„Írassák a sírkövükre: éltek 75 évet, ebből 19-et online” – beszélgetés Limpár Imre pszichológussal mindennapi időzavarainkról

Egy napban 86 400 másodperc van, ugyanúgy, mint 100 vagy 1000 éve. De a 21. század nagyon felpörgetett minket, úgy érezzük, mindent csak félbehagyunk, semmit nem tudunk befejezni. Az idő rohan, és egyre kevésbé vagyunk lépést tartani vele, elborítanak valós és vélt dolgaink, kötelességeink. Van-e ebből kiút? Erről beszélgetünk Limpár Imre tanácsadó szakpszichológussal.

- Amikor néhány évtizede beindult a legújabb technológiai forradalom, sokan azt jósolták, hogy az új eszközök révén rengeteg időt spórolunk majd meg, és lesz időnk sok hasznos, értelmes dolgot csinálni. Jelenünk azonban nem ezt mutatja. Hol romlott el mindez?

- Mindig felhívom a figyelmet arra, hogy az idővel való kapcsolatunk szubjektív műfaj, de az a kifejezés, hogy „időgazdálkodás”, az objektivitás látszatát kelti. Itt csapódunk be, mert az idővel valójában nem gazdálkodni kell, hanem az időhöz való viszonyt lehet alakítani. Ha bárkit megkérdezünk ismerősi körünkben, jó eséllyel fogja igaznak tartani azt a mondatot, hogy őseinknek, nagyszüleinknek, szüleinknek több ideje volt. Ez azonban nettó hazugság, mert mindenkinek mindig is ugyanannyi ideje volt, 86 400 másodperc naponta, sem több, sem kevesebb, ezt kellett beosztani.

De itt két tényezővel kell számolni: az egyik a kutatás+fejlesztésnek a tévedése, hogy ettől jön meg a boldogság, de igazából csak más típusú problémák jönnek; a második pedig a 21. században, amelyet én „a hajszoltság évszázadának” nevezek, folyamatosan pörgetnek minket. Olyan inger-elárasztásban van részünk, amely több, mint amit az idegrendszerünk elviselni képes.

Mondok erre egy nagyon profán példát: tartok egy előadást, és látom, hányan telefonoznak közben, mert a Facebook, ha belépnek, feldobja, hogy éppen hol nincsenek. Itt ülök valahol, elvileg élveznem kellene a pillanatot, de nem tudom, mert az agyam már három másik helyre hívna. Lehet, hogy máshol kéne lennem, de ha most történetesen amott vagyok, azon gondolkodom, hogy miért nem emide jöttem. Ez a nagy csapdahelyzet, amely miatt van olyan folyamatos észlelésünk, hogy lemaradtunk valamiről, így pedig nagyon nehéz élni. Ezeket a kütyüket egyszerűre programozták, tehát könnyű függni tőlük, és végtelenek. Például a Facebook hírfolyamának nem lehet az aljára pörgetni, ezért nem lehet befejezni, csak félbehagyni. Ha én valamit félbehagyok, azt érzem, hogy nem volt elég időm.

Régen a könyveket befejeztük, ma a blogokat csak félbehagyjuk. Ez a sok félbehagyottság is eredményezi, hogy kapkodunk levegő és idő után, és azt érezzük, hogy nincs.

- Nagymamámnak volt egy mondása: „Hamar elszáll egy-két óra, minden percét használd jóra.” Úgy gondolom, hogy ma nem kevés tudatosság és önfegyelem kell ahhoz, hogy valaki tudja, mi az, ami neki fontos, mi az, amire „rá akar érni.”

- Van az a jól ismert frázis, miszerint az ember arra ér rá, amire akar. Ezzel én nem értek egyet, mert bár a tartalma nemes, sokszor a ráérés már nem akarat kérdése, hiszen az embert sodorják az erők, az elvárás-cunamik, hogy megmondják, hol, mennyit, mit kell csinálni. Rengeteg cégnél van például válaszadási idő-protokoll… A másik a prioritások, a fontossági sorrend megállapítása. Ahhoz, hogy jó időgazdálkodásunk legyen, célok kellenek, de manapság a legtöbb embernek nincsenek céljai, csak vágyai. Ehhez természetesen hozzájárulnak a fényes tekintetű média- és marketing-gyárak, mert ők a vágyainkat srófolják fel, akkor leszünk jó fogyasztók.

Sok helyen tanítok. Ha megkérdezek egy átlagos, húszéves egyetemistát, hogy hol szeretne lenni tíz év múlva, akkor azt fogja mondani, hogy szeretne egy boldog párkapcsolatot, egy jó lakást, egy klassz munkahelyet. Ki nem? Ő azt hiszi, célokat mondott, pedig csak vágyakat, az élet normális elvárásait. Akkor tudom valójában beosztani egy sima hétköznapomat, és vele aztán az egész életemet, ha van egy orientációs pontom akár a jövőben cél formájában, vagy a akár múltban, amikor is értékrend alapon döntök.

