4 ok, amiért a gyerekneveléshez feltétlenül kell a humor
Öt gyerekkel a hátam mögött bizton állíthatom, hogy az anyaság nem habos-babos tündérmese, ahol minden tökéletes - sokkal inkább egy sajátos elegy. Ebben egyszerre van jelen a gyerek(ek) létezése felett érzett földöntúli boldogság és az ezzel szorosan összefüggő féltés, aggodalom, szorongás, izgalom - hogy valamit elrontunk, rosszul csinálunk és jaj, mi lesz a következménye.
De hogy a szülői lét csupa aggódás, állandó stressz lenne? Á, dehogy! Csak a megfelelő szemszögből kell nézni a dolgokat... Ennek bizonyítására következzen most négy tőrőlmetszett szülői bölcsesség - és természetesen a hozzájuk tartozó magyarázat sem maradhat el. Sőt, egy rövid végkövetkeztetést is olvashattok a legvégén. :)
1.
Egy nagyon nagycsaládban nagyon sok mindenből nagyon sok van. Például gyerekből, meg vécépapírból és papír zsebkendőből… és még valamiből. Valamiből, amely rendkívül környezetbarát módon, igen csekély energiabefektetéssel folyton képes megújulni és újratermelődni… Igen, a szennyes. Én nem tudom, másoknál hogy van, de a mosásra váró ruhák mennyisége és a családunk kiterjedése valahogy soha nem egyenes arányban áll egymással, hanem a növekedés mindig exponenciális az előbbi javára.
Nálunk feneketlen a szennyeskosár, én még üresen soha nem láttam, de Férj esküszik, hogy ő emlékszik egy félórás időintervallumra az elmúlt tizenhárom év alatt, amikor nem volt benne semmi. Valószínűleg az ufók voltak… Mert hogy ilyen magától nem történik, az biztos.
2.
Öt gyerek hangos - ezen nincs mit szépíteni -, de soha nem annyira, mint amikor afelől érdeklődnek, hogy mikor és mit fogunk enni/inni.
Legyenek bármilyen messze tőlem a lakásban, ha megkordul a gyomruk, nem fárasztják magukat azzal, hogy szemtől szemben faggassanak ki, mikor vetek véget a szenvedésüknek. Inkább nemes egyszerűséggel belekiáltják a világba az étkezés készültségi állapotát firtató kérdést, majd a választ - miszerint még legalább tíz perc, amíg táplálékhoz jutnak - követő lesújtó véleményüket is. A lakás teljes terén átívelő beszélgetésből pedig a közvetlen és közvetett szomszédság is megtudhatja, amit a gyerekeim folyamatosan éreznek: soha nem csinálok elég kaját és azt sem elég gyorsan.
Ezt a feltevésüket csak megerősíti, hogy a folyton éhes leszármazottaimnak az egyszerre kérdezés művészetét mindezidáig nem sikerült elsajátítaniuk. Így mindegyik külön-külön teszi fel a maga kis kérdését. És persze a választ jól eltitkolja a többiek elől - vagy a folyamatos zsivajban meg sem hallja -, lehetőséget adván a testvéreinek is a kibontakozásra… Így aztán persze tényleg olybá tűnik, mintha soha nem kapnának se enni, se inni.
3.
A gyerekeim születése előtt soha nem gondoltam volna, hogy valaha is földöntúli élményben lesz részem nekik köszönhetően. Pedig ez is megtörtént.
Mindaddig, amíg csak ketten tengettük mindennapjainkat Férjjel, szilárd meggyőződésem volt, hogy a mindent elnyelni képes fekete lyukak csak a világűrben léteznek (na meg Férj zoknijain).
Amióta megszülettek a gyerekeim, már nem vagyok ebben ilyen biztos. Sőt, szent meggyőződésem: földöntúlinak cseppet sem nevezhető otthonunkban az öt gyerekkel együtt két fekete lyuk is tanyát vert - ártalmatlan ruhásszekrényeknek és hűtőnek álcázva magukat. Mert mi egyébbel magyarázhatnánk, hogy a zoknik és a műanyag dobozok fedői mellett az összes pénzünk is felszívódik, és míg az előbbiek esetében legalább a lábravaló egyik fele, illetve maga a doboz megmarad, ugyanez viszont nem mondható el a családi kasszába hó elején befolyó összegről. Az ugyanis maradék nélkül eltűnik… sőt, néha még a nullát is átlépve a mínuszos tartományba téved.
4.
Életem gyermektelen, aktív - GDP-t növelő - munkával töltött korszakában úgy gondoltam, hogy milyen jó lesz, ha majd a stresszes munkám helyett a gyerekeimet terelgetem a játszótéren. A fiúkkal autózom, a lányokkal babázom, és egyébként is kész felüdülés lesz az anyaságom minden perce - a stresszt még hírből sem fogom ismerni. Ja, ahogy azt az egyszer naiva elképzeli...
Aztán lett családom, nem is kicsi, inkább nagy, és sok mindent átértékeltem az életemben, például a stressz fogalmát.
Ordibálós, prémium megvonással fenyegetőző szerkesztő, körmödre égett határidő, a választási időszak közepén nyakadba zúdított éjszakai műszak? Mindez pálmafás, stresszmentes nyaralásnak tűnik ahhoz a mindennapi élethelyzethez képest. Amikor egy csendes huszárvágással megpróbálom kettéválasztani az épp egymás legyilkolásán ügyködő Középsőt és Négyest, a szabad kezemmel pedig Legkisebb után kapok, aki már majdnem elérte a székekből tákolt létráról a könyvespolc tetején billegő tűzoltós könyvet. És miután konstatálom, hogy nem jártam sikerrel, a fejemmel megpróbálom az aláhullani készülő Legkisebb alá lökdösni a hátam mögött párnacsatát vívó két kamasztól felém dobált párnákat, hogy legalább puhára essen.
No komment.
Öt gyerekkel megtanultam, hogy az anyaságban bármi megtörténhet és annak az ellenkezője is… Gyereket nevelni pedig csakis humorral érdemes.
