt adnak a turistáknak – Így próbálják megmenteni a katasztrófa sújtotta Parajdot
A tavalyi bányabezárás után a Visit Parajd partnerszállásain foglalók ingyenes belépőt kapnak a helyi wellnessközpontba. A cél a turizmus élénkítése és a helyi gazdaság támogatása.


A tavalyi bányakatasztrófa után egy egész térség fogott össze Parajdon, hogy egy rendhagyó akcióval indítsák újra a turizmust.

A település wellnessközpontja március 23-án újranyitott, a helyi vállalkozók pedig ingyenes fürdőbelépővel próbálják visszacsábítani a vendégeket.

A program lényege, hogy aki a Visit Parajd partnerszállásain foglal, ingyenes belépőt kap a 2015-ben átadott helyi wellnessközpontba

– írja a Termál Online.

A kezdeményezést a Sóvidék-Hegyalja Turisztikai Egyesület indította, és már több mint ötven szállásadó csatlakozott hozzá.

A cél a turisták számának növelése mellett az, hogy a látogatók a jelenlegi helyzet ellenére is teljes értékű kikapcsolódásban részesüljenek, miközben a helyi gazdaság is új lendületet kap.

A gyógyfürdő vonzerejét az 1000 méter mélyről feltörő sós víz adja, amely elsősorban mozgásszervi, ízületi, bőrgyógyászati, nőgyógyászati és légúti betegségek kezelésére alkalmas.

A mentőakcióra azért volt szükség, mert 2025. május 27-én a heves esőzések miatt a Korond-patak vízhozama a százszorosára nőtt, és a víz utat tört magának a mélybe.

Május 30-án a parajdi sóbánya teljesen megtelt vízzel, ezért bezárták, később pedig a felszínen is beszakadások jelentek meg.

Via Sokszínű Vidék


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KÖZÖSSÉG
A Rovatból
„Élvezni egy süket-vak kutya bizalmát leírhatatlan megtiszteltetés, amit nem érhettem volna el a közös tánc nélkül”
Hanna a látás- és hallássérült border collie-jával teljesített egy megható produkciót egy dog dancing versenyen. Meggyőződése, hogy a közös tanulásnál semmi nem építi jobban a kutya-gazdi kapcsolatot, és Miának a legnehezebb gyakorlatokat is sikerült megtanítania a megvezetéses módszerrel és egy rezgős nyakörvvel.
Tóth Noémi - szmo.hu
2026. április 19.



Fejérné Schneider Hanna nemrég részt vett Miával, a vak és süket border collie-val egy dog dancing versenyen a Senior/Handicap osztályban (a videót ITT láthatod róluk). Kriz Orsi Dog Dancing kutyaakadémiáján készítették fel őket erre a műsorszámra, amelyen elég magas pontszámmal végeztek.

– Hogyan került hozzád a kutyus, mi az ő története?

– Miát 2023 őszén vittük haza: egy hónappal korábban augusztusban került be a Border Collie Fajtamentő Egyesülethez, KisVakond néven. Az előéletéről túl sokat nem lehet tudni, mivel az utcáról gyűjtötték be. Valószínűleg egy szaporítótól szökött meg, ahol kennelbe zárva tartották. Ezt onnan gondoljuk, hogy Mia a felelőtlen tenyésztés miatt született süketnek és vaknak egy olyan génhiba (duplamerle) miatt, amit a hozzáértő, felelős tenyésztők tudatosan kerülnek.

Azt, hogy kennelbe zárva tarthatták, azért sejtjük, hogy a fogai korához képest nagyon kopottak, nálunk is eleinte kényszeresen rágta a kennelt, még akkor is, amikor nem volt bezárva, mintha ez lenne az egyetlen létező elfoglaltság. Az emberekkel az első pillanattól kezdve nagyon kedves, bújós és nyakba ugrálós volt, viszont utána viszonylag hamar vissza is vonult. Más kutyák pedig egyáltalán nem érdekelték. Innen indult a mi közös utunk.

– Mennyiben kell más módszerrel tanítani egy hallás- és látássérült kutyát, illetve mik a határok és korlátok: mire lehet megtanítani, és mire nem?