Ha van orientációs pontom, tudok gazdálkodni, egyébként pedig csak sodródni fogok, flipper-golyó módjára csapódom ide-oda.

-Van-e esélyünk arra, hogy egyensúlyba hozzuk ezt a jelenlét- és megfelelés-kényszert a prioritásainkkal?

- Elcsépeltnek hathat a „nemet mondás képessége”, de igazából tényleg erről van szó: tudnunk kell, mi az, amit elvállalunk, és mit nem. Egy praktikus tanács ezzel kapcsolatban: ha valaki kap egy felkérést, ígérje meg magának, hogy nem válaszol azonnal, mert önmagát ismerve tudja, hogy igent fog mondani, hanem iktasson be egy ütköző-időt, amikorra választ ad. Nagyon hiszek abban, hogy a struktúra és a szabályzók lehetnek pozitívak, és nem börtönök. Volt egy hittantanárom, aki azt mondta: nem az a szabadság, hogy bármit megtehetek – az a szabadosság – hanem az, hogy ismerem a korlátaimat. Az a szép az időgazdálkodásban, hogy ezeket a szabályzókat és korlátokat önmagunknak állítjuk fel. Mondok egy személyes példát: a 2010-es évek elején tettem egy vállalást, hogy csak hétfőn és kedden néztem meg az e-mailjeimet. Szerda reggeltől vasárnap estig nem néztem, mert úgy éreztem korábban, hogy rángatnak az e-mailek, az állandó elérhetőségemmel, a válaszkészségemmel szétszednek a hétköznapok. Elég volt!

Sokan mondták, hogy ezt nem tehetem meg, pedig megcsináltam. Voltak belőle sértődések, munkákat buktam el, ismerősi viszonyok erodálódtak, de volt két és fél remek évem. És persze olyan is akadt, aki árgus szemmel figyelte, kap-e tőlem csütörtökön e-mailt, s leleplezzen. Természetesen akad kivétel, de a nagy tendencia a lényeg: merre és főként hogyan halad az életünk!

Utána később visszatértem a mindennapi e-mailnézéshez, de a rángatás-tünet szerencsére nem jött elő. De az kellett hozzá, hogy be mertem avatkozni az életvitelembe, annak struktúrájába. Sokan azt hiszik, hogy ez csak a legtehetségesebbeknek, a szerencsés csillagzat alatt születetteknek sikerülhet. Ez nem igaz. Nagyon sokat tehet az átlagember, hogy élhetőbbek legyenek a szürke hétköznapok.

- Médiaegyetemi tanítványaimnak többször feltettem a kérdést, hogy meddig bírják ki hírek nélkül. A leghosszabb említett időtartam 48 óra volt, de aki ezt mondta, már arra is furán néztek. Hát még rám, amikor közöltem, hogy ha elutazom két hét szabadságra, se internet, se újság, se tv, se okostelefon – ha világrengető dolog történik, azt úgy is megtudom.

- Erre rákötnék még egy adatot, ami el szokta borzasztani az előadásaim résztvevőit és ami az arcunkba csapja a valóságot. Egy 2018-as adat szerint a Z generáció, tehát az 1995 után születettek, átlagosan napi 330 percet, tehát 5 és fél órát vannak online. Mondom nekik, hogy rendeljék meg a sírkövüket, és vésessék rá jó előre, hogy – a magyarországi várható élettartamot alapul véve – éltek 75 évet, ebből 19-et online. De ha én naponta egy órát sorozatot nézek, két órát a Facebookon lógok, akkor azt írhatom a sírkövemre, hogy 3,125 évet sorozatot nézett és 6,25 évet facebookozott. De az időseknek is megvan a maguk „időtöltése”, a híradónézés. Vannak, akik a teljes kínálatot végignézik. Számoljunk csak napi másfél órás átlag híradó-nézéssel. Hasonló élettartammal 4 és fél évet töltenek híradónézéssel! Ez nagyon súlyos adat, érdemes olykor szoroznunk, számolnunk.

- Ön pályája kezdetén katonákkal dolgozott, külföldi missziók pszichológiai felkészítésével, majd reintegrációjukkal, krízis- és válság kezeléssel. Ez utóbbi lassan teljesen hétköznapi igény lesz nálunk.