– Mint egy átlagos kutyát, őt is megvezetéssel kezdjük tanítani, ez azt jelenti, hogy jutalomfalatot dugunk az orrához, és így csináltatjuk meg vele a feladatot, neki csak a falatot kell követnie. Még klikkert is tudunk nála használni, bár mivel nem hall, ezért a hagyományos klikkert egy rezgős nyakörvre cseréltük, ezzel tudjuk neki a lehető legpontosabban megmutatni azt, hogy mikor is csinálja jól a feladatot, ez pedig sokat segít abban, hogy megértessük vele, mi a dolga.

Amiben más, hogy nem tudom teljes mértékben kivenni a kezemet a feladatokból, hiszen azzal vezetem, azzal jelzem neki a különböző feladatokat, úgy is mondhatnám, kézzel adom a vezényszavakat. Itt néha nehézséget is szokott okozni számomra, hogy hogyan tudok annyi különféle apró jelet adni neki a kezemmel, hogy ő pontosan megértse, éppen milyen feladatot kell megoldania.

– Mi a legnehezebb feladat, amelyre immár Mia képes, dacára a hátrányos helyzetének?

– Bevallom, nem tudok arra válaszolni, hogy mik a határai. Régen voltak feladatok, amikről úgy gondoltam, hogy sosem lesz rá képes, például ugrani, vagy olyan tempóban csinálni egy láb közötti szlalomot vagy forgást, mint ahogy ma csinálja őket. Viszont ezeket a falakat szép lassan ledöntöttük, és most úgy érzem, végtelenek a lehetőségeink. Még nem találtam olyan feladatot, amit hosszabb, rövidebb idő alatt ne sikerült volna vele megértetni. Persze valószínűleg előbb utóbb határokba fogunk ütközni, hiszen minden kutyának vannak határai, de jelenleg nem érzem azt, hogy jobban be lennénk korlátozva, mint egy átlagos kutyával.

Mia jelenlegi legnehezebb trükkjei közül kettőt emelnék ki, amire nagyon büszke vagyok. Az egyik az úgynevezett “airplane” trükk, amikor a gazdi ül a földön, a kutyus körbefut körülötte, és átugrál a karjai fölött. A másik még nem 100%-os, de már közelít: ez a kézből való kihempergés, ami nálunk egyelőre úgy néz ki, hogy egy széken ülök, Mia felugrik az ölembe, ott lefektetem és onnan egy hempergéssel leveti magát a mélybe, gyönyörűen négy lábra érkezve.

– Mennyi idő volt erre a műsorszámra felkészíteni Miát?

– Miával 2024 március közepétől kezdtünk dog dancinget tanulni, és ahogy fejlődtünk a feladatokkal, viszonylag hamar körvonalazódott bennünk ez a produkció. Szűk fél évvel később falattal megvezetve már meg tudtuk csinálni ezt a kűrt, persze akkor még jóval esetlenebbül, lassabban és akadozósabban, mint most. A felkészülés legnehezebb részét az jelentette, hogy ezt a két és fél perces produkciót egy versenyen jutalomfalat nélkül kell végigcsinálni, és mint sok kezdő kutyánál, nála sem volt egyszerű eleinte fenntartani a figyelmet és a munkakedvet olyan hosszan, megerősítés nélkül. Végül újabb fél év múlva, 2025 májusában léptünk először pályára, ugyanezzel a kűrrel, és már ott is gyönyörűen teljesített a lányka. Tehát bő egy év alatt teljesen az alapoktól sikerült összerakni ezt a produkciót úgy, hogy az egy versenyen is megállta a helyét.

– Te mikor kezdted a dog dancinget és hogyan találtál rá erre a műfajra?

– Én 2023 őszén kezdtem el a dog dancing oktatói tanfolyamot, amit Kriz Orsi indított, oda iratkoztam be az – akkor alig egyéves – Larka nevű mudimmal. Akkoriban alapvetően nem érdekelt maga a sport, csak azért kezdtem el a tanfolyamot, mert én magam is kutyakiképző vagyok, és úgy gondoltam, hogy Orsi sok olyan technikát, szemléletet mutathat nekem, amit be tudok építeni a saját munkámba, hogy jobb kiképzővé váljak.