- Manapság az a társadalmi trend, hogy mindent szeretünk dramatizálni. Könnyen kijelenti valaki, hogy „depressziós”, holott az nagyon komoly tünetegyüttes, súlyos diagnózissal. Maradjunk inkább annál, hogy szomorúak, rosszkedvűek vagyunk, ne aggassunk magunkra ilyen címkéket. Ilyen az is, amikor azt halljuk, hogy a magyar emberek 60-70%-a hétfőn gyűlöl bemenni a munkahelyére, vagy az iskolába. Lehet, hogy tényleg ilyen rosszak az arányok, de ha valaki a gyűlölt hétfőre vár, akkor az nagyon könnyen össze fog jönni. Itt nem is feltétlenül arról van szó, hogy „bevonzzuk a rosszat”, hanem inkább arról, hogy a lelkünket mire állítjuk be. Azt is érdekes megfigyelni, hogy az alapidő-egységeink miként alakulnak. Általában 5+2-es rendben gondolkodunk: 5 nap mókuskerék, gálya, aztán két nap szusszanás, de vasárnap délután, a Forma-1 végén a kockás zászlóval kicsit már leintik a hétvégét is, és kezdődik minden elölről. Nagy eredményt lehet elérni időgazdálkodásunkban azzal, hogy alapidő-egységünket megváltoztatjuk, és elkezdünk napokban gondolkodni. Nagyon nehéz ezt megtenni, mert a társadalmi folyamatok nem erre mennek. De ha én kedd délután azt mondom, hogy ez a hét már el van baltázva, akkor egy vagy két nap sikertelensége miatt odaadtam az egész heti belső békémet, és a nullázási pont csak hétfőn kezdődik! Sokkal jobb, ha bebukom a keddi napot, és a szerda már indulhat tiszta lappal.

- Az Ön honlapján nagy örömmel fedeztem fel két kedvenc ókori gondolkodómat, akiket ma is szívesen előveszek okulásul: Senecát és Marcus Aureliust. Ide is illik két idézet. Seneca mondja, hogy „félelmeink száma mindig nagyobb a ránk leselkedő valós veszélyeknél”, Marcus Aurelius pedig azt vallja, hogy „olyan az életünk, amilyenné gondolataink teszik”.

- Mondhatjuk, hogy nincs új a nap alatt. Marcus Aurelius elmélkedéseiben úgy szólván minden benne van a ma világáról is. Sajnos csak egyetemista koromban találkoztam velük először érdemben, addig meg kellett tanulnom sok felesleges dolgot. Nekünk a II. világháború csatáit például napra pontosan kellett tudnunk, de minek…ugyanakkor semmit sem hallottunk a SMART célkijelölési technikáról, ahol minden egyes betű olyan tényezőt jelent angolul, amelyet ellenőrzésem alá vonhatok. (Specific, measurable, attainable, relevant, time-bound – egyértelmű, mérhető, elérhető, fontos, időhöz kötött). Ez egy öt perc alatt megosztható tudás. Amikor pályát választ valaki a gimnázium 4. osztályában, mennyivel előbbre tudna jutni egy egyszerű SMART-célfelosztással?

- Engedjen meg végül egy személyes kérdést: Ön nagyon sokfelé dolgozik, előadásokat, tréningeket tart, ír, tv-ben szerepel. Hogyan jut ideje mindenre, amit szeretne?

- Bizonyos szakaszokra osztom be az időmet. Nem sokan hiszik el rólam, hogy én valójában befelé forduló ember vagyok, de megtanultam extrovertált üzemmódba kapcsolni. Viszont éppen ezért muszáj elvonulnom a világtól. Erre vannak bizonyos biztonsági protokolljaim. Minden hónapban három napra teljesen off-line vagyok. Az idén december 17-én dolgozom utoljára érdemben kliensekkel, és január közepéig nem vállalok senkit és semmit. Családommal leszek és második könyvem kéziratával foglalkozom. Aztán utána jön megint egy felpörgetősebb időszak.

A közoktatásban mindannyian kapunk egy időbeállítást: vannak a feladataink, és a feladathoz rendeljük az időt. Ha én fizika témazárót írok, hogy anyu is örüljön, és ne 3-ast, hanem legalább 4-est vigyek haza, két délutánt rá kell szánnom. De így eltöltünk 12 esztendőt, van, aki többet, mert már teljesítmény-orientált óvodába jár.

Tehát mindig a feladathoz rendeljük az időt, ezért nem lesz a végén időnk. Mert ha bárki kicsit is hajlamos a maximalizmusra, akkor a világon nincs annyi idő, hogy ezeket tudja hozni, főként az érettségi utáni világban. Ellenben, ha megfordítjuk, és én bizony nagyon sokszor megfordítom: az időhöz rendelve a feladatot, az a kérdés, hogy mennyi időt ér ez meg nekem?

És ezzel temérdek időt meg lehet „spórolni” – az idézőjellel újra arra utalok, hogy nem az idővel gazdálkodunk, hanem a viszonyunkat változtatjuk meg. Ez az egész témánk kulcsa.