Aztán persze könnyen magával rántott a sport varázsa, főleg amiatt, amit Orsi is gyakran hangsúlyozott, hogy itt teljes mértékben a kutyánkra tudjuk szabni a produkciót, mert tulajdonképpen nincsenek kötelező elemek. Ez volt az a mondat, ami úgy igazán beindította a fantáziámat, hogy vajon Miához milyen feladatok illenének. Ahogy márciusban vége lett az oktatói tanfolyamnak, be is jelentkeztem Orsi óráira, de immár két kutyával.

– Mit adott neked a Miával közös produkció, mivel gazdagított téged a közös munka és táncolás?

– Azt hiszem nem túlzok, hogyha azt mondom, hogy Mia emiatt vált igazán az én kutyámmá. Persze ott van az az örökbefogadási szerződés, ami miatt papíron a miénk, de az együttélés még nem kovácsol minket igazán össze. Amikor Mia hozzánk került, annyira óvatos volt, hogy nem mert falatot elfogadni kézből, és eleinte minden emberrel el akart menni, akinek a szagát megérezte – neki mindegy volt, csak valaki szeresse.

Most pedig én vagyok a legfontosabb számára: persze szeret minden embert, de miután megkapta a simiadagját, jön vissza hozzám, egész nap a lábam mellett alszik, követ bárhova a lakásban, jön velem hegyet mászni és úszni is. Azt kell, hogy mondjam, élvezni egy süket-vak kutya kötetlen bizalmát leírhatatlan megtiszteltetés. Mindezt nem érhettük volna el a tánc nélkül. Nekem meggyőződésem, hogy a közös tanulásnál semmi nem építi jobban a kapcsolatot, mert tanítani csak úgy lehet, hogy folyamatosan őt figyelem. Nekem kell tudnom átadni úgy az anyagot, hogy ő azt meg tudja érteni, ehhez pedig a legapróbb mozdulatából tudnom kell, mi jár a buksijában. Neki is nagyon kell rám figyelnie, hiszen tanulni is csak maximális figyelemben lehet, meg kell tudnia érteni, a legkisebb mozdulatomból is, hogy mit szeretnék tőle.

A ringben állni vele pedig igazán felemelő. Mindkét versenyünk után úgy jöttünk le a pályáról, hogy könnyes szemmel jöttek oda az emberek, hogy gratuláljanak nekünk.

Nekem pedig Miával az oldalamon célommá vált, hogy megmutassuk az embereknek, hogy csak mert eltér a normálistól, attól még igenis képes nagyon sok mindenre. Remélem fel tudjuk nyitni az emberek szemét azzal kapcsolatban, hogy egy handicap-es kutyát – vagy bárkit – nem sajnálni kell, hanem elfogadni őt így teljes értékűnek, és meglátni benne a potenciált.

– Adj tippeket gyakorló kutyatartóknak egy konkrét trükkhöz, hogy hogyan tanítsák meg az adott mozdulatot a saját kedvencüknek!

– Én nem is egy darab konkrét trükköt mondanék, hanem egy kis játékot, ami az ember kreativitását fejleszti, a kutyának meg a figyelmét, és igazából bármilyen feladattal meg lehet csinálni. Az első lépés keresni egy egyszerű feladatot, amit a kutyusod könnyen meg tud csinálni: ez lehet akár egy ül, egy fekszik, forgás vagy pacsi, teljesen mindegy, a lényeg tényleg az, hogy a kutyusod ismerje.

Ha ez megvan, próbáld meg ezt a feladatot minél többféle kontextusban kérni a kutyusodtól. Mondok néhány példát a fektetéssel.

- Variáld a pozíciót: fektesd le mindenféle módon, például magad előtt, mellett, két lábad között, magad mögött – extra nehezítés, ha nem is fordulsz felé, csak például a tükörből nézed.

- Variáld a távolságot: fektesd le magad előtt egészen közel, és ha ez ment, következőnek úgy fektesd, hogy egyet hátralépsz, majd még egyet és így tovább. Figyelj arra, hogy ne induljon el feléd: csak úgy érvényes ha egy lépést sem mozdul bele.

- Adj közben zavaró testjeleket: ha fektetést kérünk, általában lefelé mutatunk a kutyusunknak a föld irányába. De vajon sikerül-e úgyis a feladat, hogy közben felemeled a kezedet? Vagy igazán nehéz szinten úgy kérd tőle, hogy feküdjön le, hogy közben te felugrasz a levegőbe.

Én nagyon szeretem az ilyen játékokat, hiszen egy egyszerű feladattal is jó sokáig el lehet vele szórakozni. Sőt, akár barátokkal is lehet versenyezni, hogy ki tud egy-egy feladatot többféle helyzetben és nehezítéssel is megcsinálni, a lehetőségeknek pedig csak a kreativitás szabhat határt!


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KÖZÖSSÉG
A Rovatból
Egy rossz mozdulat, és a kutya morogva odakap: ezt a hibát ne kövesd el!
A kutyákhoz való helytelen közeledés, különösen a kéz orr elé nyújtása, komoly félreértésekhez vezethet. A szakértők szerint a kutya ilyenkor védekező reakcióként moroghat vagy odakaphat.
DP, kép: freepik - szmo.hu
2026. április 02.



Reflexből nyújtjuk a kezünket egy idegen kutya felé, pedig ezzel a mozdulattal pont a békés ismerkedést tesszük feszültté, sőt, akár kockázatossá is.

A kutyák nem udvariatlanságból hátrálnak meg: a mi barátságosnak szánt gesztusunkat könnyen fenyegetésként értelmezhetik.

A „szagoltasd meg a kezed” tanács egy makacsul élő tévhit.

Míg az emberi kommunikációban a kinyújtott kéz nyitottságot jelez, a kutyák világában egy hirtelen az arcuk elé kerülő kéz – főleg ha föléjük hajolunk vagy gyorsan közelítünk – tolakodó jelzés.

Ilyenkor az állat nem ismerkedési szándékot érzékel, hanem nyomást, ami feszültséget vált ki benne. Ezzel a mozdulattal elvesszük a választás lehetőségét: a kutyának nincs ideje felmérni a helyzetet, és nem érzi kontroll alatt a szituációt.

A reakciója a lefagyástól és hátralépéstől a morgáson át az odakapásig terjedhet.

A kutyák valóban a szaglásukkal tájékozódnak, de ők döntik el, mikor és mit szagolnak meg. Ha érdeklődnek, maguktól odamennek, körbeszimatolnak, és a saját tempójukban győződnek meg arról, hogy a helyzet biztonságos-e. Ez egy lassú, bizalmi folyamat, nem egy kierőszakolt találkozás.

A helyes protokoll szerint a legjobb, ha hagyjuk a kutyát kezdeményezni.

Maradjunk nyugodtak, ne hajoljunk fölé, és ne nyújtsuk ki azonnal a kezünket. Érdemes enyhén oldalra fordulni, ami kevésbé fenyegető testtartás, és megvárni, amíg az állat magától közeledik.

Ha odajön, először valószínűleg a lábunkat vagy a ruhánkat szagolja meg, és csak később, ha már biztonságban érzi magát, a kezünket. A lényeg, hogy ez mindvégig az ő döntése legyen.

Vannak helyzetek, amikor jobb egyáltalán nem próbálkozni.

Ha a kutya pórázon van és láthatóan feszült, ha a gazdája visszafogja, vagy ha a testbeszédével – például elfordulással, hátralépéssel – egyértelműen jelzi, hogy nem keresi a kontaktust, tartsuk tiszteletben a jelzéseit.

Fontos elfogadni, hogy nem minden kutya akar idegenekkel barátkozni. Lehet, hogy fél, fáradt, túlterhelt, vagy egyszerűen csak nincs kedve hozzá, és ez teljesen rendben van.

Egy idegen kutyával való találkozás nem arról szól, hogy mindenáron meg kell simogatni, hanem arról, hogy tiszteletben tartjuk a határait. Ha a döntést az állatra bízzuk, a helyzet mindenki számára nyugodtabb és biztonságosabb lesz.

Via Sokszínű Vidék


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk